Igazából egyszerűbb lenne nem írni semmit, de bevállalom a helyzetet, mivel annyira látszik, hogy az előadás létrehozásába rengeteg energiát beletettek az alkotók. Mindenhogyan megérdemel egy nyomhagyó bejegyzést, SŐT mégis (kicsit felemás) ajánlót, mert tudom, hogy van az a közönségréteg (a színészek rajongói), akiknek ez jó élmény lehet, bár nem fog tetszeni minden színházkedvelőnek. Bárhogyan is fáj a szívem, hogy ezt kell leírnom „valót mondj, bármi lesz az ára” – jeligével.
A színház annyiban hasonlít a való életre, hogy teljesen kiszámíthatatlan. Ebben áll varázsa is, Lehet adott egy bevált rendező, kitűnő színészek, megfelelő körülmények, érdekes történet, és mégsem biztos, hogy igazán jó előadás születik. Lehet igazi csoda, és lehet olyan, amilyet már a buszon hazafelé kezd a néző felejteni. A színész pedig nagyon kiszolgáltatott, hiába tesz meg mindent, ez nem garancia arra, hogy az EGÉSZ előadás ideálisan működik majd.
Jelen esetben egy felemás színházi estéről tudok beszámolni, amelynek a hullámvölgyeiért nem tudom, hogy a szerzőre, a (meg nem jelölt) dramaturgra vagy/és a rendezőre kellene a vizes lepedőt ráhúzni. Egy biztos: nem a színészek a hunyók, akiknek hatalmas odaadása átjött még így is, és miattuk remélem, hogy a további előadások során az összkép valamit javulhat.
Még mezei nézőként sem valószínűsítem, hogy jelentős változás elérhető, de ettől még a rajongók értékelni fogják azt, hogy kedvencüket játszani láthatták még akkor is, ha némi hiányérzettel mennek majd haza.
Hernádi Judit továbbra is Hernádi Judit, és jó hosszan nézhető az este folyamán, így aki őt magát akarja látni, annak ott a helye.Akit viszont nem villanyoz fel egyetlen név sem, az nem biztos, hogy éppen ennek a produkciónak a célközönsége. Engem eléggé vonzott a szereposztás, sőt a rendező, Alföldi Róbert neve is, akit első rendezése óta követek (és továbbra is követni fogok), így egyértelműen éreztem, hogy kell nekem az előadás.
A történet nagyon markánsan szól a művész-sorsról, leginkább arról, hogy meddig ér valaki valamit, azonnal értékét veszti-e, ha vége az akármilyen jelentős karriernek, vagy sem. A tömegből való kiemelkedés után tragédiának tűnik az ismeretlenségbe való visszasüllyedés, és az ettől való félelem mindkét főszereplő érzéseit és gondolatait meghatározza. Továbbá ott a kérdés: szükségszerű-e a rajongói visszajelzés a művész önbizalmának növelésére, vagy elég lehet – a technika jelenlegi fejlettségi szintje mellett – valakinek az a tudat, hogy amit eljátszott, azt rögzítették, tehát lényegében örökké megmarad. (Az 1962-es film szereplői közül biztos nem is él már mindenki, de még pont úgy nézhetőek, mint a keletkezés idején.) Ugyancsak megjelenik egy másik igazi probléma: a konkurencia sikerének feldolgozása. Érett személyiséget kíván meg, hogy valaki igazán örülni tudjon egy riválisa sikerének. (Nem úgy tűnik, hogy ez valóban lehetséges.) További, nemcsak a művészeket érintő kérdés: mit muszáj egy családtag érdekében elviselni, hol a határ, amikor a saját én védelmezése már előtérbe kell, hogy kerüljön.
Kálmán Eszter rózsaszín doboz-díszlete még tovább szűkíti a Hatszín Teátrum egyébként is apró színpadát azzal, hogy ráépít egy másikat. Mivel a darab jelentős mértékben a bezártságról szól, ráadásul két színésznő szereplője van, jó megoldás egy mini- színpad mögé tenni a fiatalabb testvér, Blanche (Kiss Mari) emeleti szobáját. Kiss Julcsi jelmezei is sokat mondanak nekünk, Baby Jane (Hernádi Judit) nagyméretű kötött kislány ruhája és két kék masnija egészen bizarr hatást kelt, nem is egyszer csodálkozunk rá az este folyamán. Aki így látta, nemigen felejti majd el ezt a képet.
A mellékszereplők közül kettőt játszik Kovács Máté, akinek a fiatal zongoraművész jobban áll, de önmagában az is groteszk, ahogy a két, nála jelentősen idősebb színésznő apjaként megjelenik. (Persze ez a korkülönbség érthető, a fiatalkori apa képe maradt meg a lányokban, így gondolnak rá vissza.)
Kovács Máté a lányaival
Blanche bejárónője pedig az a Hartai Petra, akit eddig csak szombathelyi vendégjátékokon láthattam, de az a néhány alkalom is megmaradt bennem. Ez az ő szerepe kétségtelenül, most is nagyon tud háborogni az igazságtalanság miatt, és nagyon szerethető.
