Schwechtje Mihály ismét egy közérdekű társadalmi problémát tár fel színházi előadásában, ezúttal a Radnótiban, kőszínházi körülmények között, és megint rávilágít nemcsak arra, hogy mi a baj, hanem azt is bebizonyítja, hogy ez megoldhatatlan.
Schneider Zoltán és László Zsolt
Aki ismeri a szerző korábbi filmjét – „Remélem legközelebb sikerül meghalnod �” a címe – annak nem lesz meglepetés, hogy megint a tinédzserek helyzete kerül előtérbe, mégpedig a középosztályhoz tartozó középiskolás diákok szexuális élete, illetve drog-problémája. A témában járatlan szülő-társaknak mondom: vannak bizonyos party-drogok (ilyen a Gina), amelyek fogyasztása után az illető személynek kiesik 2-3 órára a világ, így teljesen kiszolgáltatottakká válnak. (Mellékesen: az említett film teljes egészében elérhető itt, és az előadás másnapján megnéztem, érdemes.)
Török-Illyés Orsolya, a feleség
Az előadás középpontjában egyetlen eset áll, amikor egy tizenötéves kislányt ezzel a Gina nevű droggal elkábítanak, és ennek a következményeit láthatjuk mind az áldozat, mind az egyik elkövető, a szülők, sőt még a nyomozó hatóság nézőpontjából is. Talán a szülők nézőpontja válik a legerősebbé, hiszen a rendező tisztában lehet azzal, hogy elsősorban szülők/felnőttek fognak ülni a nézőtéren, és talán azért is, mert az előadást létrehozó színészeknek is ezzel sikerülhet legjobban azonosulni.
Már csak azért is jó, hogy a szülők érzései kerülnek előtérbe, mert a diákok számára ez a probléma ismert. Két osztályban, közel hetven emberrel ezt a kérdést a darab kapcsán megvitattam azonnal a megtekintés másnapján, és kiderült számomra, hogy a végzős gimnazistáim tisztában vannak a veszélyhelyzettel, számítanak rá, hogy ez megeshet velük, sőt volt aki arról számolt be, hogy több ismerőse is volt már hasonló cselekmény áldozata, de nem jelentette be a rendőrségen – pontosan azért, ami az előadásból is kiderült: aki feljelentést tesz és nyilvánosságra kerül az esete, az csak további mocskolódást fog kapni, őt fogják felelőssé tenni, és esélytelen, hogy az elkövetőket megbüntessék.
Nagy Márk és Martin Márta
Ezek a diákok nem láttak rendkívülit, vagy különösebben érdekeset a drogtémában sem – „az életünk része ez” – hangzott el, egyöntetű véleményük volt, hogy ez az előadás nagyobb újdonságot jelenthet a droghoz nem szokott szülői generációnak.
Ami azt illeti, egy nemrég látott kolibris ifjúsági előadás (TIPLI) kapcsán is felelevenítettem tavalyi élményeimet egy szakmunkásképzőben, ahol tényleg bármilyen beszélgetés, drámajáték, verselemzés gyorsan a droghoz vezetett. Alá tudom támasztani, hogy itt Budapesten valóban tömegesen vannak olyan 15-16 évesek, akik a drog beszerzését napi problémaként élik meg, az életük ekörül forog. Akikről ebben az előadásban szó van, azok itt nem tartanak, az itt feldolgozott történet kevésbé súlyos, mint amilyenekről még egy éve hetente kétszer is első kézből értesülhettem.
A rendező és a Radnóti Színház vállalkozása becsülendő, mert az előadás tényleg valós és húsbavágó kérdésekkel foglalkozik, és nem lenne szerencsés, ha nem vennénk erről tudomást.
De milyen lett maga az előadás? Milyen a filmrendező Schwechtje Mihály színháza?
Már korábban is megtörtént, hogy egy témát filmen és színházban is megfogalmazott, és a hátrányos helyzetű gyerekek eladásáról szóló „Az örökség” nagyszerű, megrázó előadás is lett a Jurányiban.
Azt nem tudom, hogy "Az örökség" szövegének létrehozásába bevonta-e Schwehtje Mihály a színészeket, akik közül Polgár Csabának és Molnár Gusztávnak saját fejlesztésű előadás rendezőjeként is volt előzetes tapasztalata, tehát nagyon alkalmas alkotótársai is lehettek, de a Radnóti színlapjáról kiderül, hogy ez a Gina a színészek improvizációira építve készült, folyamatosan alakult ki a szöveg a bemutatóig.
Ez a tényező nagyon lényeges, ugyanis bár az élő színházban mindig bármi megeshet, létrejöhet jó színészekkel többféle minőségű produkció (bár bizonyos szint felett nem szokott bizonyos szint alá süllyedni), egy ilyen esetben, amikor a darab sincs megérlelve, még több a kockázat, még akkor is, ha van dramaturg (ezúttal Kelemen Kristóf volt az).
Kockázatvállalás nélkül rendkívüli élmények sem jöhetnek létre, és olyan nincs, hogy egy társulat csupa különleges és tökéletes előadást tud létrehozni.
Ezt a tanulságot vontam le közvetlenül a főpróba előtt, amikor éppen Mucsi Zoltán könyvét olvasva annál a résznél tartottam, amikor elég határozottan és kíméletlenül értékelte, hogy a Krétakör mely előadásai voltak kevésbé sikerültek, és melyik volt az a néhány, amelyik tényleg zseniális lett. Mind mögött rengeteg befektetett munka állt, és a próbafolyamat elején nem tudhatták, hogy mi lesz a végeredmény.
Jelen esetben a Radnóti egy nagyon fontos témát dolgozott fel, nagyon szerethető színészekkel, még néhány esetben azt is éreztem, hogy volt, akinek a karaktert sikerült élővé tennie, de a jelentsor ebben a formájában mégsem elég érdekes, talán egy másfajta – nem lineáris? – szerkesztés, vagy pörgősebb jelenetváltások, segíthettek volna azon, hogy jobban lekössön minket. Ebből sok volt a két óra egyben, a jeleneteket elválasztó néhány másodperces csend is irreálisan hosszúnak tűnt. (A tempó még változhat, sőt már változhatott azóta is, a premieren lehet, hogy már hasonló jelenséget nem is észleltek.)
Az is eszembe jutott, hogy mit tettem volna, ha egy szavahihető ismerősöm előző nap megírja: „az előadás unalmas lett, nem pörög”, de a színlapon továbbra is ezek a nevek szerepelnek, akik.
Nem, nem tudtak volna lebeszélni, mivel folyamatosan nézem ezt a színházat 1988 óta, érdekesek számomra ezek a színészek.
Éppen ezért, aki a felsorolt színészek közül néhányat magához közelállónak érez, azok szerintem nem hagyhatják ezt ki, mivel az egyetlen epizódban az áldozat anyjaként megjelenő Moldvai Kiss Andreán kívül mindenkinek jelentősebb szerep jut, és miattuk érdemes bevállalni. (Moldvai Kiss Andreát is jó olyan sok év után ismét a Radnótiban nézni, hátha másra is hívják majd.)
Izsák Lili tágas és többfunkciós teret szervez a színészeknek, amelyben a rendőrségi nyomozó irodája, a fogda és egy családi nappali is elfér, nincs szükség átdíszítésre, és ez azért előny. Amit látunk, az kevéssé otthonos – a fiú szobája néha börtöncellává változik, és a szürke vasrács azért ott van mindig, ez nem teszi lakályossá a helyet. A díszlet és Szakos Kriszta jelmezei illeszkednek a darabhoz, és a lehangoló végkifejletéhez is.
A színészek a lényegesek, az, hogy mennyire válnak élővé, mennyire tudjuk a történteket az ő szemszögükből is szemlélni. Ennek megítélése nyilván nézőfüggő, én csak a saját benyomásaimat osztom meg, és könnyen előfordulhat, hogy valaki másként látja mindezt egy másik előadáson.
,Kizlinger Lilla, az áldozat
Kizlinger Lilla, a bántalmazott lány szerepében kétszer jelenik meg, és egészen tökéletes az, amit már a főpróbán látunk tőle, hátborzongatóan az. Aki már látott lelki válságba sodródott tinédzsert, annak még sokkosabb lesz a hatás, mert Hajdu Lujza nagyon igazi. Ahogy nézzük, abból az is kikövetkezhető, hogy a rendező akár több áldozattal is beszélhetett, akiknek a gesztusait mind beépíthette az instrukcióiba. Azt a bizonyos szombat estét már nem lehet nem megtörténtté tenni, nincs mód korrekcióra, még akkor sem, ha megbűnhődnek az elkövetők.
Moldvai Kiss Andrea a másik lányával, Hajdu Lujzával
Az előadásban a lány szerepét duplázzák, a fotón is jól láthatóan egészen más alkatú Hajdu Lujza a másik áldozat.
Az előadás szerencsés ötlete, hogy a történteket mégis inkább az egyik elkövető fiú és családja szemszögéből láthatjuk, és így részben kiderül, hogy nem különleges rosszindulat áll a cselekmény mögött, hanem leginkább éretlenség, kíváncsiság, az elfojtott feszültségek törnek felszínre nem függetlenül attól, hogy a buliban le is részegednek.
Lehet vitatkozni, hogy ez mennyire menthető, de tagadhatatlan, hogy ez is éppúgy része a diákok életének, mint a drogozás, és valószínűleg a hétvégi berúgás sokak számára lehet életformájuk szerves része, kiiktathatatlan.
Nagy Márkot már több előadásban is láttam meggyőzőnek, és most ez a vízipólós srác is az, akivel az anyja ugyan törődik, de aki mégis magára marad tettei következményeivel. Neki még azt is elhihetjük, hogy tényleg nem emlékszik semmire, de abban biztosak lehetünk, hogy ez az éjszaka egy életre elvette a kedvét az önfeledt kikapcsolódástól.
