Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Ennek az előadásnak hosszú ajánlóra nincs szüksége: aki szereti Csákányi Eszter színészetét az úgysem hagyhatja ki. És az sem, akit érdekelnek a tánccal foglalkozó produkciók.

Másfél óra szünet nélkül.

Hiába kristálytiszta a helyzet, és nem igazán merültek fel kritikai megjegyzéseim az alkotói csapat – Bíró Bence, Bodor Johanna, Kálmán Eszter, Lovass Ágnes és Rozs Tamás – munkájával kapcsolatban, amelyet nagyon szerettem, az előadás olyan sok mindent megbolygatott bennem, hogy öt napba telt, mire sikerült lezárni ezt a bejegyzést. 15 ezer karakter lett – némileg aránytalanul hosszú egy monodrámához képest. A balett-terem tükreiben nem volt kellemes magamat IS látni előadás közben, de ennél még nehezebb volt, hogy sok emlékem is rám tört, amelyeket végül egy lábjegyzetbe szorítottam, hogy ne zavarjon bele az előadás ajánlójába.

A lényeges: nézzétek meg a produkciót, olvassátok el Bodor Johanna „Nem baj, majd megértem” című regényét, amely az egyik kiindulópontja - a megtekintés utáni napon én is így tettem.

Barisny(2020.jan.28)Amikor Csákányi Eszter találkozott Barisnyikovval (Cs.E. Fb-posztjából, 2020.01.28. - számomra ismeretlen fotós)

Egészen addig, míg a 6Szín műsorára tűzve nem láttam, hogy VAN ez a Csákányi-előadás – „AMIKOR TALÁLKOZTAM BARISNYIKOVVAL” címmel - fogalmam sem volt, hogy ki a megidézett figura – kezdjük ezzel a vallomással. Lehet, hogy van, aki szintén így van ezzel és most megkönnyebbül, míg másokban ezzel a mondattal most kilenc év és 3032 bejegyzés által építgetett imázsomat döntöm romba. (A névvel találkoznom kellett persze, Csákányi Eszter interjúkban, facebook-posztokban gyakran emlegeti évek óta – Barisnyikov járt a Szkénében és látta a Titkaink c. Pintér Béla előadást, és meg is hívta azt a róla elnevezett színházba, de nem érintett meg ennek az eseménynek a különlegessége. Eddig.)

A színlapról kiderül, hogy világhírű táncos, akit nyilván illene ismerni. (De azért ne legyenek illúzióink, még a nagy magyar művészek mindegyike se üti át a „hírhatárt” – ez van.)

csák3

Ebből a színlapi ajánlóból az is világossá vált, hogy ennek a produkciónak a forrása Bodor Johanna már említett regénye, amelyből tavaly az Orlai Produkció is készített előadást. (Azt eddig kihagytam, részben azért, mert a leírása nem ébresztett kedvet ahhoz, hogy Ceausescu Romániájával egy előadás keretei között ismét szembesüljek.)

Most Csákányi Eszter miatt érdekelt elsősorban, nem a képbe behozott Barisnyikov miatt, akiről most már tudom, hogy a forrásul használt regényben NEM jelenik meg. Az előadásban viszont valóban fontossá válik, és nem bántam meg, amikor a zárkörű főpróba után az ajánló írásra készülve rákerestem a wikipédián, és elkezdtem nézni a youtube-videóit. Valóban csodás táncos, vonzó külsővel, erős színpadi jelenléttel, aki a körülmények ellenére is érvényesülni tudott, így példaképnek is alkalmas. (Jól bele lehet ragadni ezekbe a felvételekbe, de az előadásban is sok kiderül róla, nem alapfeltétel, hogy valaki felkészülten, vagy netán Barisnyikov-rajongóként menjen. Utóbbiaknak, illetve a tánc kedvelőinek nyilván még érdekesebb lehet az előadás.)

csák5

A Csákányi Eszter által eljátszott egykori táncos és balettmester, Marosán Henriett jól járt: élete hajnalán NEM találkozott Barisnyikovval, a nagy példaképével, aki végig inspirálta és amikor mégis igen, az szép élmény lett – kimaradt belőle a kiábrándulás, pedig annak a veszélye mindig megvan, ha valakit megismerünk.

