Jó megérkezni a Centrálba. Meglátjuk az ingyenes ruhatárat, a vállfás rendszerével, és ebből a gesztusból is átjön, hogy ez a színház megbecsüli a nézőit. Ez minden egyes alkalommal eszembe jutott, de most le is írom.
A mai helyzetben minden színháznak nagyon kell igyekeznie, hogy versenyképes maradjon, magánszínházaknak különösen, és valóban nem rossz út a Centrálé: olyan előadásokat adnak nekünk, amelyek után a néző jobb állapotban tud távozni, mint ahogy érkezett. Ebben áll Puskás Tamás színházának a népszerűsége, aki most egy régebbi előadását újította fel, amely ráadásul karácsonykor játszódik, így az időzítése tökéletes.
Fehér Tibor és Stohl András
A Legénylakás nagyon szerethető, mindenkinek habozás nélkül tudom ajánlani. Részletesebben:
„A legyek” és a „Lót” után egy üdítően más hangulatú előadást láttam a Centrálban, amelyből a nyomasztás persze nem hiányozhatott, „csak” a csomagolása volt nagyon kellemes, és persze ez a tényező rengeteget számít. Neil Simon vígjátékának zenés változata ugyanúgy rámutat a világ elviselhetetlenségére, és látjuk benne a megjavíthatatlan embert is, de mégis úgy bonyolítja a cselekményt, hogy a végére csak sikerül reményteljes befejezést kihozni belőle. (Az első felvonás után ezt még nem hittem, de így lett.) Szórakoztató két és fél órát kapunk, tánccal, zenével, humorral, jó színészekkel, és az már a nézőn múlik, hogy elgondolkodik-e a látottakon, vagy inkább nem akar párhuzamokat látni a szereplők és a saját életének egyes résztvevői között. Még most említődjön meg a dramaturg neve is, aki a szöveget gondozta: Baráthy György
Az előadás kiválóan alkalmas arra, hogy valaki letesztelje frissen megismert párja gondolkodását, sőt eszembe jutott, hogy bőven lehetnek olyanok is majd minden nézőtéren, akik vagy a házasságukból kikacsintgató férjként, féltékeny feleségként, örökösen hitegetett szeretőként, vagy ilyen helyzetű emberek közeli barátjaként van jelen. Nekik nem biztos, hogy olyan nagyon felhőtlen lesz ez az este, viszont alkalmat adhat arra is, hogy az előadás kapcsán valaki átgondolja, hogy biztosan így akar-e élete végéig élni, egy "hazugsággyárban". (Az igazi művészet felszólít minket a változtatásra, és én ebben a Broadway-musical adaptációban is megláttam ezt a vonatkozást még akkor is, ha az alkotóknak nem ez lehetett az igazi célja.)
koreográfus: Bakó Gábor
Ezt a darabot Puskás Tamás már 2005-ben megrendezte ugyanitt, de akkor a helyet még Vidám Színpadnak hívták. (Ezen kívül a színházi adattár csak egy jóval korábbi szabadkai előadásról tud.) Miután akkoriban két egészen apró kislánnyal töltöttem a napjaimat, és relatíve nagyon kevés előadást terveztem be, fogalmam sincs, hogy ahhoz képest mennyire változott a rendezés, új-e a koncepció, vagy lényegében azért újította fel a direktor, mert annyira sikeres volt, és reméli, hogy az új színészek miatt azok is megnézik, akik már látták. (A filmet sem ismerem, de majd most az előadás hatására meg fogom nézni az ünnepek alatt. Nyilván lesznek, akik fordított utat járnak be, és épp a film miatt kapnak kedvet a megtekintéshez.)
Tompos Kátya - Papp János
A régi előadás színészei közül egyedül az orvos szerepében fellépő Papp János maradt meg, akit a premier előtti főpróbán éppen úgy ünnepeltek, ahogy a három főszereplőt. Hálás feladat az övé, sok a poénos mondata, jól áll neki a gorombasággal burkolt jószívű férfi szerepe. Kap kulcsmondatokat is: poénnak tűnik, de mégis általa a szerző szól hozzánk: amit látunk, „csak” szívfájdalom, de hol van a nyomor?” – Neil Simon is tudatában volt, hogy sokak számára ezek a szívügyek luxus-problémák lennének, miközben a megélhetésért küzdenek, de ez most nem egy közéleti darab. (Egyébként pedig: aki már jegyet vesz színházba, az feltehetően nem küzd a túlélésért, és annak marad ideje olyan „elavult érzelmek” működési mechanizmusával is foglalkozni, mint amilyen a szerelem.)
