Ha valaki szétnéz a pesti repertoáron, vannak évtizedeken át működő előadások, ha nem is túl sok. Ezeket részben a rendező (lsd. Vidnyánszky Attila, Pintér Béla), a közönség intenzív érdeklődése (pl. A padlás, Dzsungel könyve) vagy a színészek játékkedve tartja műsoron.
Tegnap egy ilyet láttam, amelyik feltehetően a legutóbbi kategóriába tartozik, és amelyiknek az újranézését mindig terveztem, de most történt meg hirtelen ötletből. (Ha Miskolcról lenne tömegközlekedés előadás után, akkor más lenne minden, de nincs, így nem mentem le az esti előadásra.) Ez a tegnapi Mulatság a Tháliában éppen a 365. este volt, és így részben időutazássá is vált, hiszen a fél életem történt meg a legfontosabb eseményekkel amióta először láttam. De ennél jóval több is történt. Ráadásul a fiammal együtt nézhettem, aki a legpozitívabb beállítottságú színházi partnerem.
(csak azért se írom alá, hogy ki kicsoda, csak felismeritek már őket - :) )
Kedden egész nap írtam a bejegyzést Katona László és Mucsi Zoltán legújabb előadásáról (Eleven éjszaka), és eközben jöttem rá, hogy nincs megemlékező bejegyzés a Mulatságról, amelyet még 1999. április 23-án láttam (mindössze két hónappal a bemutató után), egy másik időszámítás idején – még a gyerekek előtt. Önmagában is kalandnak éreztem az újranézést, amely valóban hirtelen jutott eszembe. „Mi az mi embert boldoggá tehetne?” – gyakran merül fel mindenféle előadásokban, de ehhez képest nekem egyszerűbb volt a helyzetem: tudtam, hogy ma este a fiam ráér, az én eredetileg tervezett programom nem sikerülhetett, és ez volt a tökéletes megoldás. János valószínűleg Mucsi Zoltánnak az a rajongója, aki a legtöbb időt tölt nap mint nap a filmjei nézésével, és élőben is látta több felnőtt előadásban. Ennek kapcsán pedig nagyon megkedvelte a többi nézőművészetis színészt is, és bármikor újra megnézné a Nézőművészeti Főiskolát vagy A piszkosakat, amelyek a kedvenceinek számítanak. A Mulatság más karakterű előadás, elvontabb, de reméltem, hogy a gyerek ezzel is tud majd valamit kezdeni.
Az előadáson nagyszámban voltak középiskolások, de egy két tíz év alatti gyerek is, és a reakciókból úgy tűnt, hogy rájuk is hatott az előadás. János is élvezte a felszíni rétegét, de felfogta az előadás leglényegét. Mi a mulatság? – „valami fontos dolog, amit nem tudunk nélkülözni, mint például a színház.” Nagyjából ennyiben összegezte.
Nekem is ez a párhuzam jutott eszembe a kulcsmondatokról – „mulatságnak lennie kell” – ennek a szellemében jártam el én is, amikor a megnézése mellett döntöttem.
Nehéz elképzelni, hogy van olyan néző, aki az előadás szereplői – a már említettek mellett Scherer Péter a harmadik játékos – iránt érdeklődik, és 1999 óta mégis kihagyta Bérczes László rendezését, amelyik havonta legalább egyszer ment a Bárkán, majd a Nemzetiben és most már évek óta a Tháliában, és majd most pont az én ajánlóm hatására kap kedvet. 21 év folyamán nagyon sok méltatást kapott az előadás, és profi kritikusok is eleget emlegették, de ennek ellenére mégis írok néhány gondolatot erről az alkalomról, amely foltokban visszaidézte azt az első estét is. (Épp ideje volt már az újranézésnek, volt néhány mozzanat, amelyik kiesett, hiába tagadnám.)
Nem tudom, hogy azok, akik nem ismerik az eredeti darabot, miként fogadták ezt két mondatban is összefoglalható cselekményű történetet, nem hiányolták-e a fordulatokat, az eseményeket – illetve: de. A reakciókból érzem: a nézők nagyon kellemesen elnevetgéltek a kilencven perces menetidő első felében, élvezték az apró gesztusokat, azt, ahogy Mucsi Zoltán vagy Katona László lehúzza a cipőjét, széttépik a dekorációként feltett papírfonatokat, Scherer Péter meglehetősen hatásosra sikeredett répa-evését, amely kellően kiemelődött, és még sorolni lehetne ezeket: ilyen mikrocselekvésekből épül fel nagyon precízen az előadás. Néhány egyszerű mondat megismétlése más-más hangsúllyal szintén nagyon izgalmassá tud válni. Azt, hogy „jól van”, nem tudom, hogy hallottam-e ilyen sokszor egy előadásban, de valóban lehet variálni. (Nyilván lehetnek benne improvizatív elemek is, de a lényegileg mégis egy nagyon feszes tempójú, aprólékos előadásról van szó.)
