Kedden, közvetlenül az Orlai Produkció előadása előtt jött a hidegzuhany mindenkinek, akiket a színházak működése érint: éjféltől már csak minden harmadik széken ülhet néző, azaz a másfél méteres távolságot előadás közben minden irányban be kell tartani. Ez az azonnal hatállyal meghozott döntés a kis nézőtereken számottevő külső források nélkül működő függetleneket lehetetlen helyzetbe hozta, különösen akkor, ha egy teltházra eladott produkcióról volt szó.
Ebben a tudatban léptem be a Jurányi Kamaratermébe, ahol az Orlai Produkció még friss bemutatónak számító előadására sokan voltak kíváncsiak: minden széknek volt gazdája. (Az előadás egyik koprodukciós partnere, az Óbudai Kulturális Központ már korábban a műsorára tűzte.) Ugyanezt másnap már a nagyteremben kellett játszaniuk, hogy a távolságtartás új szabályai szerint lehessen ültetni. A nézők egy jelentősen nagyobb térbe való szétszórása nyilván elvett az előadás intim hangulatából, hiszen számít nekünk a színész közelsége, de nem vehetett el a produkció fontosságából.
Erről a másfél órás, kétszemélyes produkcióról írtam ajánlót, erősen remélve, hogy előbb-utóbb visszatérnek a dolgok a normális kerékvágásba. (Ha másként nem, stream-en látható lesz, az Orlai Produkció is elindítja új kezdeményezését, mégpedig november 12-től Keresztes Tamás „Egy őrült naplója” c. előadásával.)
A most is korrekt módon informatív színlap alapján senki nem gondolhatja, hogy Péterfy-Novák Éva, az Egyasszony szerzőjének darabja derűs szórakozást fog nyújtani nekünk. Nagyjából tudni lehet, hogy mire számíthatunk, különösen akkor, ha ismerjük mindkét színészt, Péterfy Borit és Pataki Ferencet is. Péterfy Bori talán mindenkinek megvan énekesként is, Pataki Ferencre pedig az utóbbi időben az Orlai Produkció több előadásában is felfigyelhettünk, legutóbb az Irodai patkányokban és a Hogy szeret a másik? -ban.
További garancia a rendező és egyben színpadra alkalmazó személye. Tasnádi István sokszor bizonyította, hogy képes olyan szövegeket létrehozni, amelyek érdekesek és élvezetesek lehetnek számunkra. Az előadás előtt egy héttel láthattam Székesfehérváron „Az ember tragédiája 2.0” főpróbáját, és megállapítottam, hogy az egyetlen, teljes egészében Madách koncepcióját hűen követő szín épp az övé volt. Ez az utolsó pozitív élmény is számított, mert jelen helyzetben, a járvány árnyékában én is elkedvetlenedtem, és nem a legjobb hangulatban mentem el a Jurányiba.
Az előadás egy család két különböző generációjához tartozó tagját emeli ki, akikben az is közös, hogy abúzus áldozataivá váltak. Történetüket hallgatva megérthetjük azt a folyamatot, amely odavezet, hogy egy áldozatból későbbi bántalmazó legyen szinte szükségszerűen, és ami még szerencsésebb: mindkét színész fellép a másik történetében is, és így az előadás azt is nyomatékosítja, hogy nem köthető nemekhez a bántalmazó és bántalmazott szerepkör – nem süllyedünk sztereotípiákba. A két történetet felváltva látjuk, szinte egymásba szövődve, zökkenők és ruhacsere nélkül megy végbe az átalakulás.
Pataki Ferenc a spanyolnátha következtében árván maradt fiú, aki erősen megszenvedi a nevelőotthoni létezést, és másként, de szintén áldozata lesz nevelőanyja közeledésének is. A darab ezeket a korai élményeket hozza fel indoknak arra, hogy miért válhatott belőle is bántalmazó apa, majd nagyapa. A nevelőanya és az unoka is Péterfy Bori, aki kemény eltökélt nőből egy pillanat alatt naiv kislány lesz, és megfordítva.
A két színész eszköztelen, természetes színpadi jelenléte erős hatást fejt ki, igyekszünk tetten érni az átalakulást, de nem megy - figyelmünket végig fent tartják.
A darab tanulsága jól átlátható, és ahhoz, hogy mind tudatosítsuk, hogy a pedofília mennyire károsítja a családok életét, talán nem is kell másfél óra. Abban segíthet, hogy árnyaltabban gondolkodjunk és megértsük, hogy juthat valaki szinte észrevétlenül oda, hogy a saját családtagjait molesztálja.
De van egy ennél is fontosabb hozadéka: a történetekből kiderül, hogy a szűkebb környezet közönye és ezáltal jóváhagyása nélkül nem történhetett volna meg mindez. Egy ilyen eset mögött nem csak egyetlen bűnös rejtőzik.
Ahogy látszik a pesti színházak műsorából, a pedofília témaköre már egyre több előadásban előkerül – idén Budaörsön a Születésnap, illetve a Trafóban A Menedék alkotói szintén elővették, akit mélyebben érint-érdekel, ezeket is megnézhetik majd, ha a színházak megint kinyithatnak.
Most, amikor szinte befejeztem a bejegyzést, és már csak a képek elhelyezése van hátra, jött a rendelkezés a teljes lezárásról…
Nagyon remélem, hogy ez az előadás túl fogja élni a vírus-helyzetet, eljön az a korszak, amikor tényleg kizárólag a pedofília és a családon belüli veszélyeztetésről, illetve a színészek játékáról fog elgondolkodni az, aki a színházból kijön, és fel se merül senkiben, hogy az előadás megnézésével kockázatot vállalt.
PS. A bejegyzéshez Szokodi Bea fotóit használtam fel ezúttal is.