Hartai Petra
Bercsényi Péter négy szerepe közül feltétlenül a két öregasszony az, amelyik különösen hálás, képes őket másként eljátszani, és minden pillanatban, amikor jelen van, eléri, hogy jól érezzük magunkat attól, hogy nézzük. Ha velünk van, nem érezzük a tempótlanságot, nem gondolunk arra, hogy a dramaturg miért nem feszesítette az előadást, miért nem rántotta össze egy részbe. Ilyenkor nem számít egyáltalán semmi, és az sem jut eszünkbe, hogy miért nem mentünk inkább másik előadásra, mert jól szórakozunk a karakteren. Élvezzük, ahogy élvezi a színJÁTÉKot a művész.
Bercsényi Péter a második felvonás elején
A második felvonás kezdetén Bercsényi Péternek van egy hosszabb magánszáma, amelyet még a nézők gyülekezése közben indít, velük beszélgetve. Ha tetszik, ha nem, ez volt számomra az általam látott sajtóbemutató legerősebb része. Tudom, hogy ezzel sokan mások is így voltak, mivel távozásakor nyíltszíni tapsot is kapott, ami nem annyira gyakori pesti prózai előadásokon. (Ez jelzi azt is, hogy valami nem stimmel az egész előadással, hiszen elvileg a két főszereplőnek járt volna egy hasonlóan erős jelenet, az előadás megoldatlanságai elsősorban őket érintette hátrányosan. Pontosabban: őket nem segítette abban a rendező, hogy a színlap alapján nagy lehetőségnek LÁTSZÓ szerepekben TÉNYLEG tündökölhessenek.)
Nemcsak Hartai Petra, de Kiss Mari is szombathelyi előadásokon volt látható az utóbbi évtizedben. (Mindketten játszottak Alföldi „Salemi boszorkányok”- rendezésében is, amelynek pesti vendégjátékát sokan láthattuk.) E darab témájához – a színésznő-testvérpár életen át tartó féltékenykedése és vetélkedése – nagyon jól illeszkedő ötlet volt Hernádi Judittal együtt szerepeltetni.
Érezzük a karaktereken, hogy ugyan egy térben léteznek, de mégis mintha lélekben nem találkoztak volna soha, egész életükben nem tudtak ráhangolódni a másik hullámhosszára. Talán csak egy pillanatra, a végkifejlet előtt történhet meg a kapcsolódás.
A két színésznő hasonló korú, valószínűleg nincs ember, aki bármelyikük tehetségét valaha kétségbe vonta volna, de mégis jelentősen eltérő művészi pályát futottak be, amelyik még korántsem ért véget. Hernádi Judit már nagyon hosszú ideje igazi nagy név, olyan sztár, akire sok bemutató épülhet (nemrég is volt egy, a Becéző szavak), és sokan éppen rá fogják most is a jegyet megvenni.
Kiss Marit látva mindig egy revelatív előadás szokott eszembe jutni (a Vesztett éden), ezt már többször is leírtam – azóta tudom, hogy ő is rendkívüli színésznő, bár jóval kevesebbet láthattam színpadon játszani, mint kollégáját.
Az más kérdés, hogy olyan sok ponton mégsem passzol személyes sorsuk ehhez a történethez. Egyikük sem gyerekszínészként futott be, mindketten még mindig nagyon aktívak, és pályájuk annyira más utakon haladt, hogy valószínűleg nemigen foglalkozhattak a másik sikereivel. (Utólag eszembe jutott, hogy mennyire más lett volna, ha netán olyan a két kiválasztott, akik hosszú évekig ugyanabban a színházban voltak vezető színésznők, és a néző – ha akarja – feltételezheti róluk, hogy egykor rivalizáltak. Milyen lenne a Baby Jane mondjuk Básti Julival és Udvaros Dorottyával? A közösen megélt katonás éveik miatt, amelyeket óhatatlanul előhozhatna egy ilyen előadás, nagyobbat szólhatott volna. – Ez futott át az agyamon, bár jelenleg nehezen tudok mást gondolni, mint azt, hogy maga a darab nem elég jó. Az 1962-es filmet nem láttam, de már elkezdtem – fent van a youtube-on az egész. Akinek jó élmény volt, annak nehéz lesz nem ehhez viszonyítani.)
A színészek nagyon odatették magukat, viszont az előadás stílusa nem vált egységessé. Hol humoros, hol komolyan veszi magát, nem válik igazi thrillerré sem, nem sikerül a feszültséget fokozni. Alkalmanként mintha kísérletet tennének arra, hogy nyomasszanak minket, de aztán egy poénnal kiengedik ezt a feszültséget. Feltételezem nekünk akartak jót, de ez most még nem vált be. Jó lenne azt hinni, hogy még lehetne rajta sűríteni.
Aki egy igazán jó thrillert akar színházban látni, azoknak a Lepkegyűjtőt vagy/és a Tortúrát tudom továbbra is ajánlani, amelyeket két éve ugyanazon a februári héten láttam, és hosszan kísértettek. Ez az előadás ilyen hatást nem fejt ki, most csak azon tudok töprengeni tovább, hogy miért nem állt össze annak ellenére, hogy látszólag minden adott volt hozzá, nemcsak a szerethető színészi gárda.
Emlékkép - kislányok az előadás elején
ps. Szokodi Bea nagyszerű előadásképei közül nehéz volt kihagyni. Sokkal több is megnézhető a "Baby Jane" facebook oldalon