A másfélórás előadás fő vezérfonala mégis ez: Barisnyikov az inspiráció forrása, és ez a nagy művész, pusztán a létezésével és működésével, személyes kapcsolat nélkül is ad elég energiát a növendék táncosnak, hogy küzdjön a saját céljaiért, és az el nem hanyagolható körülmények szorítása ellenére is a lehető legjobb legyen. Ez a bizonyos Henriett csak saját magát akarja folyton legyőzni, ahogy Barisnyikov is.

csák4

Egy művész talán akkor jár a legjobban, ha nem akármilyen visszajelzés reményében, vagy abból táplálkozva alkot, de ebben a történetben nyomatékosan megjelenik, hogy nem vész el a hatás. Aki eljátszik egy előadást – ahogy most például Csákányi Eszter – az inspirálhatja a nézőit, és sosem tudja meg, hogy kit hogyan befolyásolt. Meglehet, hogy sokan vannak, akik éppen egy Csákányi Eszter előadás hatására váltak színésszé, vagy éppen színházkedvelővé.

A színész saját élményei, a tánchoz fűződő viszonya ugyanolyan erős alapanyaga ennek az előadásnak, mint az említett regény. Mindig szerettem nézni, zenés előadásaiból (kaposvári vendégjátékokból leginkább) régen tudom, hogy jól táncol és énekel, de azt korábban nem szűrtem ki a nyilatkozataiból, hogy éveken át táncot is tanult. Nem pusztán muzikalitásának és jó ritmusérzékének köszönhető mindaz, amit látunk tőle – nagyon sok munka befektetésének eredménye az a természetesség és lazaság, ahogy még most is táncol. Mert Csákányi Eszter valóban kapcsolatba kerül a balettrúddal és táncol is…

csák7

Az, hogy Csákányi Eszter és Bodor Johanna élettapasztalataiból Marosán Henriett megszülethetett, nagy érdeme van Bíró Bencének, aki 2021-ben már több más remek előadás kapcsán bizonyított, mostanára (a Figaro3-mal és a Káli holtakkal) már elérte, hogy garanciának érzem azt is, ha az ő nevét látom a színlapon. Ezúttal nincs másik író-partner, így a kreditet a szövegkönyvért nem kell mással megosztani, bár azt biztosra veszem, hogy Csákányi Eszter igényeihez messzemenőkig igazodott.

Ha valaki olvasta a regényt és hozzávetőlegesen követi Csákányi Esztert is az interjúin keresztül, az több ponton is felfedezhette, hogy melyik motívum honnan ered, és mi az, ami fikció - feltehetően Bíró Bence leleménye. Persze, ez csak árnyalja az élményt, mert a színésznőnek elhisszük, hogy ő Marosán Henriett, így mégsem lényeges, hogy például az emlegetett térdproblémák mennyire vannak jelen Csákányi Eszter életében is. (Térdműtétéről néhány éve az egyik Pintér Béla előadás kapcsán nyilatkozott, így épp ezt az általam kiragadott összefüggést más néző is felismerhette – a térdprotézis nagyon is valóságos.)

Csákányi

A szereplő hozzánk beszél, nagyon szereti évtizedek során összegyűjtött tapasztalatait tételmondatok formájában megosztani velünk – voltaképp azért is jöttünk, hogy ezeket meghallgassuk.

Csákányi Eszter ezeknek a mondatoknak különös súlyt ad, amely akár abból is eredhet, hogy ő maga akarta, hogy ezek megjelenjenek a szövegben, és ezek igazságával minden bizonnyal ő is azonosulni tud.

Ilyen például: „a kudarc a legjobb iskola”, a tévedéseinkből, rossz döntéseinkből, mindabból, amit elszúrtunk valóban lehet tanulni (Lábjegyzetben erre én is hozok egy személyes példát).

Az előadásból végig világos, hogy ugyan a balettről, és az általa megkövetelt önfegyelemről van szó, illetve a keretek között mégis érvényesülő művészi szabadságról, de az előadás mégsem csak ennek az életformának a keménységét emeli ki, és a hangsúly még csak a körülményekre se helyeződik át (a Bodor Johanna könyvében is leírt életformára, a besúgók folyamatos jelenlétére és a nélkülözésekre): ezzel az anyaggal Csákányi Eszter maga vet számot pályájával – hova és hogyan jutott el.

csák6

A nagy felismerések sorát lazítja, ahogy partnerét, a csellista Rozs Tamást időről-időre leoltja, kicsit sem rejtve véka alá, hogy igen, nehéz természet – nem idealizálja magát, nem lesz belőle sajnálatra méltó mártír.

