A bevezetés és a kilenc szereplő által biztosított háttér után maradt az, ami az egész sorozat reklámjának fő eleme volt: Erwin Schrott fellépése két-két alkalommal, egy hét különbséggel először Figaro, majd a Gróf szerepében. Ahogy láthattuk, a többi, már bemutatott szereplő nem változott.
Erwin Schrott FB-borítóképe
Végezetül róluk lesz szó, és nemcsak a vendégsztárról, hanem magyar váltópartnereiről is, akik számunkra még érdekesebbek, hiszen ők azok, akiknek a pályáját legalább 11 éve követhetjük az Operaház színpadain, így hozzájuk nyilván mindenkit több élmény fűz, mint Erwin Schrotthoz.
Egyértelmű, hogy a két Gróf és a kettő(+egy) Figaro markánsan eltért egymástól, és többen is nyilatkoztak úgy, akik mindkettőt látták: „mintha teljesen más rendezést néztünk volna”. De ez is volt várható.
VII.3. GRÓF/1 – MOLNÁR LEVENTE
Erwin Schrott rengeteget énekelhette Figaro szerepét, míg a Grófét jóval kevesebbszer, ez látszott játékán is, amely részletgazdagabb volt a címszerepben. Lehet, hogy ez volt az oka, hogy Figaróként kezdte a vendégszereplést, és mellette Molnár Leventét láthattuk Grófként az első két estén. (Január 10.,12.)
Molnár Levente már nem is egyszer közreműködött ebben a Figaro-rendezésben, láttam korábban is, bár csak a 2015-ös előadásait örökítettem meg e blogon. Szenvedélyesre sikerült az a sorozat, nehezen bírtam volna ki, hogy akár egyet is kihagyjak. Ezek után nem sokkal megnéztem egy genti produkcióban is, szintén ebben a szerepében, amelynek a felújítása egyhónapos műhelymunkával készült el. Legutóbb 2019. őszén, San Franciscóban énekelt Grófot hét alkalommal, és emiatt két hónapot kellett a színházban töltenie, a szereptudása emiatt egészen friss és alapos.
A többféle megközelítés miatt már ott tart, ahol egyébként a vendégsztár is: minden egyes mondata mögött kifejezendő gondolat van, szerepével egészen azonosul. Vígjátéki karakterré válik ő is, Molnár Leventének jelentős része van abban, hogy sokat nevetünk az előadáson.
Molnár Levente (Almaviva gróf), Erwin Schrott (Figaro) és Rácz Rita (Susanna) (fotó: Ligeti Edina / Magyar Állami Operaház)
Ez a Gróf ellenszenvesen erőszakos, néha igazán félelmetes, és ahogy nézzük felesége társaságában, a szexuális bántalmazás is eszünkbe juthat, a hatalommal való visszaélés pláne. Magára erőlteti a jómodort, viselkedésében van nem kevés gúnyolódás – érezhetően a szobalányokkal érzi jobban magát, nem a Grófné mellett, akinek finomsága egykor vonzó lehetett számára, de egy ideje már untatja. Ami lenyűgöz minket: életereje, lendülete, ahogy vágyakozik. (Cherubino idővel hasonló férfivá is válhat.)
Ezen a bolond napon saját gyengeségét fordítják ellene, kegyetlen csapdát állítanak számára, és ahogy már a Grófné kapcsán írtam a második rész legvégén: neki is lesz mit megemésztenie. Nagy önfegyelmet igényel a bocsánatkérés, és szinte elképzelhetetlen, hogy ez a Gróf ne álljon bosszút a megszégyenülésért – majd később Figarón.
