Nem panaszkodom, két nagyszabású (teltházas) koncerten lehettem ott vasárnap, amelyek önmagukban is kellő feltöltődést nyújthattak volna egy-egy hétre, de nem tudtam máshogy időzíteni, így hozta a műsor. Egymás mellé került a számomra kevéssé ismert Rachmaninov a BFZ előadásában a Müpában, illetve Liszt legnagyobb szabású műve, a Krisztus című oratórium a Vigadóban – utóbbira évek óta vártam, a telefonomra is le van töltve a felvétele és gyakran is hallgatom. Igyekeztem élvezni a zenét és nem gondolni a Ring-sorozat (akkor még befejezetlen) krónikájára sem, amely az előző heteim hangulatát alapvetően meghatározta.
A Nemzeti Énekkar - Liszt: Krisztus
Szombat este számomra is megmagyarázhatatlan okból csak úgy, fülhallgató nélkül mentem el a Pesti Színház Amadeusára, és az Alagútban ébredtem rá, hogy mennyire zajos ez a város zene nélkül. A színház eléréséig eltelt húsz perc alatt módom volt ezen gondolkodni, hogy mennyire nagy segítség nekünk a hétköznapjaink átvészeléséhez a zenehallgatás, és mennyire jó, hogy itt Budapesten erre ennyire sok lehetőségünk is van – már előre kezdtem örülni ennek a vasárnapnak…
Az Amadeus ezt még fel is erősítette: Mozart zenéje még felvételről is sok régebbi élményemet előhívta, bár sajnáltam, hogy a Vígszínháznak nem volt lehetősége zenészek felkérésére a produkcióhoz, akik még meg tudták volna emelni ezt az ebben a formájában is hasznos beavatást.
Vasárnap a Müpához hátszélben gyalogoltam oda, még mindig a Siegfriedet hallgatva, ami nem volt rossz előkészítése a délutáni romantikus koncertnek.
Ezen a vasárnap délutánon szinte teljesen tele volt a Müpa nagy hangversenyterme, és még a diákkarzaton is álltak néhányan. (Az a néhány üres hely és a tételek között rendre visszatérő köhögésrohamok azért arra utaltak, hogy valami járvány csak jelen van.)
Fischer Iván a tőle már megszokott módon műsorvezetőként néhány humoros megjegyzésével oldotta a hangulatot. Tőle természetesnek vesszük, hogy valami meglepőt mindig kitalál, most sem volt ez másként.
Az első műsordarabot, a Vocalise-t, amely egy végtelen dallam ismétlődésének tűnik, hallottam már ezt a BFZ-től az egyik karácsonyi „zsákbamacska-koncerten” is, hat különösebb extrák nélkül is. Most a hegedűsök nem a színpadon, hanem a terem különböző pontjain helyezkedtek el, így a karmester szándéka szerint történt minden: valóban érezhettük, hogy a zene körbeölel minket. Ami azt illeti, ezt szoktam érezni a Közösségi hetek keretében szervezett BFZ-templomi koncerteken is, amely a zenekar legnagyszerűbb kezdeményezése, és örömmel láttam nagyon sok ismerős hegedűst hozzánk közelebb állva játszani – igaza van Fischer Ivánnak, a közelség mindig ad egy plusz élményt.
Az első részben meghallgathattuk még a 3. (d-moll) zongoraversenyt is, amely helyett eredetileg a 2. szólt volna, de mivel a müpás három koncertet követően a BFZ ezzel a programmal kínai turnéra ment, a megrendelő fél kérésére módosítottak. Ezzel egymás mellé került két olyan mű, amelyek egyaránt a szerző legsikeresebb évtizedében készültek, 1908-9-ben. Mivel 2023-ban van Rachmaninov születésének 150. és halálának 80. évfordulója, mostanában többször játsszák darabjait is (vagy csak nekem tűnik úgy), feltehetően a most kimaradt 2. zongoraverseny is műsorra kerül előbb-utóbb.
Nekem új élmény volt ez a mű, és elbűvölt Anna Vinnyickaja zongorajátéka, az a természetesség, ahogy a zongorát megszólaltatta – neki feltehetően egészen mindegy volt, hogy melyiket rendelik meg tőle. Fischer Ivánnal és a zenekarral is együtt tudott rezdülni, nagyszerűen sikerült ez az első félidő. A koncert hatására egy hete Rachmaninov zongoraműveket hallgatok - a Youtube-on rengeteg az elérhető felvétel, ez itt a most kimaradt 2. zongoraverseny. Aki eddig kihagyta, itt meghallgathatja a zongoraművész virtuóz játékát, megérzi majd, mi az, amit nem tudok elég kifejezően méltatni.