A tény, hogy itt van valaki, aki saját gyengeségeit, az öregedésből fakadó tökéletlenségeit tudatosan vállalja és nem is akarja szépíteni, hogy néha túl sok lehet - üdítő jelenség. Csákányi Eszter művészete talán azért is hat ránk olyan erősen, mert önazonos – azt csinálja, amit szeret, és ma este különösen. Látunk valakit, aki mindennél előbbre helyezte az életében a színházat, mindent meg is tett azért, hogy láthassuk – az emlékezetes öt sikertelen felvételi a színműre csak a kezdet volt… Sokaknak mintát adhatott ezzel, hogy MÉGIS LEHET, ha valaki mindent beletesz, akkor biztosan eléri a célt.

Ha azt csinálod, amit szeretnél, akkor biztosan élsz, nemcsak túlélsz – ez lehetne az előadás legfontosabb üzenete – jelen helyzetünkben különösen fontos.

Nagyon jó megoldás, hogy nagyon kevés a kellék, de ami van, az lényeges és leleményesen használják. (Gondolok itt a hűtőre…majd meglátjátok.)

Szerettem a részben nyilván improvizált részeket is, amelyek lazítottak a mondanivaló súlyosságán és különösen az előadás elején segítettek a művésznek abban, hogy kiépítse a velünk való viszonyát.

Az előadáshoz sokat hozzáad, hogy egy igazi balett-teremben vagyunk, és amelyről elhihető, hogy valaki itt töltötte le teljes pályáját. Az előadás előtt is azt gondoltam, hogy Csákányi Eszter egy akármilyen történetet bármilyen térben játszhatna, hatna ránk akkor is, ha egy színpadról szólalna meg. Ezt most is fenntartom, de ez így azért tényleg fokozza az élményt, illetve a tánc miatt akármilyen padló csak nem lenne alkalmas. (Érzem, fog ez az előadás sokfelé menni, ahol nem lesznek ilyen ideálisak a körülmények, mégis működőképes lesz.)

cSák2

Az, hogy kinek mennyire válik fontossá a szövegben mégis dominánsan megjelenő balett, a „táncba menekülés” mint életforma, az már a nézőtől függ. Engem megérintett az előadásnak ez a rétege is (lsd. PS2.), és feltehetően sokakat meg fog, akik erre a címre beülnek – pláne, akik tényleg ismerik a sokszor emlegetett Barisnyikov munkásságát és életútját.

Nem vagyunk egyformán szerencsések, számít, hogy kinek milyen életkörülmények és milyen idol jut, és talán az az ideális, ha egy ilyen vágyott találkozás nem is jön létre egyáltalán…- már ha szükségünk van egyáltalán eszményképekre.

PS.1. Szokodi Bea képeit használtam a bejegyzéshez.

PS2.: Aki még nem unta el, azoknak a személyes vonatkozást mégis meghagyom, ezzel nem akartam túlterhelni az előadásról írtakat, így végül maradt a hátravetés, mint megoldás.

Meglehet, hogy több, mint 50 évet éltem Barisnyikov ismerete nélkül, viszont már a nyolcvanas évek közepétől pontosan tudtam, hogy kik a Győri Balett táncosai, és mivel Bodor Johanna is oda szerződött pályája korai szakaszában, róla már több, mint 30 éve tudok, később a hozzá kapcsolt 139 színpadi munkája közül is sokat láttam, ezen a blogon 13 bejegyzésben említődött. Nyilvántartottam, akárcsak Ladányi Andreát, Popova Aleszját, akik szintén viszonylag gyorsan leszakadtak a csapatról és önálló művészi pályát építettek ki.

Ha nem is túl sokszor, de néhányszor már biztosan leírtam, hogy 1978 óta töretlen nézői pályám során vak rajongással egyetlen művészt imádtam csak, és ez a világ tíz legjobb táncosa közé sorolt Markó Iván volt, aki minden alkalommal eszembe jut, ha táncról van szó, sőt néha ettől függetlenül is. Futólag az előadásban is szóba kerül – épp a napokban ünnepelte 75. születésnapját. (Na, még ez is itt van – gondoltam éppen ezt a blogbejegyzést formálgatva.)

Az előadást látva eljátszottam a gondolattal, milyen anyag lenne az én gimnazista rajongásom a csodált művész iránt, akinek a képével farkasszemet nézve készültem fel a fizika dolgozatokra éveken át – erősen inspiráltak nyilatkozatai a kemény és kitartó munkáról, a közösséget összetartó szeretetről. Később egyetemista barátaimmal eljártunk Győrbe – életem legboldogabb előadásai közé sorolom a Győri Balett előadásait, és azt a napot pláne, amikor a régi felvételeiket egy tatabányai kiállításon nyitástól zárásig folyamatosan néztem…

Igen, túl jól visszajött mindez.