Ez most megint nem takarékos előadás, 12 színész és további 14 táncos-mellékszereplő van a színpadon, akik arra kellenek, hogy átjöjjön a közeg, és ne csak az elhangzó számokból érzékeljük, hogy egy olyan biztosítási cég dolgozóiról szól az előadás, amelynek csak New Yorkban 35 ezer munkatársa van. A Centrál nézői között sokan lehetnek, akik ugyanígy a versenyszférában dolgoznak, ahol nehéz az előrejutás, de akik nem, azoknak sem okoz nehézséget, hogy a szereplőket akár saját ismerőseiként nézze. Kevesen mondhatják el magukról, hogy nincs főnökük, aki befolyásolná az életüket.
Ugyan az előadás képi világa, amelyet Bagossy Levente és Kárpáti Enikő tervezett, visszavisz minket még a hatvanas évekbe, a tárcsás telefonok korába, és emellett még a szövegből is az amerikai miliő árad, de ettől még a távolság elenyészőnek érződik a mű világa és 2019 között, de azért mégis jóleső nosztalgiával nézhetjük az említett telefont is, a ruhákat is. A képlet nem lenne nagyon más akkor sem, ha egy modernizált változatban mindenki lehajtott fejjel járna, non-stop mobilozva, és nem számítana némi kihívásnak valakit közvetlenül elérni.
Ami nagyon jó az előadásban, hogy ugyanazt a jelenséget - a szerelmi kapcsolatok alakulását - képesek vagyunk minden szemszögből is átérezni, ha nem is minden oldallal vagyunk képes azonos módon rokonszenvezni, de legalább értjük, hogy ki mit akar és miért.
Leginkább persze a Fehér Tibor által játszott kis fiatalemberrel tudunk együtt menni, aki nyíltan meg is szólít minket, az előadás közben többször leállítja a cselekményt, megosztja velünk vágyait, álmait. Ezáltal bevonódunk, megsajnáljuk, megszeretjük, de igazán nehéz elképzelni, hogy a hősnő igazán képes lesz beleszeretni. A gyengeségeit érezzük, önbizalomhiányt, és az előadás végére sem válik az erős és vonzó férfi modelljévé. Persze szánalomból is születhet valamiféle szerelem, de erősen kérdéses, hogy ez meddig tarthat. Mindenesetre egy reménysugár azért jut nekünk…
A színlap megosztja az alaphelyzetet: ez az ambiciózus fiatalember azért kerül látszólag nyerő helyzetbe, mert a cég főnökeinek szüksége lesz néhány órára éppen az ő lakására. Minden innen bonyolódik, és futólag - nem jobban, mint amennyire feltétlenül szükséges - megismerjük ezeket a férfiakat, akiknek van egy közös szórakoztató énekszáma is.
Férjek - legénylakás nélkül
Attól, hogy négyen – Janicsek Péter, Cserna Antal, Endrédy Gábor és Ódor Kristóf - is vannak hasonló helyzetben - mind „friss” nőre vágynak, de már van otthon egy másik is, idősebb feleségük, és lakásra van szükségük -, a probléma általánosnak tűnik, és ők pedig szánalmasan nevetségesnek. Miután e kisfőnökök személyes életébe nem bonyolódunk bele, e négy férfi nyomora csak annyiban érint minket, amennyiben a főhősünk számára kényelmetlenséget jelent.
Kiemelkedik közülük a “profi csajozó”, a vezérigazgató, aki szintén nős, nincs második lakása, és nemcsak ugyanazt a lányt szemelte ki, mint a mi kis fiatalemberünk. Stohl András összetett személyiség, végig lebegteti, hogy mennyire éli bele magát komolyan az új szerelembe. Izgalmas számunkra is a találgatás, hogy mikor hazudik, mikor nem. Lehetséges, hogy valaki az általa elcsábított n+1. nőbe tényleg beleszeret, és az valóban jelent is valamit számára? Az elcsábítottak ezt ebben a helyzetben mindig el szeretnék hinni, és körömszakadtáig ragaszkodnak a megszerzett illúzióikhoz, még akkor is, ha tételesen felsorolják nekik az összes elődjüket – ezt látjuk ebben az előadásban is.
