A K2 Színház általunk látott második előadásáról készül ez a nyomhagyó-ajánló. Király Dániel rendezte Tom Stoppard színdarabját, akinek még az is lehet, hogy ez volt az első nem-színészi feladata a csapatnál. Feltehetően ez volt a bemutató, áprilisról elcsúsztatva, a port.hu még nem is említi, annyira friss.Játsszák: Bán Bálint, Formán Bálint, Gyöngy Zsuzsa, Piti Emőke, Szabó Zoltán - csapatjáték a javából.
A plakát - Gyöngy Zsuzsával
A Katlan negyedik estéje volt, péntek és hosszan gondolkodtam, hogy mit válasszunk - elmenjünk-e a nap folyamán harmadszor is Beremendre, a Törőcsik Mari emlékére játszott Mozart Requiemre, amelyben két olyan énekes is fellépett, akinek a pályáját igyekszem szorosan követni, vagy ne erőltessem rá mégsem Jánosra,aki ezt a Kongresszusi Központban májusban hallotta már egyszer, és nem vágyott egy újabb hasonló élményre. (A Requiem felvétele a youtube-ra felkerült, én is később hallgattam meg, még mindig elérhető.)
Bán Bálint a játéktér közepén
Miután azt sem akarta, hogy egyedül stoppoljak, és ráadásul az anyegin.hu miatt a K2 Színház színészei érdekelték, elég kézenfekvő módon az újabb K2-es előadásnál maradtunk, amely ráadásul a Villányhoz a lehető legközelebbi helyszínen volt nézhető, a Nagyharsányi Szoborparkban, ahol két nappal korábban túráztunk és ugyanitt, az amfiteátrumban láttam a Hat táncot.
Visszanézve egyértelmű, hogy jobb megoldás lett volna, ha a szálláson hagyom a gyereket a tévével és a lakótárs kutyájával, mivel ez az előadás még túl elvont volt számára. Az nem volt önmagában akadály, hogy a Hamletet nem látta korábban - a cselekmény főbb vonalait ismertettem vele miközben a beengedésre várakoztunk, azaz értette így is, hogy mi történik. Nemcsak a darab helyenként sok ismétlődést tartalmazó elmélkedéseivel volt baja, de a földön üléssel is. "Ilyenek ezek a mai fiatalok". - mondhatnám, már korábban is volt nem egy tanítványom, aki nem akart padról nézni előadást, pedig sok független produkció szervezője gondolja azt, hogy a diákok bárhol elülnek, simán bírják a kényelmetlenségeket. (Ha igazán leköti őket a dolog, akkor igen, de aki nem szereti a színházat, azt nehezebb beszoktatni, ha még a lábát se tudja igazán kényelmesen kinyújtani.)
mezei nézők a földre kuporodva a játéktér egyik oldalán
Lassan kezdek ott tartani, hogy kinyilvánítsam: nemcsak a színházi ízlés nem életkori kérdés, de a komfort-igény sem az. (Utóbbi attól is függ persze, kinek mennyire érdekes az adott előadás. Akinek nagyon, annak megfelelő a lépcső/párna is.. A magam részéről erősen bízom benne, hogy még tíz év múlva is reális alternatíva lesz számomra a párna, és kifejezetten élveztem, hogy elvegyülhettem a színpadot négy oldalról körülvevő földön ülő diákok között, sőt beszélgettem is egy pécsi amatőr színjátszóval, aki céltudatosan színész akar lenni. Hm. Hát nem lesz könnyű helyzetben, már akkor sem, ha a továbbtanulásán kezd gondolkodni... Hangulatos volt a kabócák ciripelése és a Nagyharsányból felhallatszó zene hangkulisszájával a nyári estében színházat nézni, több száz másik katlanozóval együtt. Igazi közösségi élmény, hangulatát tekintve nekem a legjobb az öt nap folyamán.
Piti Emőke
Az amfiteátrum és a színpadtér kialakítása lehetővé tette, hogy mindenkit beengedjenek az előadásra. Először a sorszámosokat, akik a színpadra is zsúfolódhattak szorosan egymás mellé, köszönhetően annak, hogy annak talán csak a harmadát használta fel az öt színész, akik egy fehér téglalapon belül helyezkedtek el. A rendező eleve abban gondolkodott, hogy minden oldalról fogják nézni őket, nem dobozszínpadra rendezte a mozgásokat. Ha legalább fél órával rövidebb lett volna az előadás, és nem két óra, akkor azt mondanám, hogy alkalmas lenne ez a produkció beavatónak, ha nem is tantermi színháznak, de tornaterminek feltétlenül. Akár több osztály is nézhetné. Feltételezem, hogy távolabbról, az amfiteátrum kőlépcsőiről is még élvezhető volt a produkció, ahova a sorszámnélküliek többsége került. (Ha valaki onnan látta, és most ezt olvassa, megírhatná a tapasztalatait.)
Az előadás maga teljesen eszköztelen volt, amit a K2-től már megszokhattunk, és ennek nyilván köze van ahhoz is, hogy nincs pénz épített díszletre és az előadások mozgathatóságát eleve meg is drágítaná, ha lenne mit vinnie a színészeknek. Minden a szereplőkön, az egymás között kiépített kapcsolatokon múlik. A létrejött produkció emlékeztetett egyetemi vizsgákra is persze, az Ódryn (különösen Zsótérnál, de nem csak nála) volt tipikus, hogy cserélgették a szereplőket, így a néző számára mindig extra meglepetést hozott minden jelenet, a játszók pedig nagyjából egyenletesen részesültek a feladatokból.Emiatt nehéz lenne valakit külön kiemelni, minden színész egyfolytában fontos volt, helyenként nehéz is volt eldönteni, hogy kit nézzünk.
Gyöngy Zsuzsa és Szabó Zoltán
Ez a megoldás még jobban kiemeli, hogy a színház alapvetően és minden más előtt JÁTÉK, bár ez nem jelenti azt, hogy ne kellene nagyon komolyan venni. Érződött, hogy minden nagyon precízen ki van dolgozva, a szereplők nagyon természetesen mondták a hosszú és bonyolult szövegeket, nem érződött a játékukon a féléves kihagyás, vagy a stressz, amelyet indokolhatott volna, hogy négy új produkcióban mutatkoztak meg négy napon belül, és ez mindegyikük számára komoly terhelés volt. (A Hamletet nem láthattuk sajnos, de majd igyekszem azt is megnézni, amint lehet.)
Ez az előadás valóban csak a színészekre épült, és nagyon erősen érezni lehetett benne a párhuzamot a Hamletben megjelenő színészcsapat és a K2 illetve tágabb értelemben a mai függetlenek helyzete között, amelyet a covid még bizonytalanabbá tett. Ez a párhuzam eszembe jutott néhány éve a Szkénében is, ahol ugyanezt a darabot 2014-ben bemutatták, viszont emlékképeim szerint a Katona Kamrájában még nem. 1995 novemberében a címszerepben Tóth Józseffel és Bán Jánossal, Máté Gábor rendezésében még sokkal könnyedebbnek és inkább laza szórakozásnak láttam, és ennek az előadásnak az emlékképe sugallta, hogy jó lesz ez majd a fiamnak is. (Ez talán nemcsak rajtam múlt, de benne van, hogy optimistábban láttam a világot tanárként is, közvetlenül a pályakezdés után, nem egészen reménytelennek, ahogy most az új NAT-tal.)
A túl erős egybecsengés miatt a mostani előadásról nem mondanám, hogy felhőtlen szórakozást nyújtott, inkább mondanám elegáns segélykiáltásnak. Nagyon nehéz bízni, de muszáj, hátha nem lesz szükség arra, hogy Requiemet énekeljenek a független színházak megszűnése alkalmából is - a források egyenlőtlen elosztása miatt ez a korszak sincs túl messze. (Vagy netán ennek az előszele volt a covid előtt bemutatott K2-es "Búcsúkoncert", amelyben Mozart zenéjét énekelték? - Még ezt nem tudtam megnézni, következő meghirdetett előadás szept. 27-én lesz a MU Színházban.)
PS. Aki azt reméli, hogy egy színházi előadás tömegekre hathat és általa közismert lehet valaki, nyilván téved, de az is, aki ezt a hatást jelentéktelennek érzi. Kevesekben, de nagyon hosszú távú hatást tud hagyni egy-egy színházi este, és egészen kiszámíthatatlan előre, hogy épp mi lesz az, amelyik valóban mélyebbre megy.
Ki gondolta volna, hogy ez után a Rosencrantz után stoppolva, kiderül azon a nagyjából 3 kilométeren, hogy sofőrünkre is szintén nagy hatással volt a Katona említett 1994 júniusában bemutatott produkciója és szinte automatikusan ezt a mindkettőnk számára első előadásélményt részleteiben is meg tudjuk beszélni? Közben eltelt 26 év, a színészek még kiszolgáltatottabbak a kereskedelmi csatornák felkéréseinek, független színészként létezni nagyobb kihívás, mint valaha. A Thália biztonságából a K2-höz szerződő Bán Bálint nyilván tudna is erről beszélni, aki most apja szerepét IS játssza.
Nincs más, muszáj drukkolni nekik, hogy menjen a szekér és működhessen még hosszan a csapat így együtt.
János annak dacára, hogy ez a darab annyira nem fogta meg, a színészek miatt továbbra is kíváncsi volt a másnapi Béke! c. produkcióra, és ennek meg is lett a jutalma: a Katlan általunk utolsónak látott előadását azóta is továbbgondolja...Arról is nemsokára következik egy rövid nyomhagyás.
PS. A bejegyzésben Kertész Rita előadásfotóit használom fel