A fiú szüleit László Zsolt és Török-Illyés Orsolya játssza. Utóbbi nem egy hasonlóan improvizációkból kialakult előadást vitt már sikerre, és az Ernelláék Farkaséknál, a Kálmán-nap, illetve az Egyszázalék indián nézői számára már ismert, életközepi válsággal küzdő nőt látjuk, aki a férje problémáira már nem tud nyitottá válni, mert elfoglalják a sajátjai. Érdekes, de nem lehet véletlen, hogy a két anya szerepére két vendéget hívtak, akik nagyon hasonló alkatúak, és talán még ebben is kifejeződik, hogy a fiús anya és a lányos anya tragédiája nagyon hasonló.
A lány anyja - Moldvai Kiss Andrea (a két nő helyzetének hasonlósága még a jelmezben is kifejeződik)
László Zsolt figurája nem vált kellően antipatikussá, hogy jól el tudjuk képzelni, hogy miért következett be az elhidegülés a nő részéről – azt a magyarázatot adhatjuk, hogy ezek szerint a hosszútáv senkinek nem jön össze, mire a gyerekek felnőnek, a kapcsolatokból kifogynak az élmények, és minden szükségszerűen szétesik.
Sajnos, vagy nem, összeillő párnak néztek ki, és nem zárnám ki, hogy ezen is kicsit megbukott az előadás, hogy nem éreztem, hogy ennek a fiúnak ezzel a háttérrel szükségszerűen bajba kellett keverednie. Az, hogy a túlzott anyai figyelem áldozata lenne – a látottak alapján – nekem nem vált indokolttá, és inkább egy béna balesetnek tűnt az, ami végül a bulin történt.
Az előadást nézve nehéz elképzelni azt, hogy létezik optimális szülői magatartást, amelyik nem túl sok és nem is kevés a gyermek számára. Persze, ugyanez jön át tinédzser lányaim reakcióiból – lehet, hogy tényleg bennem van a hiba, nem vagyok én sem jó szülő, csak eddig véletlenül megúsztam a hasonló problémákat, de ettől még lehetnek olyanok, akiknek tényleg sikerül jól szeretni a gyerekeiket.
Az önvizsgálat szükségességét az előadás a legtöbb érintett nézőnél előhívja, és felmerülhet a kérdés, hogy akinek nincs gyermeke és így nincs kiért aggódjon, az milyen gondolatokat tud majd belőle kiemelni. Segítek: azért szó van itt hivatali pozícióval való visszaélésről, korrupcióról, pénzvisszaosztásos ügyletekről…Látjuk, hogy milyen az a társadalom, amelyben ezek a diákok éppen felnőtté válnak, és milyen igazságszolgáltatásra van reményük.
Martin Márta, a nyomozó-narrátor
Martin Márta a rendőrnyomozó éppen azért nem tudja az áldozat érdekeit képviselni, mert megzsarolják – a város érdekére hivatkozva. Az előadás narrátora, elsősorban az ő szemén át látjuk a történteket. Belenyugvó, már-már letargikus hozzáállása alapvetően meghatározza az este hangulatát – ezt szürke ruhája is megerősíti. Nem, ez a történet így nem pereghet – egy előre eldőlt vesztes meccset nézünk, annak ad súlyt a színésznő erős jelenlétével és gyönyörű orgánumával. Ezt mindenhogyan jó hallgatni.
A zsaroló hatalom képviselője a történetben a sportközpont igazgatója, a vízilabda csapat edzője, akit Schneider Zoltán alakjában látunk. Az ő (és a csapat) nézőpontja is világos, mindenáron el akarja simítani a balhét, és folytatni az életet ott, ahol abbamaradt a buli előtt. A fiút látva érezzük, hogy mindez lehetetlen, pedig még a másik kilenc felfogásával nem is szembesültünk…
Ami viszont Schneider Zoltán szerepformálását illeti, ez megint egy óriási telitalálat, és csak azt sajnáljuk, hogy az előadás maga nem lett ennyire jó, mint amilyennek ez az edző mutatkozik. Minden, amit tesz, igazi – a szaunázás, a feleségnek való udvarlás, a rendőrtiszt megzsarolása. Ez a kicsit tanmese-ízű történet felizzik, amikor jelen van, bele tudjuk magunkat helyezni a nézőpontjába, ha egyet nem is érthetünk vele. Nagyon jó nézni egy színészt, aki képes magát teljesen vállalni és odaadni egy előadásnak,
Őt feltétlenül megjegyezzük, és eggyel több bizonyítékunk lesz arra, hogy nem feltétlenül a pozitív szereplők azok, akik a leginkább szerethetőek egy előadásban.
PS. Szokodi Bea képeit használtam fel Fb-oldaláról.
