Még nincs egy hete, hogy Hollerung Gábor bátornak nevezte a kortárs zenét népszerűsítő koncertjére összegyűlt (nem túl népes) közönséget. Aki eljött, az érezhetően élvezte a programot, mivel az elhangzott művek (várakozáson felül) könnyen befogadhatóak voltak.
Ezúttal fordított a helyzet: a közönség a Katona és konkrétabban Ascher Tamás rendező korábbi előadásai alapján biztosra ment, megtöltötte már a főpróbán is a teljes nézőteret, de ahogy körülnéztem a 105 perces előadás vége után, leginkább értetlen tekinteteket láttam magam körül.
Mi ez? Kiknek érdemes megnézni A fehér szalagot?
Ez itt a kérdés.
A fehér szalag eredetileg egy film története, amely 2009-ben készült, így akár sokan ismerhetik is. A színház arra is számíthatott, hogy a film miatt nemcsak a törzsközönség számára lesz érdekes a bemutató, de könnyen lehet, hogy a minél több néző bevonzása célként fel sem merült.
Ahogy a korábbi bemutató is sugallta (Sufni – A királyi úton), a Katona mostanság a korábbinál is erősebben feszegeti a határait, a nézők teherbíróképességét. Még véletlenül sem jelenik meg szempontként az, hogy a produkció nézőbarát – könnyen befogadható, látványos, humoros – legyen. A részletek ismerete nélkül is tudhatjuk, ha egyszer elővesznek valamit, akkor el akarnak minket gondolkodtatni és szembesíteni a világ valódi arcával. Akár provokációnak is vehetjük a színháznak ezt az irányvonalát, de nem tehetünk mást, valahogy viszonyulnunk kell hozzá.
A ritka idilli pillanatok egyike: Rajkai Zoltán és Veszelovszki Janka
Az előadás közepe táján jutott eszembe, amikor érezhetően egyre gyűltek a narrátor (és egyben falusi tanító) Rajkai Zoltán által elmesélt történet újabb bizarr részletei, de nem oldódott meg semmi: amit látunk, az nagyjából olyan, mint egy felmutatott életdarab egy véletlenszerűen kiválasztott közösség szürke mindennapjaiból – kicsit hasonlóan (bár ellenkező előjellel) „A mi kis városunk”-hoz (amelyikből van jelenleg egy kellemes előadás a Karinthy Színházban). További különbség: jelenleg a konklúzió mintha elmaradna, a szálak nincsenek elvarrva.
Azt hiszem, hogy a nézők részéről az a jó hozzáállás, ha nem egy újabb Három nővért várva mennek a Katonába, hanem visszafogott várakozásokkal. Egyértelműen azoknak ajánlom a megtekintést, akik egy vagy több színészt kifejezetten kedvelnek, és rájuk kíváncsiak célzottan, vagy netán a Katona társulatának teljes pályáját követik, ahogy én.
A fehér szalag színpadképe a Katonában sem ritka, a független színházakban pedig kifejezetten gyakori: Khell Zsolt a lehetőségig kitágította a teret, a fekete falakhoz fekete szekrényeket is telepített, de az egész (a forgón ide-oda gördülő néhány bútor ellenére) az üresség benyomását kelti. A hangulat komor, és ez a történethez is illik (balesetnek egyre kevésbé nézhető szerencsétlenségek soráról hallunk, amelyek tettesei ismeretlenek), és most is a jelmezek (ezúttal Szakács Györgyi munkái) képviselik az előadásban a színt – a feketén kívül domináns a kék és a fehér, amely a címadó szalag színe is.
A narrátor által bevezetett jelenetek realisztikus jellegűek, egy idő után belefeledkezünk a történetbe, és elkezdjük várni, hogy végül ki fog-e bármi derülni, vagy mégsem. A szereplők egy részét több alakban is viszontláthatjuk, gyerekszereplőként is megjelenik szinte mindenki, és ezek a váltások el is szórakoztatnak minket egy darabig – el-elnézegetjük a színészeket, ahogy kiskamaszt vagy éppen ötévest jelenítenek meg. Ezek a művészek tényleg csodálatosak! – a szerepváltásoknál ez az első benyomásunk.
kisfiú fehér szalaggal - Bányai Kelemen Barna
Néhány jelenet különösen emlékezetesre sikerül. Bezerédi Zoltán egy fogyatékos kisfiút is eljátszik, máskor lelkész ÉS igazi zord atya, és nagyon meg tudjuk sajnálni Bányai Kelemen Barnát és Bata Évát (utóbbi vendégként most már harmadszor látható a Katonában). Bányai Kelemen Barna és Bezerédi Zoltán közös jelenete, a gyerek kifaggatása, az előadás egyik legerősebb párbeszéde.