Nagyon szeretem ebben az alakításában, és általában Molnár Levente művészetében azt, hogy teljesen pontosan nem rögzít, egy sorozatban alakul a karakter, és ha valaki minden alkalommal nézi, érzékelheti is a folyamat ívét, az árnyalatok sokaságát. Így volt 2015-ben is, és most is, amikor a két főpróbát is számítva négyféle Almavivát láthattam, amely egyébként fokozatosan finomodott. A „féltékeny őrült állat” (ahogy ez a 2.0 magyar szövegéből még eszembe jut) kevésbé vad, mint volt, egyre több benne a Gróf, de a szereplő ennek ellenére végig ösztönlény maradt, és mindkét előadásban az ő színpadi jelenlétét éreztem a leghangsúlyosabbnak. Harmadik felvonásbeli áriája szűnni nem akaró tapsot aratott.
A Gróf a kezdeményező, az ő csábítását akarják kivédeni, mindenki más az ő tetteire reagál, így dramaturgiailag vállalható is a dominanciája, bár ez jelenleg az énekes szerepformálásából következik, nem a rendezői szándékból.
Hat ránk az énekes, megjegyzés nélkül feltehetően senki nem hagyná ezt az alakítást, de mégis kicsit kellemetlen üzenetet hordoz az egész előadás szempontjából, hogy éppen az válik a legérdekesebbé számunkra, hogy mi van ezzel a nőcsábásszal.
VII.4. FIGARO/2 – PALERDI ANDRÁS
A második két előadáson (január 17., 19.) Erwin Schrott partnere Figaro szerepében Palerdi András volt, aki ezt a rendezést és a 2.0-ás változatot is sokat énekelte, és ez a "hagyományos" beállítás az, amelyikben érezhetően otthonosabban érzi magát. Békés, nyugodt és magabiztos Figaro. Tudja, hogy nyerő helyzetben van, ő az okosabb, nem rendíti meg egész mivoltát a vészhelyzet. Nem szenvedélyes alakítás, ugyanakkor az ő értelmezése ettől még érvényes, illik a szereplőhöz. Ezt a Figarót Susanna elsősorban nem a felvillanyozó élmény miatt találja vonzónak, hanem azért, mert érzi rajta, hogy biztonságos hátteret fog nyújtani, jó családapa lehet belőle. Ez sem elhanyagolható szempont, szinte bárkit választhatna szerelmi kalandra, mindenki őt ostromolja, de a komoly házasodási szándék jelentős plusz.
Jelenet az előadásból, középen Almaviva grófné és Almaviva gróf: Rost Andrea és Erwin Schrott, jobbra Susanna és Figaro: Rácz Rita és Palerdi András, balra: Bartolo, Antonio, Barbarina és Cherubino: Gábor Géza, Pataki Bence, Nagy Zsófia és Kálnay Zsófia (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
Palerdi András alakítása jól harmonizált Erwin Schrott – Molnár Leventéhez képest – jelentősen kevésbé szenvedélyes Grófjával, kellemes kettőst alkottak.
Ha már Palerdi András, és ez meg ajánló blog: február végén ismét lesz Olasz nő Algírban, és benne Musztafa, akit Palerdi játszik, egészen magával ragadóan. Írhattam volna, hogy a „legjobb Maflapincsi”, de ez így natúr megjegyzésként nem venné ki jól magát, bár igaz. Aki nem tudja, hogy miről beszélek, nézze meg azt az előadást is, amelyik számomra az Operaház utóbbi időszakának legjobban sikerült rendezése, mindent tud, amit egy operaelőadástól elvárnék. Az a kifejezetten komikus szerep ennél a Figarónál messze hálásabb, és jobban is áll a basszistának.
VII.4. FIGARO/3 – beugrás a főpróbán: CSER KRISZTIÁN
A második két előadás eredeti Figarója Cser Krisztián volt, akinek az előzetes tervek szerint decemberben szinte egyszerre összesen öt különböző pesti előadásra kellett volna próbálnia. A Figaróról kénytelen volt lemondani, hacsak nem akart egyszerre három előadás főszerepére is csak félig felkészülten vállalkozni.
