A 6Szín befogadó színház, ahol nemcsak hat szín van, de tizenhárom - ennyi független csapat kaphat esélyt, hogy havonta egy-két alkalommal megmutathassa magát a „pesti Broadway” közelében. A NESSZ Alkotócsoport az egyik ilyen, az ő projektjük a Dühöngő ifjúság. A 6Szín műsorán már szeptember óta látható időnként, amikor a covid miatt épp nem kellett törölni.
Barna Zsombor bábszínész kezdeményezte a darab bemutatását (a saját fordításában!), aki egy Erasmus ösztöndíjjal Angliában eltöltött félév során talált rá, majd később a szintén színészi pályájuk elején álló partnereire – Tzafetás Benjáminra, Pájer Alma Virágra, Osváth Juditra és nem utolsó sorban a már jó ideje beérett színészre, Kerekes Józsefre, aki Redfern ezredesként az előadást erősíti.
Ugyancsak a saját ötlete volt ez a közel egy órás kerekasztal beszélgetés is, amelynek a moderálására Bóta Gábor színházi kritikust kérte fel. Erről olvasható ez a nyomhagyó-ajánló bejegyzés, a teljesség igénye nélkül.
A friss előadás már említett szereplői mind a színpadon maradtak a beszélgetésre vasárnap este, és még meghívtak melléjük néhány olyan színészt és rendezőt, akik érintettek voltak valamely korábbi "Dühöngő-produkcióban", konkrétabban: Valló Péter szegedi (2000 – Király Attila, Bognár Gyöngyvér), Lukáts Andor kamaraszínházi (2010 – Lukáts Andor, Szőlőskei Tímea) és Znamenák István orlais (2018 – Papp János) előadásában.
A Színházi adattár 15 bemutatót tart nyilván a színmű kapcsán, és az, hogy közülük hármat képviselt valaki, már nem rossz eredmény. Ennél több meghívottal már szinte lehetetlen is lenne beszélgetni egy műsorban – ezúttal, ha eltérő mértékben is, de mindenki szóhoz juthatott, bár tizenegyen voltak jelen.
Kerekes József, Papp János, Király Attila, Lukáts Andor
Számomra némi hiányérzetet okozott, hogy épp abból a két rendezésből senki nem jött el (bármi miatt is), amelyeket én is láttam.
Az 1992-es Rudolf Péter által rendezett "Kaszás-Eszenyi" számomra „A” Dühöngő ifjúság volt. Összességében is kevés előadást láttam, amelyik ennyire mélyen belém égett éppen a benne kavargó féktelen szenvedélyek miatt. Ebből annyi düh áradt felénk, hogy ezek után nem éreztem később szükségét a darab újranézésének. Aki ezzel a rendezéssel nem találkozott, annak nyilván megvan a saját emblematikus előadása. Ahogy hallgattam a beszélgetést, hasonló hőfokú izzást kinéztem már a visszaemlékezések (és a színésszel kapcsolatos egyéb élményeim) alapján is Király Attila Jimmyjéből. (Nemrég több előadásban is láttam Tatabányán, ott látható mostanság.) Körülötte épp úgy forrhatott a levegő, mint az általam látott 1992.12.22-i előadáson Kaszás Attila körül a Pesti Színházban.
Nem volt szó a 2003-as tháliás előadásról sem, amelyet Almási Éva rendezett, nekem Siménfalvy Ágota szereplése miatt maradt meg. Eleve csak miatta vállalkoztam a megtekintésre, akkor is olyan élénken élt bennem a már említett Kaszás-Eszenyis előadás, hogy 11 év után korainak éreztem, hogy másokkal újranézzem.
Ahogy a Király Attila alakítását elemző Bognár Gyöngyvért hallgattam, a legelső gondolatom az volt, hogy mennyire sajnálom, hogy relatíve kevés előadásban láttam játszani a színésznőt. (Lehetne egy külön cikket írni arról, hogyan befolyásolja színházlátogatásainkat a rendelkezésre álló tömegközlekedés, illetve a benzinárak alakulása. A vidéki színészek, ha nem jutnak valami sorozat-szerephez, teljesen kiesnek a többség látóköréből.) Ami mégis jó hír vele kapcsolatban: a Radnóti (májusra csúszott) Antigonéjában benne lesz. Szuggesztívan beszélt „az ő Jimmyjéről”, arról a zseniális tehetségről, aki nem bontakozhatott ki, és emiatt feszíti szét az indulat.
Bognár Gyöngyvér, Barna Zsombor
Bognár Gyöngyvér interjúalanyként a legideálisabbak közé tartozott, ez már az első megszólalásaiból is látszott, és amikor később felmerült, „a ki miért dühös?” körkérdés, saját élethelyzetének említésével (férjét, az SzFE-ről már Amerikába távozott Szász Jánost nemsokára követni fogja az egész család és végleg elhagyják Magyarországot) meg is állt a levegő…
A jelenlévők mindegyike nem sorolta fel az összes problémáját, pedig nyilván önmagában ezzel az egy kérdéssel is el lehetett volna tölteni a teljes beszélgetési időt, de ez a már régóta sokakban megforduló „menni vagy maradni?” kérdés, ki mit miért kell, hogy feladjon, milyen szorító körülmények között élünk – most is hatott.
Szőlőskei Tímea
Az egész beszélgetésben nagyon szerettem, hogy morzsákban feltűnt egyik másik szereplő élethelyzete a darab kapcsán. Végig a Dühöngő ifjúságról volt szó, de nem ragadtunk szorosan meg a témánál.
A válaszolók ugyan mind színészek voltak, de ez alatt az egy óra alatt azt is le lehetett mérni, hogy köztük is milyen hatalmas a különbség, még akkor is, ha ugyanarra a kérdésre válaszolnak. Nem biztos, hogy a legjobb ötlet egy színésztől szerepértelmezést várni. Egészen más megcsinálni egy figurát, mint elemezni, nem mindenki volt képes ezt olyan árnyaltan megtenni, ahogy Bognár Gyöngyvér. (De nem is a nyilatkozatok miatt szeretjük a színészeket, alkat kérdése, hogy ki mennyire vágyik a civil szereplésre egyébként is...)
Sokakban inkább csak érzetek maradtak a régi előadásukról – érthető módon, hiszen 22/10 évvel korábbi munkáikról volt szó.
Bóta Gábor
A nézők többsége is így lehet ezzel, ráadásul előadásfüggő nagyon, mi mennyire marad meg. A Dühöngő ifjúság bennem nagyon él harminc év után is, ahogy Lukáts Andor 1998-as Portugálja is – ennek a beszélgetésnek a másnapján annak az emléke játszott bele erősen egy új bemutató élvezetébe. A legtöbb előadás ilyen mélyen talán nem hat ránk, leginkább, hangulatok, díszlet, egy-egy gesztus, néha csak egy szereplő marad nekünk belőle. Ahogy most hallhattuk, a színészeknek pont így kopnak egyes régi munkáik.
Ha már Lukáts Andor és a Portugál: ezen a beszélgetésen szó volt érintőlegesen a generációk harcáról, ahogy a szülők ellehetetlenítik a gyermekeik életkezdését, ahogy elviselhetetlen súlyt jelentenek számukra. Ez a gondolat azonnal eszembe is jutott a másnapi előadásba, abban is megjelent. (Sajnos, az, hogy milyen lényeges, hogy milyen mintát adunk, még ennél is gyakrabban eszembe jut – a saját gyermekeimmel kapcsolatban, napi szinten.)
A kit mi dühít kérdésre a friss előadás létrehozói is válaszoltak, és most élőben is hallhattuk, amit egyébként elméletben úgyis tudunk: nagyon nehéz egy fiatal pályakezdő színésznek, szülői támogatás nélkül ők sem tudják az önálló albérletet kifizetni, így egészen jól átélhetik a darab szereplőinek élethelyzetét. A dühöt az összezártság, a személyes élettér hiánya is okozhatja…- ez az értelmezés is elhangzott.
Pájer Alma Virág, Osváth Judit, Tzefetás Benjámin
Jelenleg valóban bőven van lehetőség a dühöngésre, és ahogy a jelenlévők válaszait figyeltem, könnyen lehet, hogy Kaszás Attila, vagy később Király Attila az előadásában a nagypolitika, vagy a létezés nagy problémái miatt dühöngött, Barna Zsombor pedig a saját életfeltételei beszűkültsége miatt…- Lehet, hogy igazán intenzíven és az egész nézőteret felforraló szenvedéllyel csak igazán lényeges, és mindenkit érintő dolgok miatt tudunk dühöngeni, és saját egzisztenciális helyzetünk miatt kevésbé? (A magam részéről sokkal riasztóbbnak érzem a közállapotok megoldatlanságát, mint történetesen a saját helyzetem rendezetlenségét. A világban tapasztalt negatív folyamatok ugyanis a távlati esélyt veszik el arra, hogy lényegileg jobb lehet majd.)
A beszélgetéshez sokat tett hozzá Papp János azzal, hogy egy meg nem jelenő főszereplőről beszélt, az ezredes (azaz saját) feleségéről, aki mindent meghatároz, de külön szó volt a Helenák karakterének és megítélésének kérdéséről, tekintve, hogy ezt a szereplőt hárman is képviselték. Láthattuk, hogy mennyire másként lehet ugyanazt a szöveget értelmezni – Bognár Gyöngyvér, Szőlőskei Tímea és Osváth Judit szavai ezt bizonyították.
Ennél még érdekesebb lehetett az az információ a beszélgetésen mezei nézőként résztvevők számára, amikor az „És az előadás vége után együtt fogtok maradni?” kérdésre Pájer Alma Virág (Alison) azt mondta: a legutóbbi előadáson azt érezte, hogy igen, a mostani után, hogy nem. – Ez is az élő színház varázsa, minden alkalommal a színészek állapota és egymáshoz fűződő kapcsolatának alakulása kihathat az értelmezésre, és persze az sincs kizárva, hogy a nézőben mindez másként csapódik le, attól függően, hogy ő milyen állapotban ült be a nézőtérre, és az élete összességében is éppen miként alakul.
A Dühöngő ifjúság (1956) kapcsán elgondolkodhatunk, hogy a darab megírása óta eltelt évtizedek alatt lényegében minden ugyanaz maradt lényegileg, vagy minden megváltozott körülöttünk, mi dühít fel minket zsigerileg, hogyan képzeljük a saját és az újabb generációk jövőjét (akár a színházi közegen belül, akár még nagyobb körben), ráadásul itt a háború, a covid, a választások és pedagógus-sztrájk is. Hogyan viszonyulunk saját életünkben az „eltört szerelmekhez és eltört barátságokhoz” (Papp János zárszavában a saját személyes élményeit emelte ki).
Érdekelne, hogy a beszélgetés többi nézője számára mi maradt meg mindebből az órából a legélesebben – most is várnám a kommenteket.
Aki számára a darab is új, és semmilyen feldolgozásban nem látta, azok nyilván még véletlenül sem olvasták el ezt a bejegyzést, de ha mégis, akkor érdemes a 6Szín oldalát felkeresni, és megnézni ezt a jelenleg elérhető előadást, és megnézni ezeket a tehetséges fiatalokat.
Ps. A remek jó fotókat Szkárossy Zsuzsa készítette
