Vilmával megnéztük „ A szerelmesek házai” főpróbáját, és az volt a legelső megjegyzése: „ez majd jó lesz a tanítványaidnak”.
Azt hiszem, hogy igaza van, ebben az előadásban nagyon sok minden megvan ahhoz, hogy a középiskolás korosztály IS érdekesnek találhassa: erős színészi játék, szellemes dialógusok, fontos kérdések, amelyek remélhetőleg eleve foglalkoztatják őket - ha meg nem, akkor „csak” szórakozni fognak.
Sodró Eliza és Porogi Ádám (fotó: Szokodi Bea)
Valló Péter rendezése nem lesz annyira megosztó, mint az idei Moliere vagy a tavalyi Kakukkfészek volt. A színház törzsközönségének, akik talán mégis elsősorban a színészek miatt nézik az előadásokat, ez véleményem szerint egyöntetűen tetszeni fog, bár nem hiszem, hogy a 10-hez hasonló módon lehetetlen lesz majd bejutni rá.
Jó kis színház, de nem fog megdöbbenést kelteni, ahogy feltehetően az 1892-es londoni bemutató tehette. „A pénznek van-e szaga?” – kérdéskört azóta már sokan körüljárták, és 2020-ban Magyarországon nem keltene különösebb feltűnést a többi ügy között az sem, ahogy Sartorius úr szerzi a pénzét. Jogilag feltehetően ebbe még bele se lehetne kötni.
Továbbá nem ez az egyetlen dráma, amelyik arról is szól, hogy van-e esélye a fiúknak az apák által meghatározott ösvényről letérni, a régi bűnöktől meg lehet-e tisztulni, különösen akkor, ha világos, hogy az új nemzedék – ha tetszik ez neki, ha nem – mégis haszonélvezője ezeknek.
csupa térkő, szürke alapon szürke - Izsák Lili díszlete
Ha valaki az eredeti G.B. Shaw darabot nem olvasta, a színlapon leírtak alapján akár azonnal asszociálhat a mai viszonyokra, illetve tágabban nézve a rendszerváltás utáni generációk helyzetére. Maga az előadás finoman utal rá, részben a szöveg módosításaival (dramaturg: Kovács Krisztina), másfelől Izsák Lili csupa térkő díszletével, amely leginkább az egyébként az Erkelben véletlenszerűen épp párhuzamosan futó Aida sírkamráját juttatta eszembe. Minden csupa szürkeség, a szétszedhető és többféleképpen összerakható ülőbútor is, amelyet hiába tologatnak, annyira mégsem lesz más. A szereplők kitörési kísérletei ehhez hasonlóan erősen korlátozott eredményességgel kecsegtetnek. Az előadásba némi színt – Benedek Mari által – a női szereplők ruhái visznek, amelyek a fotókon megnézhetőek.
A színészek között nincs felsorolva egy fontos személy, egy térkövező munkás, aki folyamatosan lábatlankodik és beszól. Erre a szerepre is választhattak volna profi színészt, mert jó lehetőség lenne a figura kibontásában, de feltehetően cél volt, hogy civil hatást keltsen. A szereplő eszünkbe juttatja persze a folyamatos pályázati pénzeket felhasználó presztízs-projekteket, a fél város lekövezését, és persze a radnótisok gondolhatnak titokban az őket most már második évada sújtó szomszédos építkezésre is, amely hatására saját színpadjuk mérete kisebb lett, és jelenleg repertoárjukat hat különböző helyszínen játszhatják. Mátyássy Péter kellékes kellemes színfolt az előadásban, és megérdemli a nyomhagyást ő is.
A többi hat szereplő viszont mind profi, és méginkább nélkülözhetetlen.
Egyetlen kakukktojás van a szereplők között: a Sodró Eliza által játszott Blanche, akinek sosem kellett megküzdenie a kényelméért, és úgy tűnik, hogy erre később sem lesz szüksége, és számára csak egy probléma adódhat: vőlegényének, Trench doktornak (Porogi Ádám testesíti meg) a „hülye elvei”.