A gyerekeknek sok szövege nincs, érezzük, ahogy a lehető legnagyobb mértékben le vannak korlátozva. Érdekes, amint az előző jelenetben gyerekként leszidott Bányai Kelemen Barna grófként ad utasításokat. (Bata Éva pedig bárónőként próbál függetlenedni tőle.) Az elnyomó és az elnyomott azonos, mindkettő áldozat – ezt is kiolvashatjuk az értelmezésből. Takátsy Péter szintén gyerek is, de intéző is.
Mészáros Blanka ezúttal a lelkész idősödő felesége ÉS két – eltérő alkatú – lánygyermek felváltva, míg a főiskolás Veszelovszki Janka saját korának megfelelő szerepet kapott: ő a grófi család pesztonkája. Vizi Dávidnak szintén nem kell saját életkorát elhagynia a szerepért – Bezerédi Zoltán „szegény paraszt” énjének lehet a fia, illetve lengyel vendégmunkás és nyomozó is.
Dankó Istvánnak igazán jól áll az ötéves fiú, és az a benyomásom, hogy Friedenthal Zoltánt neki hívták meg, hogy megfelelő apja legyen.
Szinte mindenkinek jut legalább egy emlékezetes nagy jelenet, és ha már Friedenthal Zoltánról van szó, akkor először Fullajtár Andreával, az orvos házvezetőnőjével és egyben a falu bábájával folytatott szóváltása juthat eszünkbe, amelyben egy beteg és egészen kiégett ember lelkének mélyére pillanthatunk. Tipikus jelenség az életben is, hogy valaki csak azt nem tudja megbecsülni, aki odaadóan szereti, és minden helyzetben mellette van, de ilyen kendőzetlenül mégsem szoktuk látni, hogyan használ valaki puszta tárgyként egy másik embert. Ez a kapcsolat talán mégis az, amelyiket a legrosszabb néznünk, bár a darab bőven ad módot arra, hogy válogassunk a szeretethiányos viszonyok sokaságából. Fullajtár Andreáé igazi nagy alakítás, az ő sorsát éreztem a legbonyolultabbnak és egyben a legrészletesebben ábrázoltnak is. A színésznő mer visszataszítóan kinézni, mégis sugárzik belőle a méltatlan férfi iránti valódi ragaszkodás.
A felvázolt jelenetek összességében nagyon kietlennek és otthontalannak mutatják a falut közvetlenül az I. világháború kitörése előtt. A mi kis városunkkal ellentétben itt nem a halál árnyékolja be az életet, hanem a közösség tagjai teszik földi pokollá.
Az előadás „lassú színház”, szép lassan történnek meg a tragikus és kellemetlen események, az egész bemutatott életdarabot átszövik, és nehezen sikerül olyan szereplőt találnunk, aki egész rokonszenvünket elnyeri, illetve akik igen, azok még egyértelműbben áldozatok, mint a többiek.
Nem, nem ígér kikapcsolódást, laza estét a Katona, és azt se mondhatom, hogy igazán élvezetes ezt az előadást nézni. Abban sem vagyok biztos, hogy a látottak hatására majd mi megjavulunk, és nagyobb kedvességgel fordulunk embertársaink felé. Lehet ebben azért mindennek ellenére reménykedni, ha valakiben maradt némi optimizmus, de ezt pont nem ez a produkció fogja erősíteni.
Ez után várjuk a folytatást, merre halad a színház. December közepén jön a Bánk bán és a Tartuffe…
PS. Szokodi Bea képeit használtam, amelyekből sokkal több is megnézhető a fotós fb-oldalán.
