Vannak esetek, amikor a színlapot feltétlenül érdemes jól elolvasni, sőt szerencsés lett volna még tovább tájékozódni, hogy mire ülünk be. Aki netán botor módon a „Gergye Krisztián Társulat”-ra vagy a Soharóza kórusra váltott jegyet, az akár meglepődhetett, és nem biztos, hogy mindenkit kellően – vagy az elvárásainak megfelelően – szórakoztatott el, ha nem hatott rá Magdalena Abakanowicz világa, amelyet benyomásaim szerint az alkotói csapat nagyon hűen tudott tolmácsolni.
Mondanom sem kell, hogy én is az előadók, illetve a táncos-koreográfus miatt mentem, és nem tettem fel magamnak a kérdést, hogy a téma érdekel-e egyáltalán. Az este apropójául szolgáló művész pályájáról csak hazaérkezésem után tájékozódtam.
Ezek után elmondhatom, hogy mindaz, amit néhány oldal átfutása után találtam megerősítette bennem azt a feltételezést, hogy egy nagyon karakteres művész világát sikerült egy másik műfajba átültetni. Megjelent a szobrász nagyon sok motívuma a táncosok által, akiknek a hátai éppen úgy görbülnek, mint néhány szobráé, megjelentek az arctalan, de más-más maskarába öltöztetett Soharóza-tagok, akiknek a Béres Móni által készített jelmezei valóban nagyon emlékeztetnek Abakanowicz alkotásaira.
Láthatunk egy medveszerű lényt, akinek a modellje szintén könnyen meglelhető a neten. Még nem beszéltünk a hatalmas fellógatott textil-korongról, a fonalak szövevényéről, amelyeket akár a párkák is fonhattak volna…
Kis erőlködéssel még több képet, motívumot fel lehetne idézni, de „A test emlékezete” c. Gergye produkciónak nem ezek a felületi egyezések a leglényegesebb pontjai. A 86 éves korában, 3 éve meghalt művész néhány gondolatát is meghalljuk, mégpedig Bánfalvi Eszter tolmácsolásában, aki a megközelítőleg nyolcvan perces előadás utolsó harmadában néhányszor áthalad a színpadon, és meg is szólal.
Addigra már átjön ebből a szándékosan nagyon lassú menetű előadásból ez a szemlélet, érezzük, hogy művészetében az elmélkedés igazán fontos, nem a pillanatnyi hatásra épít.
A színlapon Gergye Krisztián írását még egyszer elolvasva sok gondolatunk megerősödhet, és még inkább átjön, hogy egy nagyon átgondolt, nagyon koherens előadáson ültünk. Egyes képei hosszabb távon is megmaradnak, lehet, hogy időről időre még eszünkbe fog jutni, hogy bizonyos jelenetekben mi is történt valójában…
Miután egy szándékoltan „lassúszínházi” előadásról van szó, nagyon számít a néző állapota és elvárásai. Nyilván akárki már eleve nem ül be modern táncszínházi produkcióra, azaz a szűrő már itt működik, de ennél fokozottabban lényeges, hogy hagyja magát a néző vezetni. Bár az előadás hasonlóképpen halad, ahogy Gergye Krisztián, aki komótosan lépeget-oldalaz-hátrál és mikrocselekvéseket végez, amelyek nem biztos, hogy maradéktalanul érvényesültek a kilencedik sor közepéről, ahonnan egyébként nagyszerűen egyben láthattam minden, beleértve a kórust vezénylő Ney Andreát, és a zongorán játszó zeneszerzőt, Zombola Pétert is.
A zongoránál Zombola Péter
Az előadás összművészeti alkotás, és markánsan érvényesül Magdalena Abakanowicz szellemisége nemcsak a látványvilágban, amelyek remélhetőleg a mellékelt fotókról valamennyire felidézhető, de a „hangaláfestés” miatt is. Érzékelhető volt valamiféle kibomló történet is, amelynek köze volt a színlapon is emlegetett rítusokhoz, egyértelműen visszavitt minket az ősidőkbe, felismerni véltem az első emberpárt is, de nem állítom, hogy a később megjelenő csoportozat kapcsán többre futotta asszociációknál. Most már tudom, hogy egyes szobrok másait láttam, de előadás közben a busójárás jutott róluk eszembe, valamiféle szörnyeknek érzékeltem őket. A magyar népdalokat szintén a rítus hívószavához tudnám kötni.
A táncprodukcióknak is ugyanúgy van feszes dramaturgiai váza, ennél különösen éreztem, hogy minden mozdulat nagyon ki van gondolva, és jelentést hordoz – az már más kérdés, hogy a befogadó ezek közül mennyit tud felfejteni. Néha talán elég az is, ha átjön az előadásból a felénk áradó szépség.
Az előadásnak talán a tempója az, amelyik a legtöbb nézőt megpróbáltatás elé állítja, de mindez alkotói szándékként érvényesül. Nem szoktuk meg a túlzott nyugalmat, nem nézünk hosszan kimerevített képeket - a ránk áradó információk dömpingjét várnánk. Előadás közben is eszembe jutott, hogy milyen sok jó pillanatképet lehetne erről készíteni, amelyek festményre emlékeztetnének. Valóban olyan az egész, mint egy performance, amelyben – a sok esetben meztelenül is megmutatott - emberi test játssza a leglényegesebb szerepet, a figyelem rá irányul.
hátak
Egyes asszociációk kellemetlenek, a teljes látványvilág alapszíne a fekete – így persze a meztelen test a lehető legjobban érvényesülhet - , megjelenik a sokféle asszociációt keltő szögesdrót, ráadásul a korábbi piros színű kötél helyén, amelyik értelmezésén akár hosszan is gondolkodhattunk, mert egyszerűen szállodák, protokoll események elválasztó kordonja juthatott róla eszünkbe. A rítusok közé egy-egy humoros szál is beilleszkedik: a szafari vadászok képe, vagy a sokszor átöltöztetett katona alakja is kicsit ilyen.
Katona - sokszor átöltöztetve
Ennél több humornak nyilván mind örültünk volna, de mit tehetünk, Magdalena Abakanowicz világa nem ilyen, és ennek kapcsán Gergye Krisztián nem nyúlhatott a Lautrec-hez, vagy akár a közelmúltbeli Árnyékhoz hasonló eszközökhöz, és az intenzív mozgás is kevésbé jelent meg – maradt a kimerevített képek, a feszülő testek látványa.
vadászok
Az, hogy ez az este végül kinek mit adott hozzá az életéhez, valószínűleg később dől el – nem mehetünk annak nagyszerűsége mellett, hogy láthattuk egyik művészeti ág világát átalakulni egy másikba. Ez jelentős teljesítmény, és az előadás mögött a szokásosnál nagyobb háttérmunkát sejtet, de ez a mélység Gergye Krisztián korábbi előadásaira is jellemző volt, nem lepődtem meg – távolról sem.
PS. Színlap a Soharóza FB-oldaláról
PS.A fotókat Kovács Márton készítette.