Mindkét színész testhezálló feladathoz jutott, nem is különösebb meglepetés, hogy az öntörvényű leányzó, illetve a tipródó értelmiségi szerepét ők kapták. (Menet közben eszembe jutott, hogy akár a Hamletet is játszhatnák együtt.)
Míg a fiatal orvostanhallgató abban bízik, hogy pusztán kitartó munkával boldogulhat, a még nem említett négy szereplő jóval realistábban látja az életet: nem elég a munka, muszáj kapcsolatrendszert építeni, és mások vállán felkapaszkodni ahhoz, hogy meggazdagodjanak. Ezzel próbálkozik a Kelemen József által játszott újságíró, Hajduk Károly házbér-behajtással foglalkozó alkalmazottja, de a főnök titkárnő-szeretőjeként funkcionáló Martinovics Dorina is. Mindannyian tisztában vannak azzal, hogy céljuk elérésében bármilyen elvek csak akadályként lehetnek jelen, és nem engedhetik meg ezt a luxust maguknak. Mindhármuk magatartásában erősen érezhető a számítás, bár nyomokban maradtak érzelmeik.
Az újságírót az előttünk történő események különösebben nem hatják meg, érezhetően képes távolról szemlélni mindazt, amibe mi a szerelmesek miatt bevonódunk, míg a titkárnő vegyes érzésekkel figyeli Blanche sorsának fordulatait, folyamatosan a saját helyzetéhez viszonyít. Ez az érzelmi hullámzás szintén látványos, az ő szempontjait is megértjük.
Valló Péter minden szerephez megtalálta a megfelelő színészt, de talán a vendégként szereplő Hajduk Károly az, aki a legaprólékosabban érzékelteti azt a folyamatot, amin átmegy. Főnöke kirúgja, mert egy veszélyes lépcsőkorlátot megcsináltatott az egyik bérházban, és ezzel feleslegesen pénzt költött. Látunk valakit, aki tisztában van a világgal, azt hitte, hogy nincsenek illúziói, pedig mégis voltak. Hitt a saját pótolhatatlanságában, viszont a kényszer hatására maga is hasznosítja a tanultakat, és saját szakállára kezd ezek után üzletelni. Látjuk a sokkhatás eredményét, az első rosszullétet, a dühkitörést és később a visszatérő elegáns üzletembert.(Az alakításnak "legjobb mellékszereplő-díj" íze van, nem lepne meg, ha több kritikusban is nyomot hagyna majd.)
Az előadás középpontja mégis a már befutott Sartorius, akiről László Zsolt elhiteti, hogy mivel alulról küzdötte fel magát, senkit nem kímél, ugyanakkor a lányához, sőt a titkárnőjéhez is kötődik, a maga módján. Működteti a saját világát, és ahogy sajnálja a pénzt a lakóira költeni, a lányától semmit nem tagadna meg. Ez a hozzáállás lehet, hogy nem praktikus, és hosszú távon a lánynak sem jó, de mindenesetre érthető egy olyan személytől, aki szegényen kezdte. Látjuk ezt a kegyetlen embert, de mégis találunk benne is valami szerethetőt. Ez feltétlenül szükséges is ahhoz, hogy az előadás ne legyen egysíkú. A tanmese jellege nem tűnik el egészen, egyes mondatokat meghallva érezzük, hogy itt tanítani akarnak minket, de mivel minden szereplő annyira él, ez nem okoz problémát.
zárókép - most mind együtt (fotó: Szokodi Bea)
Az előadás fő erőssége ez, megértjük minden egyes szereplő nézőpontját, és magunkra maradunk a kérdéssel, hogy ebben a közegben lehetne-e új lapot nyitni, mód van-e másként élni, vagy muszáj, hogy minden így maradjon. Lehet, hogy tényleg nem, ahogy a térkövezés sem fejeződik be belátható időn belül.
PS. A fotók Szokodi Bea fotós saját oldaláról származnak. Még sokkal több jó kép is megtekinthető nála, érdemes a többit is megkeresni.
A terveket szövögető...