Erwin Schrottra azért kíváncsi volt, beült a főpróbára, nem számítva arra, hogy végül a második felvonás elejétől végig kell énekelnie helyette ezt a darabot, amellyel már kb. másfél éve nem foglalkozott. (Ilyen könnyedén ezt nem tudta volna megtenni, ha nem rendelkezne kiváló memóriával.)
A második felvonásból - a Gróf és Figaro beszélgetése a névtelen levélről - Molnár Levente és Cser Krisztián - (Pályi Zsófia fotója 2015-ből, amelyet a Magyar Állami Operaház részére készített)
Különleges élmény volt látni, ahogy a próba során fokozatosan nemcsak a szöveget, hanem a gesztusokat is elővarázsolta. Újjáéledt a régi Figaro, akiben ott van a „birbo” is, meg a „Figaretto” is, de még hisz az életben – nem öreg róka, amilyennek Schrottot láttuk később. Cser Krisztiánt – akárcsak korábbi Figaro alakításaiban– szenvedélyes játéka tette vonzóvá (a hangján túl, amely sosem elhanyagolható tényező).
Ezen a főpróbán volt tét, jelentős teljesítmény volt már az is, hogy végig tudott menni a darab; csak azt sajnáltam, hogy előadás már nem volt hozzá. Még mindig hálás vagyok, hogy láthattam ezt a különleges próbát, emiatt is hagytam nyomot neki – számomra ez volt az egész sorozat legizgalmasabb fejezete, kárpótlás nem egy kihagyott és a jövőben még biztosan kieső alkalomért. Talán az énekesnek is jól esett egy Figaróba éppen azon a ponton beállni, ahol ki kellett szállnia egy sérülés miatt 2017 októberében.
VII.3.-4. FIGARO/1.+GRÓF/2. - ERWIN SCHROTT, a vendégsztár
Erwin Schrott két nappal egy prágai koncertje után FIGARÓKÉNT kezdett, és biztosra vehettük, hogy nagyon alaposan kidolgozott alakítást fogunk látni a Galgóczy-rendezés keretei között
Rost Andrea (Almaviva grófné), Erwin Schrott (Figaro) és Rácz Rita (Susanna) (fotó: Ligeti Edina / Magyar Állami Operaház)
Az ő Figarója nem Don Giovannihoz hasonló kivételes személyiség, hanem kisember, a gesztusaiban benne van az inas, ahogy később a gróf is. Kevésbé éreztem, hogy baráti viszony fűzte volna gazdájához (a Sevillai Figarójához kevésbé tudtam kötni), a távolság jelentős közte és Molnár Levente között, de ez így is jó, és a rendezés sajátosságaihoz ÉS a körülményekhez egyaránt köthető: akármilyen profi minden szereplő, egészen más hangulata van egy előadásnak, ha egymásra tudtak hangolódni. Akinek hiányérzete volt az előadás kapcsán több ponton is, lehet, hogy éppen a kapcsolatok felszínes kiépítettségét érezte meg. A legtöbb előadás persze hasonlóképpen bonyolódik, így könnyen lehet, hogy a törzsnézők már akkor is boldogok, ha valaki jól énekel, és nincs több elvárásuk.
Erwin Schrott szépen énekel, alapvetően megvan benne minden, ami kell egy Figaróhoz.
Ez a Figaro szellemes, magabiztos, okosabb, mint a Gróf – vonzó személyiség, és tudjuk, hogy valóban „il birbo Figaro” – neki is voltak ügyei, elég csak a Marcellinával kötött szerződésre gondolni, csak jóval diszkrétebben intézi ezeket a Grófnál – lehet, hogy csak azért, mert kevésbé előnyös helyzetben van. Tud a Gróf viselt dolgairól, támogathatta, ahogy egykor a nősülésénél is (lsd. A sevillai borbély), emiatt helyenként pimasznak is érződik.
