Tegnap az Apertúra (Ex-K2) Rebellisek című előadása (külön ajánló jön!), illetve a múlt héten Székely Kriszta rendezése, a Hedda Gabler számomra tökéletes választás volt: minden pillanatában lekötött, egészen felvillanyozott, elgondolkodtatott, várakozáson felül tetszett minden részletében. Különösen szerettem a színészek játékát, mindenféle szuperlatívusszal megszórnánk őket, ha már nem szoktunk volna hozzá, hogy ennyire jó ez a társulat. (Az Apertúrát azért is hozom ide, mert Székely Kriszta az említett produkcióban konkrétan is említődik – aki kíváncsi nézze meg azt is, és megtudja, hogy milyen összefüggésben.)
Ezt a Heddát Ibsen és/vagy a társulat kedvelőinek feltétlenül ajánlom. Az előadás éppen arról szólt, amiről a darab, ilyen értelemben „klasszikus” produkció, bár a szövegen változtattak, húztak is belőle – egy részben nézhető, emlékképeim szerint kb. másfél óra. De nem néztem az órára még jó darabig utána sem, így ez csak becslés. A rendező munkatársa Szabó-Székely Ármin dramaturg és Matisz Flóra Lili, zenei szerkesztő volt. Ennyit röviden, ennél valamivel bővebben kifejtve:
Mentes Júlia, Jordán Adél, Kiss Eszter, Bányai Kelemen Barna
Ugyan nagyon szeretem és szorosan követem Székely Kriszta munkáit pályakezdése óta, és különösen erősen hatott rám a Szolnokon bemutatott Sirálya, amelyiket legutóbb láttam tőle, olyan nagyon mégsem vártam a Hedda Gablert. (Ehhez képest mégsem bírtam várni néhány hetet a megtekintéssel, ahogy javasolni szokták. Erről ennyit. – A covid miatt az „amit ma megnézhetsz, ne halaszd” alapon működöm még mindig, sőt egyre inkább.)
A Hedda a korábban látott három verzió kapcsán nekem már eddig is „megvolt”, nem volt mit újragondolnom rajta – legalábbis ez volt a kiindulási alapom. A József Attilában 1997-ben Fehér Anna (Gaál Erzsébet rendezésében) volt az első Heddám, akkor olvastam el magát a szöveget is először, majd ezt mélyítette Básti Juli (2002-ben a Katonában), végül 2013-ban a Radnótiban Petrik Andrea. (A Színházi adattár 21 Hedda bemutatót rögzített az elmúlt 120 évben – ez azért nem olyan nagyon sok, pláne, hogy a nálunk megvalósult külföldi vendégjátékok is benne vannak ebben.)
Nagy kérdés az, hogy miről szól nekünk éppen most ez a történet (aki nem ismeri, az utána tud nézni, nem írom le a cselekményt, örüljön a lehetőségnek, hogy meglepetésként érik a fordulatok).
Ejlert: Mészáros Béla
A Hedda Gabler jelenleg nekem annak a fontosságát húzta alá, hogy mennyire életbevágó, hogy legyen életcélunk, legyenek elérendő vágyaink nap mint nap. Még azoknak sem könnyű, akik tudják, hogy miért küzdik le az eléjük tornyosuló akadályokat. Nekem Székely Kriszta Sirálya is erről szólt, benne Mása, aki nem tudja, hogy miért él, még sokkal szánandóbb, mint azok a fiatal művészek, akik nem válhatnak sikeressé.
Hedda Gabler, aki szép, okos és tehetséges, tele van energiával, felsőbbrendűnek érzi magát környezeténél, de nem talál megfelelő célt, hogy kibontakozzon, egy ideig elszórakozik, akár a környezete kárára is. Nem találjuk szerethetőnek, de ha megnézzük élete utolsó két napját, akkor mégis megértjük őt magát és a folyamatot, amely idáig vezetett. Ez sem kevés, és talán sokaknak segíthet, akik hasonló helyzetben vergődnek, hogy legalább felismerjék a csapdát, és minden nehezítő körülmény dacára találjanak valamit, amibe energiájukat befektethetik.
Ibsen korához képest azért a nők helyzete jelentősen változott, nem mondhatjuk, hogy egy nő férj nélkül nem boldogulhat sehogy, bár teljes esélyegyenlőségről még nem beszélhetünk, és a Hedda Gabler által akár ezen is el lehet gondolkodni. (A darabból nem tűnik úgy, hogy lett volna valami olyan álma, amelyiknek a megvalósítását a környezete nem tette lehetővé – éppen olyan alkatnak tűnt, aki bármin keresztülgázolt.) Egy nézőtárs egyszerűen pszichopatának minősítette a Jordán Adél által játszott karaktert, de nyilván nem lehetett csak annyi a rendező célja, hogy bemutat nekünk egy nagyon hitelesen eljátszott beteget, aki tönkreteszi a környezetét.