A szünet után jöhetett az 56 perces 2. (e-moll) szimfónia, amelyre egy poénnal fel is készített minket a karmester: „aki nyolc perces zenehallgatáshoz szokott, annak hosszú lesz”.
Koncerteken és színházi előadásokon már megszokhattuk, hogy az idő relatív, az idei Ring részeinek nézése közben is többnek tűnt például Az istenek alkonyának első felvonása, mint A Rajna kincse…
A koncert hatására bele tudtam ringatni Rachmaninov romantikus világába, és csak az oszlatta a varázslatot, hogy utána Fischer Iván ott tartott minket, és a hozzá SMS-ben érkező kérdésekre válaszolt. Jobb lett volna ez a szünetben, vagy még inkább videó-bejelentkezés formájában a zenekar Facebook-oldalán (hetente? havonta?).
Nekem ez az „elidegenítő effektus” igazából jól jött, mivel másfél órával később Liszt leghosszabb műve várt rám a Vigadóban, amely (még a szerző által rövidített változatban is) két és fél óra. Könnyebb volt erről az alacsonyabb energiaszintről nekifutni, ráadásul az ismeretlen művek után azt is érezhettem, hogy végre hazai terepen vagyok – ismert darab, ismert énekesekkel.
Nem éreztem kontraszthatást a két koncert között, inkább csak azt, hogy egy romantika-maraton részese vagyok. (Liszt halálakor Rachmaninov 13 éves volt.) Jól bírtam.
Somos Csaba
A Szent István Filharmonikusok élén Somos Csaba nagyon jól összefogta e nagyszabású produkció közreműködőit. Az oratóriumot bibliai szövegek ihlették, a zenekari részeket is. (A szövegeket kivetítve láthattuk.) Az est abszolút főszereplője a Nemzeti Énekkar volt, tagjai között több olyan szólistával, akik alkalmanként a Purcell Kórust is erősítik. Jó volt őket újra látni-hallgatni. A művet - különösen annak első felét - a kórusok dominálják. A második részben megjelenő gyerekek (a Kodály Zoltán Kórusiskola énekkara) körbeállták a nézőteret, hasonló módon „körbeölelt minket a zene”, ahogy a BFZ koncertjén is.
Szappanos Tibor, Sebestyén Miklós
A szólisták közül az első rész elején mindössze Szappanos Tibor tenor és Fátrai János bariton énekelt. Róluk eszembe jutott ismét életem legmeghatározóbb opera-színházi élménye még 2006-ból (Kovalik Balázs Mozart-maratonja), a tenoristával kapcsolatban pedig még számos további előadás is (Poppea!), Szappanos Tibor most is kirobbanó jó formáját hozta.
Váradi Zita, Schöck Atala
Az első részben két szoprán is énekelt – Szalai Ágnes és Váradi Zita, és bekapcsolódott Schöck Atala alt és Sebestyén Miklós basszus. Utóbbi nagyon ritkán lép fel itthon, idén csak a Verdi Requiem-ben láttam. Váradi Zita és Schöck Atala a Ring-et is felidézte; a szoprán énekesnő nemsokára a Bohémélet-ben nézhető Musette-ként, Schöck Atala pedig a Messiás-ban és több más produkcióban lesz hallható; az évad második felében az eddigieknél gyakrabban örülhetünk neki az Operaházban.
Donáth Péter képe (nyilvános Facebook-bejegyzéséből)
Ugyan érezhetően egyeztetési nehézségek hozták létre épp ezt a csapatot - a Vigadó angol nyelvű oldalán még mindig az eredeti szereposztás látható! -, de ennek ellenére jó lett ennek a „Váradi-Schöck-Szappanos-Sebestyén” - négyesnek a kémiája. Sajnáltam, hogy a darabban nem kaptak több önálló megszólalást, hiszen Liszt a szólistákat ebben a művében is főleg együttesekben hasznosította.
Mivel a darab ritkán kerül műsorra, a jegyek már augusztusban elkeltek. A Vigadó díszterme szűkösnek bizonyult e nagyszabású oratóriumhoz, melyre a Müpa kb. másfélezres Bartók Béla hangversenytermét is meg lehetett volna tölteni nézőkkel - ahogy évekkel korábban már láttuk.
A koncertet felvette a Bartók Rádió, így várom, hogy újra meghallgathassam.
PS. A fotókat a Nemzeti Filharmonikusok (készítette: Csibi Szilvia) és a BFZ Facebook oldaláról használtam fel.
PS.2. A Rachmaninov név írásmódjánál a BFZ szórólapját vettem alapul.