A nézőművészetisek új előadásával kapcsolatban is épp azt emeltem ki, hogy ezek a színészek valóban képesek arra, hogy nagyon kicsi gesztusokat, hétköznapi cselekvéseket érdekessé tegyenek. Ezt szerettem legjobban nézni, és most ez a vágyam teljesült is, hiszen jelen esetben nem zavarta meg a szereplőket a külvilág beavatkozása, azt láttuk végig, ahogy a három férfi próbál rájönni, hogy milyen helyzetben is vannak – ahova érkeztek, ott lakodalmi mulatság lesz, vagy éppen temetés. (Az ember az élettől is elsősorban örömöket vár, nem azonnal a végére készül – utóbbi jó lenne figyelmen kívül hagyni, ezzel próbálkozunk ideig-óráig.)
Az előadás a felszínen nézve felfogható szórakoztató ökörködésnek is, tényleg roppant mulatságos, ahogy egy gipszkarton fal betörésével érkeznek a színészek teljes sötétségben közénk, és nem egyszer elhangzik a „de nincs itt senki” megállapítás. Lehet, hogy volt olyan néző, aki menet közben elkezdett vágyni valami megfoghatóbb történetre, de az járt jobban, aki az elhangzott mondatok másodlagos értelmezésével is elkezdett mellékszálon foglalkozni.
Mrozek 1962-es története időtállónak tűnik, és ez a rendezés is nyugodtan mehet még húsz évig, bár nyilván a szereplők korának megváltozása némileg érinti a történet jelentését, de alapjaiban mégsem változtatja meg. (Manapság lehet, hogy egy rendező már nem öngyújtóval világítana meg egy sötét szobát, hanem mobiltelefonnal, ez eszembe jutott. Ez talán az előadásnak az az eleme, amely korban minket kicsit visszavisz, bár semmi nem utal célzottan a hatvanas évekre.)
A három szereplőnk együtt van tehát egy születésnapra/lakodalomra vagy valamifajta egyéb ünneplésre feldíszített teremben, ahol senki nincs jelen. Azonnal megjelenik a csalódottság: mulatságra érkeztek, arra számítottak, hogy lesz valami, miközben nem várt rájuk senki. Idő kell a helyzet feldolgozásához, és a továbblépéshez: saját maguknak kell a mulatságot megteremteni. Bele kell látni a lehetőségeket a helyzetbe, meg kell teremteni őket az eleve adott néhány jellegtelennek tűnő kellék segítségével. Ez az előadás egyik legfontosabb eleme.
A darab egyik fő értéke, hogy az elhangzó mondatok egyszerre nagyon hétköznapiak, ugyanakkor értelmezhetőek szimbolikusan is, útmutatásként, és ráadásul minden nézőnek meghagyja a szabadságot, hogy azt emelje ki a szövegből, ami neki fontos.
A „mulatságnak lennie kell” nyilván az egyik kulcs, meg kell találnunk azokat a pontokat, amelyekbe kapaszkodva képesek leszünk az életet elviselni, „mert élvezet nélkül nincs élet”, de nagyon fontosnak tartom a címben kiemelt másik mondatot is. Az egyik szereplő sóhajt fel, de meg is ismétlődik – ha nem tévedek – legalább még egyszer: „soha semmi igazából nem történik meg”, „félig-meddig van minden, sosem lehet teljesen”.
A másik fő érték, és a fenti mondatnak ellentmond: ennél harmonikusabb és kidolgozottabb csapatmunkát nemigen tudok elképzelni magyar színházban. Három olyan színészt látunk, akik szerintem több, mint 16 éve játszanak folyton együtt (lehet, hogy tévedek, és még régebben, de én csak 2003 szeptemberében láttam őket először a Nézőművészeti Főiskolában), és egészen egymásra vannak hangolódva. Ráadásul mindhárom szerep egyformán lényeges, követhető, ahogy a hangsúlyok helyenként áttevődnek egyik, majd a másik szereplőre. Nem egészen ugyanannyi a szövegük, de mindig mindenki folyamatosan reagál, jelen van és semmi kihagyást nem engednek meg maguknak (egy háromszereplős darabnál ez őrült nagy kockázat lenne, szétesne az egész). Nagyon szerethetik ezt játszani, másként nem is lenne ilyen hosszú életű a történet, és már Katona Lászlót sem állították volna be Szikszai Rémusz helyére, akivel eredetileg ez létrejött.(Katona Lászlónak ez volt a 16. estéje, mint megtudtam később.) Mi nézők pedig nem tudjuk őket rangsorolni, nem is jönnek ki külön külön a tapsrendre és így – virtuálisan – egyszerre öleljük magunkhoz mindhármat. Nagyon kevés ilyen előadás van a pesti repertoáron, amelyikre elmondható ez a teljes kiegyensúlyozottság.
Az előadás 21 év után is jó karban van, nagyon jó nevetések és még jobb csendek váltogatják egymást, lekötötte a közönség apraja-nagyját, és a szórakoztató este katartikus lezárást kapott. Erőt lehet belőle meríteni.
Mennie kell még sokáig, mert Mulatságnak tényleg lennie kell.
Ps. A Thália Télikert előterében jelenleg – és még talán májusig folyamatosan – Bagossy Levente díszlettervei láthatóak. Érdemes időben érkezni és időt hagyni a megnézésükre.
