Az Átrium hosszú idő után most tartott egy újabb bemutatót. Négy szereplője és egy helyszíne van, és bár a színház nem túl nagy, a korábbi repertoár ismeretében önmagában ez is sejteti, hogy a forráshiány erősen rányomja a bélyegét a működésre. Fontosabbá válik így egy ilyen alkalom, ha egyszer nem az évi 4-5 esetleg még több premier egyike.
Hátul: Bányai Kelemen Barna, Móga Piroska - a kanapén: Brasch Bence és Parti Nóra
A színlap – bár nekem már szemüveg nélkül olvashatatlan betűmérettel -, de nagyon sok alapinformációt elárul a cselekményről. Ha valaki a megtekintés mellett a történet ismerete nélkül döntött, és vagy a helyszín, vagy a színészek miatt vállalta be Zach Braff komédiáját, akkor szerintem ne vacakoljon az elolvasásával, mert a színházban töltött kilencven perc során talán érdekesebb menet közben rájönni még arra is, amit előre kiszivárogtatnak nekünk.
Ahogy a cím – „Minden nagyon jó lesz” – alapján sejthetjük, egyáltalán nem lesz semmi olyan nagyon jó, sőt igazából négy olyan szereplőt találunk, akik másként vannak rossz helyzetben és eltérő hatékonysággal próbálják életüket elviselhetőnek látni.
Igen, számomra is egyre világosabb, hogy a tények önmagukban szinte kevesebbet számítanak, mint a körülmények, illetve az, ahogy rájuk nézünk. A darab egy helyszínre összesodort négy szereplője közül a luxusprostituált (Móga Piroska) például egészen természetesen tud jó képet vágni a vele történt eseményekhez, többé-kevésbé jól érzi magát a Bányai Kelemen Barna által játszott tűzoltó is – különösen így, hogy a tél közepén Long Island Beach-en túl sok riasztásra nem is számíthat, és a szerelmi bánatba pedig nemigen fog belehalni.
Az események középpontjába kerülő Charlie – Brasch Bence - náluk jóval sötétebbnek látja a helyzetét, próbálna véget vetni az életének, de ezt a felsoroltakon kívül egy különösen sokat beszélő ingatlanügynök nő hatékonyan megakadályozza. Parti Nóra kaphatta valószínűleg a szöveg felét, nagy lendülettel rohangál a színpadon. Idegesítő jelenség, bárkit elterelne az egyéb problémáiról, és őt látva biztosak is lehetünk, hogy Charlie önakasztása hosszabb időre elnapolódik.
A történet tanmesei jellege nem marad rejtve, Spáh Dávid rendező számára is nyilván fontos gondolatok fejeződnek ki ebben az eddig nálunk nem játszott darabban, ezért akarhatta bemutatni. Ezek a gondolatok annyira mégsem újak, több előadás is van a pesti repertoáron, amelyik próbál minket vigasztalni, és arra késztetni, hogy béküljünk meg a saját sorsunkkal. Örüljünk, hogy legalább élünk, és vegyük észre, hogy más sem boldogabb nálunk – ez mind megfontolandó. Igen, be kell érni kevesebbel, ha minden nincs is rendben.
Ennek az üzenetnek a tolmácsolásában vett részt Hajdu Bence, a díszlet, illetve Butor Krisztina, a jelmezek tervezője, továbbá Ugrai István dramaturg is.
A történet maga nekem nem tűnik különösen érdekesnek, sőt a szöveg stílusa sem fogott meg. Most nem éreztem, hogy az Átrium egy olyan előadást hozott létre, amelyiket mindenkinek muszáj látnia – lsd. A félelem megeszi a lelket, 12 dühös ember -, de aki a felsorolt színészeket nagyon szereti, azok nyilván miattuk ezt is megnézik, és remélhetőleg a darab üzenetének megfelelően örülnek annak, amit az előadás nyújtani tud.
PS. Az Átrium Fb-oldaláról használtam fel Mészáros Csaba és Lakatos Péter képeit. Érdemes rákeresni, jóval több is fent van.