Jelenet az előadásból, középen Almaviva gróf: Erwin Schrott (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
Magabiztossága a második estén még növekedett, ahogy az énekes egyre otthonosabban mozgott az előadásban. Észrevehetőek a statisztéria felé tett gesztusai is, megsimogatja a gyermekkar egyik tagját, itatja az inast, a virágszórásba ő is bekapcsolódik, és mindkét szerepében láthatóan kihozza a maximumot ebből a jelenetből. Gesztusaihoz annyi poént kapcsol, amennyit csak lehet, a negyedik felvonásban elhangzó tragikomikus áriájában szarvakat mutat a közönségnek, amellyel a tapsát mindkét estén garantáltan meg tudta növelni. Jobban örültem volna, ha inkább több drámaiságot érezhetek belőle, bár el kell fogadni, hogy az ő magabiztos Figarója sokkal lazábban veszi az életet annál, hogy igazán mélyen elkeseredjen. Már csak azért sem csalódhat a nőkben, mert régen nem hisz bennük.
Koherens az alakítás, a libretto minden szavát végiggondolta már valamikor, és még szerethető is.
Aki elolvasgatta a Galgóczy-rendezés kapcsán valaha megírt rengeteg posztomat, az tudja, hogy a felmosórongy-téma nem maradhat ki. Van néhány pont, amelyik igazán zavar ebben a rendezésben, és ez az egyik.
Figarónak elvileg csavargatnia kellene a felmosórongyot, amikor a Gróf megtáncoltatását emlegeti az előadás első negyedórájában, és ezt a gesztust az egész Beaumarchais-karaktertől idegen elemnek éreztem mindig. De egyébként sem hiszek abban, hogy él valahol egy férfi, aki dühében felmos, amikor megtudja, hogy a feleségét a főnöke elcsábítani készül.
Meg voltam győződve, hogy Erwin Schrottot senki nem fogja tudni rábírni, hogy felmosson, és ezen a ponton igazam lett. (Olyannyira, hogy az előadásait néző Palerdi András is csak éppen megfogta a rongyot, és eldobta – a pirospont neki is jár ezért.)
Erwin Schrott számomra nagyon rokonszenvesen bebizonyította, hogy Figarónak köze nincs a házimunkákhoz, hiszen másként nem használta volna az asztal letörlésére ezt a rongyot. Ha Susanna ezt látja, nyilván le is szidta volna érte.
Ami igazán imponáló: az énekes nem pótcselekvésként tudta ezt a mozzanatot beépíteni, hanem szervesen. Figaro éppen iszik, amikor rájön, hogy a Gróf éppen a menyasszonyát akarja elcsábítani, és a szájában lévő „bort” prüszkölve kiköpi. A folyadék beborítja az asztalt, így logikus, hogy le kell takarítani… (A vasárnapi előadásban hasonló megoldással él, de abban már kisebb volt a lendület. Nagyon úgy látszik, hogy nem szeret valamit kétszer ugyanúgy végrehajtani, még akkor sem, ha már bevált ötletről van szó, inkább rögtönöz.)
Ennek kapcsán felmerülhet egy érzékeny kérdés: felülbírálható-e egy rendezés, létezhet-e többféle mérce egy produkcióban résztvevők számára. Egy pályakezdő énekes nyilván nem tehette volna meg ugyanezt, hiszen a szerződésébe ütközött volna. Az is világos, ha mindenki a saját intuícióit követné, szétesne az egész konstrukció – kellenek a szabálykövető partnerek ahhoz, hogy egy vendégsztár meg tudja valósítani magát és elkápráztassa a nézőket.
Jelenet az előadásból, középen Almaviva gróf: Erwin Schrott (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
Az első két Figaro-alakítás után azt jósoltam-reméltem, hogy jobban fog állni neki a Gróf, jobban érvényesül majd ebben a kezdeményező szerepben, amely egyébként a korábbi Don Giovanni karakteréhez is hasonlóan intenzív lehet.
