Mezei néző

Már huzamosabb ideje úgy tűnik innen a pálya széléről, hogy a Katona a legbevállalósabb színházzá vált, és amennyire lehet, szembe megy a trenddel, ami a darabválasztásokat illeti. Ugyanakkor, ha az előadások hosszúságát nézzük – most mindkét bemutatója egyaránt 90 perces, szünet nélküli -, akkor az látszik, hogy tudomásul veszik, hogy a legtöbb potenciális néző menne is színházba, de sok ideje nincs, tehát követik a független szférában kialakult fejleményeket. Igen, ahogy nézem ezt a műsort, összességében egy kísérletező független színház benyomását kelti, és nem lógnak ki (sőt!) a kísérletezésből a volt-igazgató, Zsámbéki Gábor előadásai sem.

Dér Zsolt és Kocsis Gergely

Már a tavalyi (Ha elmúlik öt év) Zsámbéki-bemutató is szűk rétegnek szólt, költői színház volt, nem könnyen befogadható, de volt benne annyi finom szépség, és egy-egy hosszú távon is emlékezetes jelenet, hogy semmiképp nem sorolható a „futottak még” élmények közé talán azoknak sem, akik nem voltak egészen a célközönsége. „A királyi úton”, illetve „A fehér szalag” című előadás is szűk rétegnek találhat be igazán, és  „A császár”-ról is ugyanezt gondolom

Nyolc REMEK (pazar, stb. – további szuperlatívuszokat lehet ide betoldani) férfiszínészt látunk, egy bútorokkal telerakott festői káoszban. A díszlet nulla forintból készült, Khell Csörsz szedte össze a raktárból, de VALAMILYEN, és megfelelő tere az előadásnak – nincs hiányzérzetünk, és akár azt is elhinnénk, hogy volt rá költségvetés, és pont ilyennek álmodta a tervező. Szakács Györgyi a jelmezeket válogatta ugyanígy – szintén nem érezzük a különbséget. A profiknak ez is megy.

Vizi Dávid, Bezerédi Zoltán, Dankó István, Dér Zsolt és Elek Ferenc

A fogadókép tökéletes: heten belesimulnak ebbe a díszletbe – ők lennének a császár hivatalnokai: Bán János, Bezerédi Zoltán, Dankó István, Dér Zsolt, Elek Ferenc, Szacsvay László és Vizi Dávid -, és megérkezik a nyolcadik színész, Kocsis Gergely, aki lényegében a történet narrátora, maga az író és elindul – na nem a játék, hanem az elbeszélés.

Annyira jók ezek a színészek, hogy érdekelne akármit mondanának, és így a társulat kedvelői feltehetően ebben a szokványostól eltérő előadásban is kíváncsiak lesznek rájuk. Karakteres egyéniségek mind, de akár felcserélhetőek is lehettek volna, bárki mondhatta volna bármelyik szöveget.

Ryszard Kapuscinski – ahogy a színlapról is megtudható – egy lengyel hírügynökség tudósítójaként interjúkat készített Hailé Szelasszié 1930-1974 között fennálló uralmáról a császár hivatalnokaival, és ez a szöveg, amely 1978-ban jelent meg, arra mutatott, hogy az uralkodó és a kelet-európai diktatúrák módszerei között nem olyan nehéz hasonlóságokat felfedezni.

Ha valaki végighallgatja ezt a kilencven perces beszámolót, valóban sokat megtud az etióp császár uralmáról, feltehetően jóval többet is, mint amire valaha kíváncsi lett volna, és ezen túl egy idő után az a benyomása is kialakulhat, hogy az elhangzottak akár a mai viszonyokra is részben érvényesek lehetnek. Áthallásos színház ez, az előadásnak akár felvilágosító jelleget is tulajdoníthatnánk, hiszen nyomatékosítja bennünk azt, hogy a tudatlanság a legfőbb baj, minden szenvedés okozója, pusztán az a bökkenő, hogy aki erre az előadásra beül, az feltehetően nem szorul különösebb ráébresztésre már…

Szacsvay László, Bán János és Vizi Dávid

Erősen nézőfüggő, hogy kit mennyire érdekel az etióp császár kormányzatának a működése, mennyire érkezik ráhangolódva a témára, és mennyire csalódik, amennyiben valamiféle hagyományos színházat várt. Ez most nem az, valóban arra kell számítani, hogy most mesélnek nekünk, mégpedig nem könnyen emészthető tényeket emlegetve. Engem ezen az estén hol lekötött az előadás, hol kiestem a hangulatából, de ez feltehetően nem így van, ha valamivel kevésbé nehéz élethelyzetben nézem, nyugodt állapotban. (Nagyon múlik a néző állapotán is  az este sikeressége -  az pedig előre sosem kiszámítható. )

Az előadásnak az a hatása is meglehet, hogy valaki megörül annak, hogy jobb helyzetben van, mint az etiópok, akikről ez az előadás elvileg szól, bár ez sovány vigasz. De ha jól figyeltünk, láthatjuk, hogy minden helyzetből van kiút - "a bánat mélyén ott van egy nyitott ablak", hangzik el valahogy így a szövegben. 

Közel öt nap távlatából, egy nappal a színházbezárások után pedig már kifejezetten nosztalgikus hangulatban tudok erre a vasárnapra visszagondolni, Fabók Mancsi és az Ódry Yvonne-ja után erre A császárra is, és örülök, hogy ezeket a nagyszerű színészeket most még épp láthattam játszani. Várom a következő lehetőséget.

PS: Ehhez a bejegyzéshez a Molmik Photography képeit használtam, a fotós fb-oldalán több is elérhető.