Ahány néző, annyi előadás és annyi olvasat. Ez csak egy AJÁNLÓ, nem is kritika, nem is kinyilatkoztatás – nyilván csak a felületet kaparászom ezúttal is.
Balázs Juli tágas terében a Katona színpada igazán nagynak látszik, kongóan üresnek. (Fénytervező: Bárány Bence – rajta is múlt, hogy ennyire kietlennek látszik.) Nagyon kevés a bútor, és az otthonosság szó nem jutna erről eszünkbe soha, pedig a hatalmas házat otthonnak bérelték ki (elvileg itt lehetne majd Hedda boldog). Pár másodperc elég hozzá, hogy átéljük ennek a lehetetlenségét. A díszlet önmagában is eléri, hogy mi is vállalhatatlannak lássuk ezt az életet.
A bíró: Takátsy Péter
Engem elvitt a történet, az élő alakok, a többiek is, akik Heddával ellentétben találtak maguknak valamiféle fogódzót az életben. Tudták, hogy miért kelnek fel reggelenként.
Julle nénit az a Kiss Eszter játszotta, aki a Katona húsz évvel korábbi produkciójában Thia volt. Mindkét karakter úgy viselkedik, ahogy a nőktől elvárják – a férfi támogatója. Ugyan nekünk nézőknek elfogadható lehet ez a magatartás is, de mi a főszereplő szemén keresztül látjuk őket is, ahogy a férfiakat is – mindenkit többé-kevésbé nevetségesnek, érdektelennek.
Thia most Mentes Júlia, aki a Tháliából érkezett, már jelentős szerepek után, de még mindig nagyon fiatalon és üdén. (Mire a cikket kiteszem, már tudni fogják az átadón jelenlevők, hogy a színikritikusok jelöltjeként megkapta-e a díjat, most még csak drukkolok neki.)
A férfiakat is hárman képviselik – Ibsen úgy látszik, vigyázott, hogy a nemek aránya ne boruljon fel egészen, bár akárhogy nézzük, Hedda mellett mégis mindenki mellékszereplőnek tűnik.
A Takátsy Péter által játszott házibarát egészen ellenszenves, Mészáros Béla Ejlert Lövborgja nem különleges zseni, illetve csak Hedda akarja egy ideig ilyennek látni, a férj, akit Bányai Kelemen Barna lelkesít át, pláne egészen hétköznapi.
Ezek a jobbnál jobb színészek – Pattantyus Dóra jelmezei által megtámogatva - ezúttal mind kisemberek, várhatóan unalmas élet vár még rájuk – a főszereplőnk ezt nem akarja végigélni. A többiek a történet vége után várhatóan megkönnyebbülnek majd, Hedda nélkül még kellemesebben is fogják magukat érezni, legalább nem lesz senki, aki emlékezteti őket, hogy valami azért ebből a közegből így vagy úgy, de mindenképp hiányzik. Ezt nem is érdemes szépíteni. Ez a hiány a legerősebb eleme az előadásnak, ahogy ennek a bejegyzésnek is…
PS. Erősen nézőfüggő, hogy kinek mi válik fontossá egy előadásban, ha tudatában vagyunk, ha nem, meghatározza benyomásainkat saját élethelyzetünk, saját pillanatnyi állapotunk. Éppen emiatt könnyen elképzelhető, hogy valamit nagyon másként értékelnénk már akkor is, ha nem hétköznap, munka után nézzük, hanem hétvégén.
A múlt hetemre visszagondolva, akár mondhatnám azt is, hogy látni akartam, hogy milyen úgy menni az előadásokra, ahogy a legtöbb, kötött munkaidővel dolgozó ember szokott. Ezzel a nehezítéssel milyen színházat nézni, egyáltalán érdemes-e?
Nem feltétlenül.
Négy előadásra visszanézve, amelyek közül kettőről már írtam (Bébi. Bumm!, Add tovább) azt mondanám, hogy fáradt nézőnek csak olyan előadást javasolnék, amelyiknek teljes egészében a célközönsége. Nekem ez a Hedda Gabler ilyen volt pont, ahogy apám mondta volna: „életre galvanizált”. Emiatt vágtam bele a nyomhagyásba is, bár most már nem volt meg rá az az 5-6 óra, amely az elmúlt 9,5 évben minimálisan kellett a legrövidebb blogbejegyzéshez is. Nézzétek meg az előadást, várom a kiegészítéseket, észrevételeket, ahogy eddig is.
PS.2. A fotókat Szokodi Bea készítette, Fb-oldalán sokkal több is megnézhető.
PS.3. A bejegyzés aktiválása közben kiderült, hogy konkrétan milyen díjakat kapott a Katona társulata. Ezúton is gratulálok hozzá. Aki nem olvasta volna, ideírom, Gyurka Nikolettnek köszönöm az információt.