Grófként egyértelműen otthonosabban mozgott már az előadásban, jobban illett hozzá a Grófné, elegánsabb, kifinomultabb, „grófabb”, mint Molnár Levente, de kevésbé intenzív a játéka, és nem inspirált arra, hogy az elém tornyosuló akadályokat legyőzve, tűzön-vízen át megnézzem még egyszer. (Ez, hogy nem mentem vissza negyedszer is, a legnagyobb kritikai gesztusom. Hiába szeretem a darabot, ezt már soknak éreztem volna.)
Erwin Schrott első pesti Don Giovanni-alakítása óta folyamatosan azt érzem, hogy most már takaréklángra kapcsolta a benne lévő vulkánt, és képes rajta nekünk rántottát sütni, bár mi igazából egy látványos kitörés reményében mentünk.
Azt gondolnám, hogy ez szükségszerűen van így, az első találkozás hevületét semmi nem hozhatja vissza, ha nem lenne ott az élő példa két előadásban is: Molnár Levente Grófja, aki a legkisebbre állított fokozatán is szenvedélyesen izzik.
Természetesen nézőfüggő, hogy valaki értékelte a vendég finom játékát, énektechnikáját, szép orgánumát, az alakítások megkomponáltságát, és így elégedett volt ezzel a duplázással, vagy esetleg hozzám hasonlóan kevesellte a szenvedélyességet, hiányolta az előadás tétjét. Sokfélék vagyunk, ugyanaz sokféle hatással van ránk.
Bár utólag nemigen változtatható meg az énekes ránk tett benyomása, de zárójelben egy gondolatot mégis muszáj hozzátenni a fentiekhez a korrektség kedvéért.
Erwin Schrottnak egy héttel az első előadása előtt volt egy szájműtéte, és kis empátiával elképzelhető, hogy ennek fájdalmai nem múlhattak el ennyire rövid idő alatt nyomtalanul. Emiatt kellett helyette beugrani a próbára is, tehát feltételezhető, hogy a takaréklángosnak érződő alakítás mögött valójában heroikus teljesítmény és óriási önfegyelem van. (Egy kollégám két hete esett át hasonló beavatkozáson, és még mindig panaszkodik, hogy megerőltetés számára a beszéd. Őt hallgatva már kevésbé éreztem, hogy hatalmas lendülettel kellene leszúrni az énekest a spórolásért, amelynek lehet, hogy mégis volt tétje: megcsinálni és túlélni az előadásokat, ráadásul úgy, hogy senki ne észlelje az izzadságszagot. Sikerült maradéktalanul.)
El kell fogadnunk, hogy pont nekünk nem kedvezett az időzítés, van ilyen – a csodákat nem lehet megrendelni. Erwin Schrott kapcsán még mindig visszagondolhatunk arra a bizonyos első Giovannira, azt már nem veszi el tőlünk senki.
VIII. LEZÁRÁS
Nagy kérdés, hogy ezek után lesz-e még ez a rendezés később.
Mindig vannak új, ígéretes énekesek, ki lehetne próbálni őket is a főbb szerepekben, vagy a régieket új kombinációban. Nagyon megnézném például Bretz Gábort Grófként Cser Krisztián Figarója mellett, korábbi közös Don Giovannijuk után kettősük ismét egy más minőséget hozhatna létre egy kevésbé izgalmas rendezésben is.
A jövő évad műsorfüzetéből a Figaro3 oldala
De persze egy új rendezés is érdekelne, hiszen lássuk be, hogy a jövő évadra tervezett patchwork-Figaro (Figaro3) hosszú távon nem pótolhatja a repertoárról hiányzó Sevillai borbélyt és Mozart operáját. De azért jöhet, várom.
Ps. 2020.02.10. A bejegyzést a MÁO képeivel kiegészítettem.
Nagyon köszönöm azoknak, akik ezt az egyébként összesen 6000 szót végigolvasták.