A Stohl András által játszott férfinak viszont lételeme a párhuzamos kapcsolatok működtetése, aki talán azzal mentegeti magát, hogyha nem tudnak egymásról a nők, nem bánt vele senkit. Erről a típusról az ideális színész jut eszembe, aki minden este más-más szerepnek adja magát oda teljesen, csak ez élet mégsem egészen ugyanaz, mint a színház.
A világirodalomban, filmekben olyan sok ilyen nárcisztikus pasas van, mindenki könnyen fel is ismeri, de mégis van valami különleges vonzereje ennek a típusnak, amelynek nehéz ellenállni. Nem lehetetlen, hogy az előadást nézve lesznek olyanok, akiknek heuréka-élménye is lesz, és felismerik a hasonlóságot egyes ismerősök és Stohl figurája között. A színésznek remekül áll ez a gazembert, és egy ponton még talán a saját oldalára is állít minket. (Mindenkinek fel fog tűnni az a pár mondat, amit Fehér Tibornak mond, mielőtt a liftbe beszáll - lehet, hogy egyedül akkor őszinte az egész este folyamán. Egy pillanatra megmutatja a saját fájdalmát is. Persze az is lehet, hogy minket is csak megvezet...)
Tompos Kátya, a becsapott “királylány”, aki igazából csak éttermi dolgozó, és magában „A” szerelemben csalódik, amikor Mr. Sheldrake-ben. Mi az értelme a szerelemnek? Van-e értelme így élni, amikor egy ilyen embert szeret, aki átverte? megsajnáljuk és megszeretjük őt is. Még mindig jól áll neki ez a naiva szerep, meggyőzően játszik saját koránál legalább 10 évvel fiatalabb nőt. Jó, hogy sokat énekel, jó hallgatni.
Nagyon szerencsések vagyunk, mert nemcsak kiválóan illik egymáshoz a három főszereplő, de a kisebb szerepeket játszóknak is vannak emlékezetes villanásai. A már említett négy házasságtörő férfin túl megmarad bennünk Bartsch Kata, a főnök egyik exének és egyben jelenlegi titkárnőjének szerepében, nagyon hatásos jelenete Tompos Kátyával, elhisszük, hogy mély nyomokat hagy benne. Mikroszerep, de ettől még szintén hálás Borbás Gabié, aki mindössze egy orvosi asszisztens. Mészáros Andrásé a féltékeny báty szerepében már kevésbé mondható főnyereménynek, de eljátssza. (Az előadás ereje ebben áll, hogy a mellékszereplők is egyéniségként vannak jelen, nem statisztálnak.)
Szintén csak epizódszereplő, és nem is az első, sőt feltehetően nem is az utolsó prostituált, amit Pokorny Liára osztanak pályája során, de ettől még csak muszáj dokumentálni, hogy nagyon jó ellenpontja a Tompos Kátya által játszott naiv lánynak, és valóban muszáj szórakoznunk a színésznő egymást követő két jelenetén, amely az előadás második felét rendesen feldobja.
Jó ez a csapat, jó a történet és kapunk egy kis irreális reménykedést is.
Kár, hogy a szerelemben sok a kémia, ösztön - nem mindig a megfelelő emberbe szeretünk bele...- ahogy Csehovnál, Shakespeare-nél, úgy Neil Simonnál is így van ez. – Sok a fájdalom az előadásban, de mégis szórakozunk – ez pedig a színház varázslata.
Nagy szerelmet nem ígér az előadás, de vannak szerethető emberek benne, jó estéje lesz annak, aki bevállalja. Ez is valami, és még egy ötlet: jobban szét kell nézni, hátha van a mi környezetünkben is egy-egy ilyen Fehér Tibor-féle „láthatatlan fiatalember”, akivel lehet valamit kezdeni...
PS. Székely Péter képeit használtam.
