Két Simon Boccanegra között megnéztem egy krimi-vígjátékot, amelyiknek alapesetben nem vagyok a célközönsége. Mindez már a múlt pénteken történt, így most már megvan a szükséges távlatom is az ajánló megírásához.
A következő alkalom ugyanitt május 27-én lesz (jegyek itt), de mivel a Fórum Színház minden esetben turnézó produkciókat hoz létre, nem kizárt, hogy az ország bármely településén addig már lesz, aki találkozik ezzel az előadással.
„A hűtlenség ára” kifejezetten azoknak való, akik kikapcsolódni mennek színházba, talán azért, hogy a saját életükre/gazdasági/politikai helyzetre csak érintőlegesen gondoljanak, bár mivel a történet egy házasság válsága körül bonyolódik, nem kizárt, hogy mellékesen valaki mégis eltalálva érzi magát, ha nem is az egyik szereplő, a bérgyilkos által.
Hatalmas siker volt pénteken, a közönség értékelte, hogy megnevettetik, és az előadást látva nem csoda, hogy az eredetileg a Játékszínből indult előadást Bagó Bertalan rendezésében, Bátonyi György díszletével, Kovács Yvette Alida jelmezeivel most a Fórum Színház felújította, és a covid után is újra játsszák. A színészek is szerethetik, és még van ebben a produkcióban bőven tartalék – a téma és annak tálalása garancia rá.
Házassági – párkapcsolati témában mindenkinek van tapasztalata, ha másként még nem, akkor a szüleivel kapcsolatban. Az, hogy egy kapcsolat húsz év alatt kihűl, feltehetően nem különleges szituáció, de ha a férj netán bérgyilkost küld a feleségre, az már igen.
Lehetnek olyan nézők, akik a szerző Chazz Palminteri „Faithful” című filmjét is ismerik, amely a magyar előadás apropója volt, és azt nem tudom megmondani, hogy ahhoz képest milyen ez – én tudatlanul ültem be a nézőtérre, és nyilván nem mesélem el a fordulatokat azoknak, akik még nem ismerik ezt a háromszereplős darabot. A „krimi-vígjáték” megjelölés megfelel a valóságnak, ennyi információ lehet, hogy pont elég is.
Az előadás kapcsán a színlap „tarantinós hangulatról” beszél, nekem Martin McDonagh jutott eszembe, a bérgyilkos stílusáról, arról a káromkodás-zuhatagból, amelyet Nagy Sándor szájából hallhatunk, a legteljesebb természetességgel. Felhívom a figyelmet erre, akinek a színpadi káromkodás probléma, és nem érzi, hogy így élvezni tudna előadást, az ne éppen ezt válassza.
Az előadás egyébként 16+-os, és én ezt nem észleltem, de elvittem rá a fiamat, akinek tetszett az egész is, de Nagy Sándor leginkább – talán a lazasága, ahogy elővezeti a bérgyilkost, és a helyzet abszurditása elsősorban.
A darab eredetileg (1991-ben) színháznak készült, csak a siker miatt lehetett belőle film, de még így is éreztem, hogy itt-ott megakadt (lehet, hogy nagyon régen ment, és azért), de aki majd megnézi, talán egyet fog érteni, hogy az első részben megjelenő alaphelyzetet nem lehet annyira variálni. Az, hogy két részben megy, dramaturgiailag is indokolt és amiatt is, hogy egy szórakoztató színházi estéhez jár a szünet is. Kilenc körül így is vége.
Az előadást talán leginkább azok fogják magukénak érezni, akik a Játékszín profilját szokták szeretni és a három színész (valamelyike) miatt választották ki – Pikali Gerdának és Németh Kristófnak is jól áll a házaspár, bele tudtam magam élni az előadás alatt majdnem végig a történetbe, és ugyanúgy az eshetőségeket latolgattam, ahogy feltehetően mindenki más is.
Sokat nevettünk, Csukás Márton és Barnabás fordítása vicces volt és ez jólesett, egy kicsit kikapcsolt a fent említett tragikus opera gondolatköréből.
Egy-egy mondat azért ebből is elcsíphető volt és akár továbbvihető (pl. valami ilyesmi „mi a hűség? – amikor valakinek eszébe jut, de nem teszi meg…”). Ahogy láttuk, az előadás arra nem ad megoldást, mit csináljunk, ha húsz év után párt szeretnénk váltani. Ebben ne is reménykedjen senki.
Ps.A fotókat a Fórum Színház oldaláról használtam fel.
