Még 2022-es júniusi előadás bemutató volt a Mirad a Pinceszínházban, így nem csoda, hogy azóta már többen is javasolták nekem a megnézését. Ajánló blogot írok, reménykedem benne, hogy lesz, aki az én javaslatom hatására veszi észre, hogy egy előadás épp neki készült, és én is hajlok arra, hogy mások tanácsát megfogadjam.
Praktikus információk: a helyszín a Pinceszínház stúdiója, talán harminc néző fér be, és üli körbe a játékteret. Menetidő: egy óra, helyfoglalás: érkezési sorrendben.
A januárom sok előadása erről szólt, a Bábszínház Animáját, a Katona Médeiáját, az Ódryn „A nagy Ibsen-vizsgá”-t, a most már szintén itt, a Pinceszínházban látott Élet-ritmusra c. előadást és a Radnótiba került „Lázadni veletek akartam”-ot hosszabb-rövidebb halogatás után mások szelíd unszolására végül megnéztem és egyiket se bántam meg.
Az utolsónak említett előadás Ceaucescu időszakáról szólt, és az is olyan megrázó élmény volt, hogy nem tudtam egy hét alatt sem kiheverni, így ahhoz képest korán jött Mirad és vele a boszniai háború, amelynek szele előadás közben valószínűleg azokat a fiatalabb nézőket is megérinthette, akik még nem is éltek az események idején.
Ad de Bont darabját 2005-ben már az RS9 is bemutatta, így ez a premier nem előzmény nélküli, de a szomszédos orosz-ukrán háború közelében ez a tavalyi bemutató többről is szólt. Már nehezebb az elhangzottakat a múlt részének tekinteni.
Az előadás fontossága éppen ebben áll, hogy kiemelje a gyűlöletkeltés veszélyességét – bármikor előállhat egy olyan helyzet, amikor addig békésen élő emberek egymásnak esnek. Sosem lehet ennek jó vége.
Az előadás nemcsak fontos, de a rendezőnek, Siflis Annának és a dramaturgnak, Hámor Anna Csillagnak sikerült megfelelő formát találnia hozzá.
Illik a témához a szereplők eszköztelensége (látványtervező: Mihály-Geresdi Zsófia), alig használnak néhány kelléket – bőröndöt, harmonikát, néhány papírcsákót –, nincs átöltözés és mégis működik. (Ez egyben azt is jelenti, hogy befogadható, jól utaztatható, feltehetően tantermi előadásként is működik, vagy működne.)
Menekülteket látunk a három színészben – önmagában ez a szó is nagyon sokat mond nekünk, sajnos. A játszók – Nagyabonyi Emese, Ricz Ármin és Tóth András - közöttünk vannak, karnyújtásnyira és így mesélik el a saját történetüket. Én elhittem nekik, hogy magukról beszélnek, kellően természetesek. Egy család tragédiája elevenedik meg előttünk, amely jóvátehetetlen és illúziónak tűnik a szebb jövő képe.
Őket nézve feltehetően mindenkinek eszébe jut, hogy bármelyikünk lehetett volna a helyükben, sőt az sem lehetetlen, hogy a háború elér minket is, ha egyszer a nagyszüleink biztosan nem maradtak ki belőle, és ez még ront a helyzeten. Nekem szinte azonnal eszembe jutott, amit a szüleim meséltek a második világháborúról, amelyről éles emlékeik maradtak, de az egykori kollégiumi szobatársam élményei még erősebben élnek bennem, aki éppen Jugoszlávia szétesése és a darabban is említett háború miatt nem térhetett vissza éveken át szülőfalujába, amely a határtól mindössze néhány kilométerre helyezkedik el. Természetesen a konkrét néző hátterén sok múlik, hogy mennyire érintik meg a látottak. A szembenézés nehéz, ez az egy óra nem jelent kellemes szórakozást, de a színlap ezt nem is ígéri.
A játszók az előadásba ténylegesen is bevonnak minket, pontosabban a közönség egyes tagjait egy kicsivel még jobban, de ahogy láttam, ez az interaktivitás nem esett senkinek sem rosszul, mivel ez nagyjából az egyetlen kicsit felszabadultabb, voltaképp mindennek ellenére örömteli jelenetben történt.
Szülinapozás...
Az ugyan kérdéses, hogy van-e visszatartó ereje a színháznak, tehet-e a valamit, hogy ne legyenek hasonló háborúk, de reménykedni azért lehet. Aki ilyen előadást készít, az legalább utána nyugodtan alhat, elmondhatja, hogy legalább megpróbálta.
fotó: A Pinceszínház Fb-oldaláról Bedics Tünde próbafotóit használtam fel