Mint ahogy tudjuk – később (1991-ben) jött a botrány, a szétesés, a Győri Balett és Markó Iván útja szétváltak, és mindaz megkérdőjeleződött, amit addig éveken át olvashattunk a közösséget összetartó szeretetről.

Hiába telt el közben kb. harminc év, ezt az előadást látva már megint szembesültem azzal, hogy egészen nem tudtam ezen még mindig túltenni magamat, bár igyekszem persze a felemelő, boldog pillanatokra gondolni – kár, hogy most már tudom, hogy rengeteg szenvedés lehetett az ára azoknak a gyönyörű előadásoknak a társulat részéről.

A balett-táncosok életéről már Bodor Johanna könyve előtt is tudhattuk, hogy jelentős ára van a sikernek, hamar elhasználódnak a nagy igénybevétel miatt, és egy normálisan működő közegben is kemény élet ez – pláne az volt Csau idején, Romániában.

Hasonlóképpen jelentős ára van annak, ha valaki hiúságból, számításból, vagy akár a legnemesebb indokkal (pl. azért, hogy egy társulatot népszerűbbé tegyen és a működését biztosítsa ezáltal) hajlandó megfelelni a nézők elvárásának, és magából csodálatra méltó idolt formál. (Ahogy a közelmúlt botrányait figyeltem, amikor valakiről kiderültek emberi gyengéi is, kevés művész-idol pályája bírta ki – Placido Domingo igen, akinek nemsokára premierje lesz nálunk az Operaházban, és Markó Iván is – néhány évnyi elvonulás után visszatérhetett és újabb társulatot is létrehozhatott, amelyet erősen meg is támogattak. A lózungok másokra is hatottak, akik pénzosztó státuszban voltak, nemcsak a naiv gimnazista lányokra.)

Ennek a viszonylag korán jött hatalmas csalódásnak azért volt előnye is: azóta minél szebb képet próbál magáról festeni magáról egy művész valami interjúban, kiejti az Isten, kereszténység, Jézus, család, szeretet, haza, hűség szavakat, egy pillanat alatt gyanút fogok. Persze, lehetnek egészen tökéletes emberek, de azok feltehetően nem azzal töltik az idejük, hogy erről valami újságírónak nyilatkozgatnak.

Az emberek vágynak az idolokra, különösen a „nagy művész az biztosan nemes ember” vízió az, amitől nem tudnak szabadulni, és emiatt érzik sokan kötelezőnek a hazugságot, és tetszelegnek a példás keresztény családapa/anya szerepkörben még akkor is, ha ennek semmi köze a valósághoz.

A médiából sugárzó hazugság sose zavart volna meg, ha ezt az átverést nem élem át, és kénytelen voltam végül az anyámnak igazat adni, aki rosszul bírta, hogy a szobám minden falán éveken át Győri Balett plakátok voltak. (Már sajnálom, hogy mindet széttéptem, nagyon nehéz volt őket egykor beszerezni…)

Ezek az emlékek sajnos feljöttek akkor is, amikor nemrég a Mayerlingre tévedtem be az Operaházba, és tudom, hogy bármennyire is tetszett nekem a modern balett, illetve mindig vonzott a tánc, mint kifejezési forma, és ennek az előadásnak a helyszíne, a Hölgyválasz Táncstúdió is vágyat keltett bennem arra, hogy végre megint beiratkozzak egy kurzusra, annyira mégsem kellemes, ha túl gyakran eszembe jut a saját naivitásom, és életemnek ez az egyik leghosszabban ható csalódása.

cSák1

Jelen helyzetben a „háború+választások+covid” által uralta hangulatban persze akár komikus is lehet, hogy valaki épp ezzel foglalkozik, miként hat/hatott rá egy művész a média által erősen támogatott álszent magatartása, de hát mit tehetünk? Életünket valóban meghatározzák azok a művészi élmények, amelyeknek kitesszük magunkat, és minél jobban hagyjuk magunkat, hogy hassanak ránk, annál sérülékenyebbek leszünk. De egyébként meg minek az egész színházasdi? Van további ezer mód, ahogy kitölthetjük a rendelkezésünkre álló órákat.

ps. 2022.04.21. Markó Iván a mai napon meghalt. Ahogy a fentiekből is látszik, életem egyik legmeghatározóbb művésze volt, akinek így vagy úgy, de mégis sokat köszönhetek.

Címkék: Csákányi Eszter Markó Iván Kálmán Eszter Popova Aleszja Ladányi Andrea Bodor Johanna Rozs Tamás Bíró Bence 6Szín Hölgyválasz Táncstúdió Amikor találkoztam Barisnyikovval Lovass Ágnes

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr5217794205

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása