Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

2019.április 1-én láttam az utolsó Kékszakállú előadást, és azóta egyszer sem hallgattam végig a teljes operát, amelyről ezen a blogon számos, jellemzően a szereplők viszonyait „szételemző”, elsősorban konkrét előadásokhoz kötődő írás született, ha egy 11 részes sorozattól eltekintek, amelynek az aktualitását azért így is a BFZ nagyszabású turnéja ihlette.

Most a vírus-időszakban majdnem lett újabb ESEMÉNY, fellépett volna a Zeneakadémián Juditként (magyar színpadon először) Vörös Szilvia, később közvetítettek egy általam már látott korábbi előadást, de ezektől egészen függetlenül és teljesen váratlanul merült fel bennem a Kékszakállú bemutatása egy a korábbiaktól nem teljesen eltérő, de mégis szokatlanabb nézőpontból.

Ehhez a jelenleg még csak alakuló bejegyzés befejezéséhez közeledve úgy éreztem, hogy megkerülhetetlen lépés egy nagyobb vargabetű beiktatása: most már ideje volna az író jobb megismerésének is. Elsősorban az érdekelt, hogy milyen ember volt az, aki a történetet megalkotta, a szereplőinek tulajdonítható személyiség és magatartásformák rá magára mennyire lehettek jellemzőek.

Kicsit reméltem azt is, hogy valamit megtudok a mű formálódásának hátteréről, bár sejtettem, hogyha lenne valami ezzel kapcsolatos érdekesség, a számos, zenetörténész által írt Kékszakállú műsorfüzetben vagy tanulmányban ezekre már ráleltem volna.

A naplók kapcsán a továbbiakban leírt minden tanulság ugyan valóban hasznos adalék lehet azoknak, akiket a Kékszakállú mélyen érdekel, de az egy percig sem kétséges, hogy a NÉZŐ számára minden előtanulmány, a darab alapos ismerete is csak egy tényező – az adott estén a legerősebb hatás mégis a mű két megszólaltatója lesz, az ő kisugárzásuk, énekhangjuk fog minket vagy meggyőzni, vagy akár elrettenteni, és olyannak fogjuk látni a két szereplőt, amilyeneknek ők mutatják nekünk, éppen azon az estén.

Két jól választott énekes együtt mélyebb élményt adhat nekünk a Kékszakállúról, mint ennek az összesen 1200 oldalnak a végigolvasása vagy akár ez a mindössze 33 ezer karakteres kisebb összefoglaló – ezt most már tapasztalatból mondhatom.

Mivel most éppen semmilyen előadást nem tudunk megnézni, emiatt jutottam el a naplók átrágásáig, sőt az összegzés szükségességéhez is. (A szerzőtől idézett gondolatokat a megfelelő oldalszám megjelölésével is jeleztem kicsit remélve, hogy lesz, aki a műbe is belelapozna…)

A Kékszakállú Bartók zenéje nélkül sosem lett volna világszerte ismert, a kritikusok a magyar bemutató idején sem szerették a librettistát. Általában is mellőzöttnek érezte magát, zavarja, hogy nem választották be később a Vörösmarty Akadémiába sem – (II.341.p.), védenie kell magyarságát, bár magára mindig is európai gondolkodóként tekintett, aki sehol nincs otthon.

1903-22 között vezetett naplójában mégis időről-időre kinyilvánítja, hogy ő lesz külföldön a magyar kultúra egyik fontos képviselője, és nagy dolgok várnak rá. (Ez a jóslata be is jött, filmesztétikai jelentőségét senki sem vitatja itthon sem, díjat neveztek el róla, és Berlinben valóban ki tudta később futni magát. Ha nem lenne e napló mögött ez a későbbi diadal, akkor önmagában a Kékszakállú librettó nem indokolta volna.)

Balázs Béla csak futólag említi az életét meghatározó nagy eseményeket (legyen az politikai vagy magánéleti – forradalom vagy házasságkötés), és nem is „praktikus naplóíró”, mint pl. a hétköznapjai eseményeit ténylegesen feljegyző Radnótiné, és a rendszeresség is hiányzik belőle, bár legalább tizenötször ígéri meg NEKÜNK, hogy most már naponta beszámol a dolgairól.

Igen, sok idézettel bizonyíthatóan nyilvánosságra szánt szövegről van szó, amelynek az eredeti példánya a MTA könyvtárának kézirattárában van, és a Magvető „Tények és tanúk” sorozatában 1982-ben adták ki, Fábri Anna összeállításában.

Az első kötet végén megtalálható szűkszavú szerkesztői utószóból kiderül, hogy stiláris megfontolásokból, illetve az „ismétlődések elkerülése végett” kihagytak részeket, nem tartották kívánatosnak, hogy a teljes szöveg megjelenjen, de ismerve a szerkesztőt, aki az ELTÉ-n engem is tanított a kilencvenes évek elején, nyilvánvaló, hogy nem az életmű megértése szempontjából fontos részeket csonkították meg.

Balázs Béla saját naplóírói hozzáállásáról saját második feleségét, Hamvassy Annát idézi, azt az embert, aki saját bevallása szerint legjobban megértette őt és egyedüliként egészen mellette állt (II.327.p.): „őszintének őszinte, de nem jó ember képét rajzolja”. (II.355.p.)

Bár a napló a nyilvánosság számára készült, vannak olyan kényes természetű részek a kiadott szövegben is, amelyeket olvasva kukkolónak érezhetjük magunkat és ez nem mindig kellemes. Most már tudjuk, hogy pl. Radnóti életéből sem hiányoztak a szerelmi kalandok, de épp az utókorra gondolva – erősen cenzúrázta magát naplóírás közben, elhagyta azokat az eseményeket, amelyek nem mutatták előnyös színben.

Balázs Béla viszont kéjeleg a „karakteröngyilkosságban”, egyértelműen provokál minket, álszentséggel, képmutatással és hazugsággal ez alapján nem vádolható. Írása „sok jószándékú, igaz vergődést” (591.p.) tartalmaz. „Panaszkönyvnek (írtam) önmagam és mások ellen.” (II.355) „Európai nagy esemény lesz ez a kötet még, ha Európa sokáig nem fog is tudomást venni róla.” (II.318.) Német fordításra is számít, „Elragadtatott vallomások” -nak nevezné el.

Végigolvasva az 1903-20 közötti részeket, nyomozva benne a Kékszakállú motívum előfordulását, sok erős benyomás ért.

Balázs Béla szövege nem túl szellemes, viszont az önmegfigyelés túlpörgetéséről tanúskodik, („Lehet, hogy szerelmes vagyok, saját szellemembe, költészetembe, stb. 44p., a napló –„állandó titkos viszony magammal” 469.p.), és azt a benyomást kelti, mintha valaki nemcsak meztelenre vetkőzne előttünk, de nyolc reflektort és tíz tükröt is maga köré rendezne, és még a belső szerveit is felboncolva tálcán kínálná nekünk.

Helyenként felrémlik benne az őszinteség veszélyessége is, és vígjátéktémát lát naplóíró önmagában (634.p.). Soraiból az is kiderül, hogy szinte biztosra veszi, hogy még életében megjelenhet majd, széles körben ismertek lesznek a leírt botrányos részletek, és majd idegenek közé kell menekülnie. (Hiába, ilyen nagy celebbé kevesen válhatnak még ma, a tévé és az internet korában is – akkoriban Ady,később Karinthy volt kénytelen a megszólítgatásokat, az állandó felismerés próbatételét kiállni.)

Rendkívül provokatív ez a mindent feltáró gesztus: egy magát zseninek tartó művész sajátja, aki fiatalon többször leírja, hogy a tehetség felment az emberi bűnök alól (pl. Goethére is nem egyszer hivatkozva – 46.p.), azaz: a művészre nem vonatkoztatható ugyanaz az erkölcsiség, mint azokra, akik nem tehetségesek.

Sokszor felemlegeti Faust problémáját, és a férfi-nő kapcsolatban csapdát lát: a lángész ne házasodjon, vagy legalább tehetsége formálódásának időszakában ne, mert a lekötöttség megöli a zsenijét. A nőnek, aki múzsa és kolonc egyszerre, kellene magát feláldoznia a tehetséges (! és nem akármilyen silány) férfiért – ez az álláspontja. Feltételezi, hogy a nőket elsősorban a zsenialitás vonzza, abba lesznek szerelmesek, és így minél tehetségesebb egy férfi, annál több nő jár neki. Eközben erősen hisz a férfi és nő közti barátság és intimitás lehetőségében is, különösen azokban az években, amikor azokkal a művelt nőismerőseivel, akikkel voltak közös témái, nem tud együtt élni, mivel a kor erkölcsei ezt nem engedték meg. Folyamatosan vágyik a társaságukra/gondolataikra, ha egészen nem is kaphatja meg őket. (280., 306. p.)

A saját érzéseinek elemzésén kívül („szerelmes vagyok vagy mégsem?”) az önfejlesztés szükségessége az, amely folyamatosan foglalkoztatja, de helyenként hosszú szabatos elemzéseket találunk a naplóban a kor divatos és elismert szerzőiről (Ibsenről, Hauptmannról pl.), olasz és francia szobrokról és festményekről, amelyekre utazása során rácsodálkozik. Ír színházi élményekről, zeneművekről, sőt megláthatjuk, hogy utazásai és szellemi kalandjai miként juttatták el ahhoz, hogy magában európai világpolgárt, „internacionalistát”, majd „vallására nézve kommunistát” (II.354.p.) lásson, miközben igazán kereknek Szegeden érezte a világot. (II.360.p.) Legalább kétszer nyilvánvalóvá teszi, hogy ha itt marad, ahol „mindene megvan”, nem is haladt volna előre, mert a Tisza mellett érezte igazán jól magát. (A teljes életút vándorlásaival együtt zavarba ejtően változatos lett, de nem kevésbé lett ilyen az első feleségéé, Hajós Edité is, akivel már kapcsolatban állt a Kékszakállú idején).

Akit netán Kodály Zoltán vagy Lukács György élete érdekel, azok számára is van anyag ebben a naplóban – őket tartotta a két legfontosabb barátjának, rengeteget említi őket, egy-egy ideig élete állandó részeseiként. Miután Kodály a köztudatba nem fiatalkori kalandjai által került, és szinte mindig öregkori képét mutatják, jellemzően gyerekek között, nem lepne meg, ha a kötet szerkesztője merészebben húzott volna a napló Kodály-vonatkozásaiból, akiről azért a kiadott műben sem csak az marad meg, hogy milyen áhítatot vált ki zongorajátéka a hallgatóságból (142. – ahogy Balázs Bélának és néhány barátjának zongorázik, a legvonzóbb leírások egyike), de személyiségét árnyaltabban mutatja be egy berlini kalandja, amelyik nem maradt ki a naplóból. (Egy bizonyos Éva nevű színésznő mégis Kodályt tartotta vonzóbbnak, őt választotta kettőjük közül.)

Vannak benne olyan részletek, amelyek bizonyítják, hogy Balázs Béla tényleg alkalmas volt az általa annyira sztárolt művészi tehetség felismerésére: Adyt már 1903-ban nagyra tartja (9.p.), amikor még az Új Versek meg sem íródnak, belelátja a későbbi nagy költőt a korai művekbe is. (Ady a naplóban hosszú szünet után, élete vége felé tűnik fel személyes ismerősként, akkor már rajongó hölgykoszorúban, Balázs Béla által egy ideig irigyelve (II.283.p.), később már a felesége mellett, a szétesés állapotában.)

Balázs Béla rendkívüli módon szerette a már elért eredményeit értékelni (pl. 176.p.), és a pszichologizálás is gyakran megjelenik a naplóban. Nemcsak magát, de a számára fontos emberek viselkedését is gyakran elemezte, és az élveboncolás persze nem lehetett mindenki számára kívánatos. Az „egymás mélyébe merülés” (239.p.) izgatja, „pszichológiai kalandot” lát a másik emberben (247.p.), és ezeket a naplórészleteket olvasva Juditot inkább látjuk benne, mint a Kékszakállút. (A Kékszakállúra sok minden rámondható, de az, hogy minél több dolgot szeretett volna Juditról megtudni, az nemigen. Én feltételezni szoktam, hogy ami kevés érdekelhette, az kiderült gyorsan, még a meghívás előtt...)

Éppen aktuális egy vagy több szerelmének gyakran a kezébe is adta a róla írt sorokat, és néhány nappal később ugyancsak a naplóban még az illető dühkitöréseiről/sírógörcseiről is beszámolt.

Ezt a kitárulkozási vágyat látva sejthető, hogy nagyon jól jött volna neki a mai közösségi média-világ. Többször leírja, és erősen tudatába van, hogy „minden szeretet kell neki, a legkisebb is” (II.302.p.), és ez a hozzáállása az élethez sok mindent megmagyaráz.

Balázs Béla magát periférikus személynek, megfigyelőnek érzékelte a magyar irodalomban, és az is maradt – a Kékszakállú esetén is a mai napig Bartókot emlegetik elsősorban.

Balázs Béla a Napló általam elolvasott 1038 oldala alapján a Kékszakállút nem tartotta a legfontosabb munkájának, az elkészülés folyamatára nem veszteget egy szót sem. (Meglepne, ha pont ezt húzta volna ki a szerkesztő, így ezt alapnak veszem.)

A mű megírása idején még Bauer Herbert volt (1913-ig), és 1912-ben a Misztériumok c. kötetben adta ki három egyfelvonásosa egyikeként. A Misztériumokból matiné előadást is rendezett, amely szerinte pocsékul sikerült. (604.p.)

Az 1918-as operaházi bemutatóról nem ír le konkrét véleményt, nem említi még az énekeseket sem, csak a rendezőt, akivel nem rokonszenveznek, és aki „hisztérikázós kis bestiát csinálna Juditból, ha a szöveg engedné, mindenütt” (II.308.p.). Ezen a májusi napon nagyobb esemény lehetett számára, hogy éppen aznap csatlakozott a szocialista párthoz, hiszen sem A fából faragott királyfi, sem a Kékszakállú herceg nem hozott számára sikert, a kritikusok gyűlölték (a napló szerint mindenképp), és még az ünnepelt Bartók sem védte meg nyilatkozataiban (II.312.p.). Utóbbi okkal fájhatott neki. Az interneten, a MEK-en ott van az eredeti 1912-es szöveg, látható, hogy törvényszerűen szikárabb lett a mű a megzenésített változatban.

Egyébként a Kékszakállú csakugyan nem alkalmas operaszöveg, mert nincs elég pantomimikus érthetősége, a szöveget pedig nem lehet természetesen eléggé érteni az énekben.” (II.313.p.) Ez minden, a témát a maga részéről lezárja. Nem sokkal később kijelenti, hogy a művek mellett saját maga formálása is legalább olyan lényeges számára…(II.315.p.)

Később ír egy igazi operalibrettót is („A királynő komornája”), amely ugyan tetszett Kodálynak, de általa „nevetségesnek érzett praktikus okokból” (nem volt megfelelő alkatú énekesnő) mégsem valósulhatott meg – eddig. (II.331.p.)

A Kékszakállú motívum ugyan már 1903-tól megjelenik a naplóban, de jellemzően a Don Juannal együtt. Volt egy elképzelése, hogy ez a két alak együtt szerepeljen egy új műben (458.p.), elképzelése szerint egy kocsmában találkoztak volna (477.p.).

Köztudott, de a naplóból kiderül, hogy Kodálynak írta a végül elkészült darabot, akinek ez nem tetszett – lehet, hogy azért, mert felesége mellett már révbe érkezettnek érezte magát és épp nem volt mondanivalója a férfi és nő kapcsolódásának lehetetlenségéről. Jellemző, hogy ennek részleteibe nem avat be minket, hiába gondol gyakran az utókorra, nem célja, hogy a majdani irodalomtörténészeket lássa el minél több adalékkal.

Az bizonyos, hogy Kodálytól való elszakadásához (511.p.) hozzájárulhatott az is, hogy Bartókot megszerette, akivel végül két mű is összekötötte. (A naplóban Kodály később is Zoltán marad, Bartókból viszont nem lesz Béla, nem jön át, hogy barátságuk hasonlóképpen mélyülne, mint ahogy Lukács Györggyel megtörténik, aki mindvégig Gyuri, és akivel hosszú éveken át az összeköltözést is tervezgetik - négyesben.)

Novellát akart írni Don Juan utolsó kalandjáról (548.p.) is, aki a teljes érintett időszak alatt emblematikus figura, szinte példakép volt számára, akit keresett és megtalált magában. Az érintőlegesen említett serdülőkori kudarcok után a napló elsősorban ennek a saját magát és az egyes nőkkel való kapcsolatát is folyamatosan analizáló, de élete tényeire elsősorban a nyomhagyás szempontjából ránéző értelmiségi gondolkodót mutatja meg (1903:„az egész világ tanulmány nekem” 67.p. – 1914: „Alapérzésem a mindig továbbkeresés”). Balázs Béla olyan ebben a naplóban, mintha a nap 24 órájában folyamatosan szelfiket készítene magáról, ha éppen eszébe jut, majd máskor hónapokig az egészről elfelejtkezik, és még azt sem írja le, hogy egy másik városba költözött el, vagy megnősült.

Semmi sem foglalkoztatja annyira, mint saját férfiassága, de eközben nagyon szeretné magában az ösztönöket elnyomni – elsősorban azért, mert időrabló a nőkkel való foglalkozás -, pontosabban: „letudni”a kielégítésük által, de mégsem sikerülhet ez, mégpedig több okból sem.

Balázs Béla nem viselkedik zárkózott és szófukar Kékszakállúként, akiből a vallomást ki kell taposni, bár a bemutatott 17 év alatt ténylegesen csak négy nő foglalkoztatta mélyebben, (két felesége előtt volt még egy Eszti és egy Aranka - a Kékszakállú szövegének írása idején még csak az utóbbi kettőt emlegette felváltva). Ezzel szemben a képzeletbeli katalógusába illő nők, akikkel életútja során megismerkedett, talán az Erkel Színházat is megtöltötték volna.

Ez nem túlzás, és sokszor arról is beszámol, hogy igen rossz híre van, „már-már „férfikurvának is tartanak sokan”, bár ez annyira nem zavarja, sőt szinte örömmel tölti el, hogy provokálni tud. Kicsit sajnálom, hogy nem striguláztam az elejétől, de nem lett volna könnyű a számolás, mert voltak visszatérő epizódok is bőven. Sőt vannak a naplónak olyan oldalai is, amelyiken egyszerre három nőhöz fűződő eltérő jellegű és minőségű viszonya fejeződik ki (van, akivel csak sétál, és van, aki meztelenül táncol neki), mégpedig egy bejegyzésben az „állandó nők” dicséretével. Van felesége, mellette tartós szerelmi kapcsolata, és elvileg nagyban folyik a háttérben a világháború, majd jön a mindössze egyetlen mondatban említett spanyolinfluenza is. Minden bizonytalan, és ő mégis csak a művészetével törődik és a jó színházi előadásokat hiányolja. (II.332.p.)

Balázs Béla nem rejti el a benne élő „trófeagyűjtőt”, a nőkkel kapcsolatban a meghódítás gesztusa– „a várra kitűzni a zászlót”- foglalkoztatja. (633.p.) Az utókorra is kikacsintva, de a szobájában függő Beethoven képnek magyarázza, hogy a párhuzamos szerelmekkel semmi gond nincs, mind másfélék, és mindez nemcsak olthatatlan érzékiségéből, de kalandvágyából és a világ megismerésének vágyából is fakad. (67.p.)

Száz év távlatából nézve jóval kevésbé érint meg ez minket külső szemlélőként, ha nem kerültünk bele hasonló szövevényes helyzetbe. A leírtakat egy férfiolvasó értékelheti akár hősködésnek is, hiszen az elsősorban tehetségére büszke író „négy lányt használtam el egymás után” sora (II.81.) (és a többi) valóban felfogható úgy is, mint aki elsősorban tényleg a Mozart, Moliere és társaik által már piedesztálra emelt Don Juant szeretné magában megélni-meglátni, aki különleges, másoknál többre hivatott és jogosult. Akinek megvolt a fél város, és akit csak minimálisan feszélyez, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy ő is megvolt mindazoknak, akikről egyébként világossá teszi, hogy nem tartja őket magához méltónak.

A tömegesen leírt csábítási történetek és ezek kielemzése képezik a napló szövegének döntő részét, és ezért szól ez a naplóról szóló bejegyzésem fele is erről a témáról. Csak úgy belelapozva, egy-két oldalon belül feltétlenül ráakadunk a szerző olthatatlan „szerelemvágyának” nyomaira. („Legvadabb, legkínzóbb, állandó szomjúságom ez.” 66.p., majd 257.p., 468.p., II.99. stb.)

A konkrétumok lényegtelenek, sőt az is, hogy ebből mennyi a vágy és valóság, a szerző által is levont tanulság sokkal inkább érdekes lehet nekünk, mert a Don Juan karaktert és mindazok megértését segíthetik, akik hasonlóan a bűvöletébe kerülnek.

Az 1903 körüli években Balázs Béla szegény, anyja által eltartott bölcsészhallgatóként még azonnal nem állt készen, hogy a polgári világ értékrendjét a sutba vágja, de erősen lázadozott annak kötöttségei ellen. Nem élhetett együtt azokkal, akikbe beleszeretett, minden nő örök hűséget és házasságot várt tőle, hiszen őket a társadalom egésze tartotta sakkban.

Míg a Kékszakállú-motívum csak talán 6-7 alkalommal említődik a naplóban, de első drámája, az 1909-ben a Nemzetiben előadott, később (1918-ban) átírt (de a MEK-en ingyenesen elérhető) „Doktor Szélpál Margit” végigkíséri a naplóit, és ez erős bizonyíték arra, hogy ugyan Balázs Béla elsősorban saját lelkivilágával foglalkozott, de képes volt rálátni arra, hogy egy lánynak mennyivel beszűkültebb lehetőségei voltak, és a szellemi értékek létrehozására kisebb esélyei, nemi ösztönei kiélésére meg különösen.

Ez az az időszak, amikor a fiatal fiúkat szinte automatikusan elküldi – akár az orvos – a bordélyházba, (maga is leír ilyen esetet), sőt a saját ide vezető útjait sem titkolta el, bár mindig hozzátéve, hogy sokkal jobban szerette az egyéb viszonyait, és nem mindig engedhette meg a szórakozás ezen formáját anyagi okokból sem. „Az érzéki gyönyör – jár, valakit ettől megfosztani gazság, a dívó erkölcs, a társadalmi felfogás lehetetlen.” (14.p.) Felháborodásának nem egyszer ad hangot az első két-háromszáz oldalon, mivel éppen a korlátozás kényszeríti arra, hogy nemi ösztöneinek kiélésére időt és pénzt fordítson, amelyet már az elejétől szívesebben fordítana szellemi épülésére.

(A mai kor propagandaszövegeit látva úgy tűnik, hogy bár 111 év telt el a darab keletkezése óta, mintha annyit mégsem léptünk volna előre, mintha a nő elsődleges feladatának most is a szülést tekintenék, bár a házasság nélküli együttélés most már általánossá vált. Balázs Béla élete másként alakul, ha ez már az ő korában is így van.)

A Szélpál Margitot is elolvastam a napló kapcsán, és ugyan maga a szövege jelenleg nagyon mesterkéltnek tűnik, sőt a megteremtett szituáció is tanmese-ízű, de a drámát feszítő szenvedély valóságos (a szerző az akkoriban mellette szenvedő Arankáról mintázta ezt), ha jó darabnak nem is nézhettem, de fontosnak igen.

Az, hogy miért lett sikertelen, szintén érthető: a széles néprétegek nyilván nem érezték égető problémának, hogy egy lány még egyetemi diplomával együtt is csak akkor lesz valaki, ha férjhez is megy. A keletkezés idején még talán húszéves sincs az a törvény, amely lehetővé teszi a nők egyetemi oktatását, de Balázs Béla körében több nő is van, aki már diplomával rendelkezik, vagy éppen diplomát szerez, ahogy első felesége, Hajós Edit orvos tette.

Olyan megjegyzés egy sincs a naplóban, amely konkrétan beszámolna bármilyen diszkriminatív helyzetről, az egyetemi tanulmányokat inkább pénzhiány akadályozhatja azok esetén, akiben ez egyáltalán felmerülhet, bár erősen bicskanyitogató, amikor épp a napló első lapjain (10. oldal táján) a férfiak nagyobb agytérfogatáról, jobb képességeiről ír a szellemi tevékenységekkel kapcsolatban, bár szerencsére meghagyja az esélyt, hogy ezeken hosszabb távon a társadalom fejlődésével lehet majd változtatni. Mégis szükségét érzi, hogy többször kiemelje a két nem közötti teljes egyenlőség lehetetlenségét: a férfiak erősebbek maradnak akkor is, a különbségekhez mindenképp igazodni kell. (pl. 280.)

Mind ebből a drámából, mind a naplóból kiderül, hogy a szerző erőfeszítései, amelyeket a nők megismerésére tett, nem voltak egészen eredménytelenek. Bár érezte, hogy igazi támaszt nem tud nyújtani a mellé kerülőknek, naplójából kiderül, hogy női barátokat is szerzett, törekedett arra, hogy lelkivilágukat megismerje, foglalkoztatják őt a nők alapvető szükségletei.

Az egyik legnagyobbat mindenesetre felismerte, és első darabja középpontjába állította, bár kissé didaktikusan.

Balázs Béla szerint egy nő akkor távozik el egy férfi életéből, ha átérzi, hogy nincs rá igazán szükség többé. A feleslegességet megtapasztalja Szélpál Margit, ahogy Judit is az ötödik ajtó után, amikor már mind tudjuk, hogy nincs értelme a folytatásnak.

A szerző sokféle nő kapcsán bizonygatja saját nagyvonalúságát azzal, hogy érezteti velük, hogy „ők is jók valamire” (647.p.). Őt olvasva valóban egy Don Juan érvei szólalnak meg, aki akár komolyan hihetett abban, hogy udvarlásával ő segített a nőknek, szinte önzetlenül, mindig gondosan vigyázva arra, hogy csak nyitott ajtókat döngessen, mert a csábítás is fárasztó, és sok esetben lemond róla („munkába került volna, és azt nem érte meg” 567.p.), különösen azért, mert vannak aszkétaálmai, és a magány tesz egyedül jót az írásnak.

Alkalmanként mégis űrt érez (653.p.), és tudja, hogy ugyanazokat a témákat ismétli minduntalan (659.p.), és „nincsen igazi köze az emberekhez sem”. (II. 44.p.)

A naplóban ezt érezzük mi is, a számtalan kaland ellenére eléggé könnyen átlátható életmodell Balázs Béláé, és kérdéses, hogy ezt a gyökértelenséget lenne-e olyan férfi, aki irigyelné az összes asszonyhódítás esélyével együtt is. (Igazság szerint az első tíz oldal elolvasása a lényeget elárulta, ha nem bízom a Kékszakállú motívum gyakori felbukkanásában, akkor hagyom az egészet, és megírom a másik bejegyzésemet, mert az már kevésből is világossá vált, hogy amit belelátok a szereplői alkatába, az a szerzőtől sem idegen.)

A Szélpál Margitból áradó tehetetlenség érzet - a nők helyzetén nem lehet érdemben változtatni és ezen a diploma sem segít -, az 1909-es előadást nem tette népszerűvé, nem is csodálkozhatunk, és későbbi művei is csak kételyeket ébresztenek a mai olvasóban, hogy a Kner nyomda részéről jó üzleti fogás volt belevágni több művének a kiadásába is. (Balázs Béla meséi azok, amelyek akkor is igazán népszerűek voltak, és ezeket – a nemrég kiadott „Hét+egy mesé”-t melegen javaslom, a Szélpál Margitot jelenleg élővé még legjobb színésznőink se nagyon tehetnék.)

A naplóban megszámlálhatatlan sok megjegyzésben olvasható, hogy a női szépség mennyire elvarázsolja, és milyen jó lenne találni egy szeretőt (különösen az első években), majd tíz évvel később az következik, hogy „minden héten jelentkezik egy új nő, aki belém szeret” (II.301. – egy példa 1907-ből), és ő ”hímkötelességből” (571.p.) nem utasítja el őket, ezért is nevezi magát a „legelcsábíthatóbb férfinak” (II.225.p.), bár az alkotás rovására mennek a kalandok és sokat jajgat az elvesztegetett idő miatt. Első berlini időszaka alatt kifejti, hogy „egy szeretőre lenne szüksége, három-négynaponta egy órára, nem többre és lehetőleg ingyen, vagy nagyon kevés pénzért”. Asszonyra, akivel nincs komplikáció. Később, amikor van már élettársa, majd felesége, sőt szerelme és szeretője egy személyben, ezek a futó kalandok megmaradnak, és nagyon sokat elemzi ennek az okait. Maga is tudja, hogy viselkedése kényszeres, nem természetes, és csak ideiglenesen tudja magát visszafogni, le tud mondani szivarról, alkoholról, de „asszonyhúsról” tartósan nem. Életformáját ő sem tudja megváltoztatni, ahogy Don Juan sem – nincs az a nő, aki erre rávehetné.

A legfontosabb, és a számunkra is tanulságos – minden Don Juanok megértéséhez -: nem az új nő az érdekes, az sem baj, ha nem okos, nem szép és nem is fiatal, sőt még csak nem is a nő rajongása a vonzó, pusztán az, hogy más, mint a korábbiak. Egy másik.

Minden nő az újjászületés esélyét adja (280.p.), hogy saját magát újként élje meg, tiszta lappal – saját magát tudja új oldaláról meglátni bennük, le tudja vetkezni „lelki pongyoláját” (643.p.). Ezért neki „nem akármilyen nő kell, hanem minden nő.” Ha nincs változatosság, még a leggyönyörűbb és legvonzóbb nő mellett is egyhangú az élet, mert Don Juan magát unja a legjobban, és nem képes lenyugodni.

„Az új partner – új lehetőség az önmegismerésre” gondolata számomra egy kétszer is látott (borzasztó) vilniusi Judit-alakítás kapcsán vált érthetővé, amely megmutatta ennek igazságát. Nagyon sokféle Kékszakállú lehet valaki más-más Judit mellett, és egy énekesnek a változó partner emiatt is lényeges, hogy új színeket hozzon ki belőle. (Az más kérdés, hogy nem vagyunk egyformák, és én éppen azt szeretem, amikor ugyanannak az embernek a sokféle színeit nézem, az árnyalatok érdekesek számomra.)

Balázs Béla nagyon szerette az újdonság varázsát, megszámlálhatatlanul sok kalandjában magát kereste, a saját ajtajait próbálta nyitogatni (453.p.), és nyilvánvalóan szenvedett helyenként a komplikációktól. Két alkalmai szeretője is öngyilkos lett röviddel találkozásuk után (II. 80.p.), és később már vigyázott – amennyire tőle telt -, hogy „nehéz” nőkkel, akik alkalmi kalandnál többet várhatnának, ne kezdjen. Tárgyként tekintett rájuk, hol illatfüstölőhöz, hol metaforához hasonlította őket (II.56-57), sőt ezt érzi ki a közvélekedésből is: „az asszony az más, az tárgy” (II.168.p). Néha persze megjegyzi: „mind szeretnek, de elhagynak, mert nem tudnak osztozni” (521.p.), majd egy másik esetben inkább arra vágyott, hogy a meghódított nők is túl tudjanak lépni rajta.

Neki elég lett volna „mindössze” az, ha a szeretetüket maga mögött tudhatja, több törődésre nem vágyott, és láthatóan nem is tudott/akart semmit adni ezért a szeretetért. Jónak és nagyvonalúnak érezte magát így is. (Ez az igény olyan, mintha egy operaház várná el ingyenesen, hogy az énekesei szükség esetén álljanak készenlétben, de fellépést már nem kérne tőlük.)

A Kékszakállúban a teljes megismerés folyamata egy óra – nagyjából annyi, amennyit a szerző egy valódi, egyalkalmas kapcsolódásra ténylegesen is elégnek gondolt naplója szerint. Ugyanakkor nyomasztotta, hogy hiába teszi „őszintén és becsületesen” nyilvánvalóvá, hogy mást nem akar, csak szexuális együttlétet, azt is csak egyszer, a legtöbb nő elkezd kötődni hozzá, kiszámíthatatlanul, és beleszeret, még akkor is, ha előzőleg ezt nem nézte ki belőlük. (Magyarázatot saját sármjában lel: „mert én a kurvákhoz is kedves vagyok” – „lelkeket ébresztek” II.80.)

Ahogy Mozart Don Giovannijában is láthatjuk a legelső jelenetben, Donna Anna és később Elvira is a szakítás miatt tombol. A csábító fő bűne nem a csábítás, hanem az elhagyás (571.p.), ez az, amiből minden komplikáció következik, hiszen minden egyszer elcsábított nő mellett nem maradhat ott, ennek a képtelenségét maga is érzi. De minek is? Az újdonság varázsa úgysem maradna meg, az eleve csak első együttlétet jellemezte.

Az olvasó, aki végigrágta magát nemcsak a szerző menet közben elcsepegtetett drámaelméleti fejtegetésein, de vagy százhatvan kisebb nekifutásban átélte vele ennek a helyzetnek a tarthatatlanságát, megértheti azt is, hogy a sok élvezet mellett, miért szenved a szerző, és mi több, miért szenvednek a nők, akiknek a naplót ráadásul Bélánk szándékosan a kezébe is adta. (Ez nagyon erősen emlékeztető gesztus a katalógus-áriára, ha valaki ezek után vele marad, az már csak magát okolhatja érte.)

Rendkívül meglepő, hogy van egy nagyjából ötéves időszak (1913-18), amikor ideig-óráig nyíltan, hazugságok és bujkálás nélkül hármasban tud létezni már csak testvérként szeretett első, és akkor még szeretői státuszban lévő második feleségével – miközben a további gyakran felbukkanó alkalmi nőkről a naplóból mindkét nő tudomással bír, és láthatóan kisebb-nagyobb válságokat leküzdve, el is tudják fogadni a szerzőt olyannak, amilyen.

Számára a legjobb időszak, amikor mindhárman külön lakásban, de egymáshoz közel laknak, és hol az egyikhez, hol a másikhoz jár át ebédre, illetve vacsorára, de nem egyszer mind együtt kirándulnak, járnak étterembe is. (Mindez a világháború utolsó évei alatt, amelynek a nyoma ugyan érezhető a naplón, de érvényesülhetne ennél jóval erőteljesebben is.) Ha ezt a két nőt még a Kékszakállú megírása ideje előtt megismeri, biztosan nem írja meg a darabot, vagy annak végkicsengése nem lett volna ennyire pesszimista. (Második feleségével több, mint harminc évet tölt együtt, egészen a haláláig együtt maradnak.)

Ez a két nővel együtt eltöltött korszak azt jelzi, hogy Balázs Béla, aki némileg a társadalmi kényszer hatására váltott nevet, nősült meg (bár saját magát mindvégig alkalmatlannak tartotta rá), és „jobb híján” vette fel a katolikus vallást, sokkal jobban járt volna, ha a mohamedán világba születik. Mindaz, amire vágyott és amit leírt, egy gazdag mohamedán számára magától értetődő működésforma volt, nem kellett hozzá művésszé lenni sem. (Egy vár és három, majd négy szerető nőalak, amilyet a Kékszakállúban elképzel, garantált teljes ellátással az ideális életstílusa lehetett volna szerzőnknek, nem lepne meg, ha ezt magának vágyta volna.)

A szerző számára az igazi siker, amelynek az elnyerését a legtöbbre tartotta és amelyben már 1904-ben is biztos volt („hiszek magamban és Kodályban” 35.p.), csak később – a naplóírás utolsó éveiben megkezdett – emigrációban érkezhetett el. (Befutott filmesként német nyelvterületen, majd még épp időben átköltözött Moszkvába, majd Kazahsztánba a második világháború évei alatt. A legnagyobb fegyvertény ebben az időszakban mégis a túlélés volt, mondanánk.)

Érdekes lett volna megtudni, hogy mi járt közben a fejébe, mit gondolt a fasizmusról egy hithű kommunista, miként bírta a harmincas évek Berlinjét, de az első világháború által formált közhangulatról is alig derül ki valami, és a Tanácsköztársaság hónapjai meg teljesen kimaradnak a naplóból. Nem, művelődéstörténetileg csak kismértékben használható ez a munka, de az, hogy miként gondolkodott saját férfiasságáról egy magát éppen mellőzöttnek tekintő író, az kiderül.

Feltehetően nem is sejthette, hogy munkái közül mégis a Kékszakállúnak lesz a legnagyobb sikere, és benne általános modellt fognak sokan látni arra, hogy törvényszerűen milyen „a” férfi és „a” nő viszonya, mennyire nem kapcsolódhatnak egymáshoz, miközben a magyarázat a napló fényében túl egyértelmű: csak egyfajta zsákutcát írt meg Balázs Béla, nem az egyetlen lehetséges kapcsolatteremtési módot. Csak magából indulhatott ki, és minden férfi nem működhet így, még az ő naplójának minden férfiszereplőjére sem igaz ez a modell.

PS.Bárkiben felmerülhet, hogy mire volt jó Balázs Béla naplójának olvasása, ha voltaképp még a Kékszakállú hátteréről se nagyon derül belőle ki semmi. Mit érdekelhetnek minket egy rég halott, a magyar kultúra legelső vonalába nem is tartozó alkotó magánéletének válságos helyzetei?

Az én válaszom erre jelenleg mindössze annyi, hogy ez a napló felmutat a köznapitól markánsan eltérő, de őszintén vállalt életszemléletet, feltehetően nem kis mértékben „polgárpukkasztási” célból is. Toleranciára szoktat, a hasonló életszemléletű emberek megértésére, elfogadására, és ennek megfelelő viszonyulásra.  Meglehet, hogy Balázs Bélán kívül sokan vannak, akik vállaltan vagy titokban, de hasonlóképpen vélekednek a férfi-nő kapcsolatról, és szintén jól el tudják magukat helyezni Don Juan szerepkörében. Nem árt, ha ezzel tisztában vagyunk, tudjuk ezt a jelenséget kezelni, annál is inkább, mert Don Juannal kapcsolatban egy dolog az, ami állandó: nem fog átalakulni, minden törekvés, amely megváltoztatására irányul, időpocsékolás. Ennyiben is hasonlít a Kékszakállú hercegre, akiről majd csak befejezem most már azt a félkész bejegyzést is.

Mindenkinek nagyon köszönöm, aki végigolvasta.

Címkék: Opera Napló Balázs Béla Kékszakállú Vörös Szilvia

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr5416358398

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása