Egyértelműen közönségsiker volt az Edgar. Nyolcperces taps zárta Puccini második operájának szombat esti premierjét az Eiffel Műhelyházban, ha nem is 21.50-kor, ahogy az a honlapon szerepel, de 22.20-kor, és ez az időpont még elfogadhatóan nézőbarát is volt ahhoz, hogy aki nagyon igyekezett, elcsíphetett még éppen egy kilences buszt. Lesz még egyszer most csütörtökön, 6-án, így most egy AJÁNLÓ következik az ingadozók meggyőzésére. Tulassay Ádám rendezése megér egy estét, általa a szerzőt új oldaláról is megismerhetjük, és talán a többi művéhez kapcsolódó benyomásaink átgondolására is serkent. Nálam ezt a hatást elérte.
Balga Gabriella - Kovács István - Hector Lopez Mendoza - Fodor Beatrix - Haja Zsolt
Aki az Edgart megnézi, látni fog ismerős motívumokat, amelyek már a nagy és közkedvelt műveket előlegezik meg, de egyben rá fog érezni a lényeges különbségekre is, amelyek miatt a Pillangókisasszonyt-Toscát-Turandotot mindenhol és gyakran játsszák, az Edgar pedig a "futottak még kategória". (Van benne azért egy Requiem-részlet a harmadik felvonás elején, amelyet a szerző temetésén is eljátszottak, azt tudom, hogy meg fogom többször hallgatni. elsőre is megfogott.)
A rendezésnek is komoly része van abban, hogy a nézőben ezúttal szükségszerűen felmerül: mennyi durvaság van a Puccini operák történeteiben, amit a zene jellemzően elfed. Verbális és fizikai agresszió, érzelmi zsarolás és társai. A főhősök környezetében is, de a szerelmes férfialakok között is bőven vannak erőszakosak, a való világot látjuk ezekben a művekben is, csak a zene által kicsit megemelve. Az előadás másnapján arra ébredtem, hogy ez az "erőszakos oldal", amely nem elsőként jutna eszünkbe a szerzőről, de bújtatva feltétlenül ott van benne, legalább olyan erősen jelen van, mint Mozartnál a szomorúság a harmónia mögött.
Nem véletlen, hogy az Edgar mostoha sorsra jutott, és az sem, hogy a szerző többször is nekifutott az átdolgozásnak. Talán nem is a zenén múlt az egész, mert az szép és dallamos, hanem a témán, a történeten és a központi szereplő megválasztásán.
Ha megnézzük az életmű alapdarabjait, mindben közös, hogy van benne egy szerethető nőalak, aki legtöbbször címszereplő is, bár nem mindig (lsd. Turandot), és a néző vele végig azonosulhat. Neki drukkol, és utána – jellemzően – megsiratja a halálát is. Happy endet Puccini csak A Nyugat lányában produkált, a Turandotot pedig nem tudta sehogy befejezni. (Nekem igaznak tűnik az a megállapítás, hogy nem azért nem fejezte be a darabot Puccini, mert meghalt, hanem azért halt meg, mert nem tudta befejezni.)
Az Edgar viszont egy egoista férfi köré épül, aki valóban alkalmas lenne, hogy Bánki György legnagyszerűbb könyvének (a nárcizmusról) egyik esettanulmánya lehessen. Két nő is benne találja meg odaadó és hűséges szerelme tárgyát, de mi nézők (=én, néző) semmi olyat nem bírtam felfedezni benne, ami ezt indokolhatná, azon kívül, hogy tenor hangja nem szól rosszul. Jó, tudjuk, hogy egy nő bármire képes, akármilyen nyamvadt pasasra is rá tudja vetíteni a saját lelkének szépségeit, a szerelem pedig egyébként is vak, de jelen esetben két nagyon eltérő típusú nőalak teszi ezt meg egyszerre, csak mi nem tudjuk erre rászánni magunkat. Nem sikerül drukkolni sem egyik, sem másik kapcsolat beteljesülésének és véglegessé válásának sem, és ez sajnálatos, nagyon kellene ahhoz, hogy egy Puccini-opera egyébként valóban dallamos zenéjén igazán elandalodjunk.
Nem andalodunk, de jönnek az erős hatások, amelyek helyenként igazán meglepnek, kizökkentenek, de az utolsó felvonásban már olyan erősek, hogy azt vettem észre, hogy már a mögöttem ülő zacskócsörgető nénike sem zavar annyira. (De azért az első tapsnál csak megkértem, hogy tegye már le azt a nejlonba csavart pulcsit, amit folyton piszkálgat anélkül, hogy észrevenné. És letette, drámai helyzet ebből a beszélgetésből nem alakult ki. Melléktanulság: ha zavar a szomszéd, érdemes próbálkozni a meggyőzésével.
Ez az Edgar tényleg egy igazi nárcisz, elejétől fogva csak magával foglalkozik, szeretne szenvedélyt is, lírai szerelmet is, mindkettőhöz talál is partnert, akik láthatóan teljes lelkükből-szívükből szeretik, de csak vergődik a két nő között hosszan, és egyedül az írható javára, hogy az első felvonás végén nem hagyja, hogy a prostituáltnak kinéző, de őt szerető Tigránát meglincselje a kórus. (Ennek megakadályozására egy házat is felgyújt, de ez leginkább csak a szövegből derül ki, teljes nonszensz, és az is, hogy egy hatalmas férfikart – akik férfikarként állnak a színpadon – elvileg megfékez.)
Ez a férfi gyanúsan tárgyként használja a nőket, és fel sem merül benne, hogy ugyanannál találja meg a szerelmet és a szenvedélyt, sokkal egyszerűbb kétféle vágyát két külön nőhöz kötni, és még csak észre sem veszi, hogy mindkét nő megingathatatlanul őt szereti. Nekünk ez is világos, már jóval az utolsó felvonás előtt is, amikor abszurd módon, álruhában saját maga nyomozná ki, hogy ki mit gondol róla. Hát igen, elég színpadias gesztus a saját temetését megrendeznie, és a saját koporsója mellett szerzetesi álruhában magát szidalmaznia, és várni, hogy ugyan lesz-e, aki megvédi. A jelenet feltétlenül hat, bármilyen valószínűtlen is.
A lezárás, az, hogy most már hagyja, hogy bűnös vágyai társát, Tigránát a tömeg kivégezze, egészen vérfagyasztóan szörnyű. Persze, erre a rendezésben van utalás az elején, nem lep meg túlságosan ez a végkimenetel, de nem nagyon lehet szeretni ezt a befejezést, olyan égbekiáltó az igazságtalanság. Jobb lenne, ha elhihetnénk, hogy a két beszélő nevű nőalak a férfi két kivetített énjét jelenti, és most ő ezzel az ösztöneinek élő „rosszal” végleg leszámolna. (Az embernek eszébe is jut róla előadás közben már a Tannhauser - szintén eléggé idegesítő - figurája, aki szintén Vénuszt hibáztatja a saját gyengeségéért.)
Az egocentrikus, csak önmagával foglalkozó Edgar szerepében Hector Lopez Mendoza látható, aki végigvívódja előttünk a darabot, nem veszi észre, hogy mindenki szereti, és igazából a bőség zavarával kell csak megküzdenie. Ebben az európai keresztény kultúrkörben nem veszi jól ki magát, ha valaki párhuzamos kapcsolatokat akarna fenntartani, és így választania kell, hisz nem tudja az egyiket elhazudni, ahogy néha (?) ez megtörténik. Mindkét nő látta a másikat - nehezítő körülmény, sőt pech. Ráadásul a szenvedélyes nő, avagy prostituált után más is epekedik, és nagyon gyorsan kialakul a szokásos tenor-bariton ellentét a (mezzo)szoprán szólistáért.
Frank, a bariton ez esetben Haja Zsolt, aki a címszereplővel egy egészen hiteles verekedést is lebonyolít, amely különösen azért kiemelendő, mert az idő legnagyobb részében – amikor tömeg van a színpadon – az kicsit sem tűnik sem falusiak, sem katonák gyülekezetének, mindig csak és kizárólag operakórusként van jelen. Ennek a két verekedő férfinak viszont elhihető, hogy tényleg mindketten a nőt akarják. Jelen esetben csak a női lélek kiszámíthatatlanságát támasztja alá, hogy a jó kiállású, szép hangú bariton miért nem elég vonzó Tigránának, pedig ez minden konfliktust azonnal feloldana, de akkor hol maradna az operatéma? (Még az is eszünkbe juthat, hogy esetleg csak azért, mert van egy vetélytársnője, akinek szintén a tenor kell.)
Még egy férfi lép színre időről-időre, csak a cselekmény kulcspontjain, hogy beavatkozzon. Frank és az eszményített nő, Fidelia apja, akit Kovács István énekel. Ez a szerep jóval kisebb, mint a korábbiak, de eddig elmondható, hogy az Eiffel Műhelycsarnok operabemutatói erősen támaszkodtak a basszistára. (Kezdem azt hinni, hogy a szerzővel ez is az egyik problémám, kevés basszus szerepet írt…)
Ugyan kevéssé tudunk lelkesedni a címszereplőért, de mindkét szerelme olyan, akiket meg lehet jegyezni az előadás hatására. Kevésbé hálás persze Fidelia, a hűséges és ártatlan szerelmes alakját megszemélyesíteni, mivel róla egyáltalán semmi más nem tudható. Fodor Beatrix nagyon gyönyörűen énekli, és még az első felvonásban féltékenyen elvonul a színről, ahogy vetélytársnőjét közeledni látja, és csak az utolsóban, a temetés hírére kerül elő, viszont fájdalmas énekét hallgatva megáll a levegő a teremben.
A Tigránát játszó Balga Gabriella ennél valamivel jobban jár, nem mintha bármit is mutatnának prostituált mivoltából, végig azt érezzük, hogy ő pont ugyanolyan kitartóan, de érzéki szenvedéllyel ÉS szerelemmel szeret, és ő is megcsaltnak érzi magát, amikor a férfit Fideliával együtt pillantja meg. A második felvonás - a díszlet alapján - egy felújítás alatt álló (!) eléggé lerobbant bordélyházban játszódik, ahol Tigrána esetleg pincérnőnek tűnik. A rendező beültet néhány statisztát, akiknek a jelenléte annyira erőteljesre sikerült, hogy a tenor ária meghallgatásáról is sikeresen elvonja a figyelmet, de a közeg hangulata erősen átjön. Ennek ellenére sem lesz az összképünk negatív, Balga Gabriella nőalakja végig szeret és figyel, ez az, amit mi látunk belőle, a pénzsóvárság nem érvényesül. El van szánva, hogy örökre együtt marad a férfival, aki mégis szabadulna tőle és a hozzá kötődő életstílussal. A művész meggyőz minket énekével is, és elhihető neki ez a tőle eddig nem látott karakter, új szín a palettáján. Talán ő az, aki a legtöbbet nyerte a darab bemutatásával, érdekelne Carmenként is.
(Balga Gabriella egész szerepformálása kapcsán Éva járt eszembe, a Tragédia római színéből. Most is látható, mi lesz annak a nőnek a sorsa, aki kiszolgálja a férfiak vágyát, amiért még le is becsülik. Mivel még gondolkodik is közben, ezt át is látja...)
Mindkét nőt sajnáljuk kicsit, hogy nézték be ennyire ezt a pasast, a számos férfi közül, aki még színre lép, miért nem tudtak egy másikat kiszemelni. (Lehet, hogy Puccini később erre is rájött, hogy célszerűbb csak EGY szerethető nőt beleírni a darabokba, akkor a néző energiái is egy irányba fordíthatóak. Ez is a baj az Edgárral, hogy minket is megingat, hogy kivel tartsunk?)
Az előadás látványvilága sem mellékes. Cziegler Balázs egy oszlopcsarnokszerű épületet tervezett, amelynek falain sok a vérnyom, a rendezésben kifejezeződő agresszív gesztusok lenyomata. Ebben a közegben nem ez az első lincselős történet, úgy tűnik, hogy a tömeg elég gyakran választja ezt a megoldást a konfliktusok elsimítására. Ugyan Szelei Mónika nem öltözteti katonaruhába a kórust, bár elhangzik a második felvonásban, hogy most katonák jönnek be, marad az egyszerű hétköznapi ruha, de ez annyira nem zökkent ki minket. A harag, erőszak mindenféle és gyakori megnyilvánulása – ezzel a dallamos zenei háttérrel – azért elgondolkodtató, és nyomot hagy bennünk. Egy nőt kikötnek, a címszereplőt megrugdossák, a férfiak összeverik egymást egy nő miatt…Ilyen ez a világ, és közben egy férfi próbálja a saját igazi énjét megtalálni, megtisztítani – akár mások halála árán is. Ebben a kegyetlen közegben ugyan van jelentősége, hogy milyen az egyes ember, és mit gondol? (És tényleg: számít az, hogy kire hogyan hat egy új operabemutató? És hat-e egyáltalán?)
Ha már készül ez a nyomhagyás, azért az énekesek nagy odaadása és jó teljesítménye mellett is megemlítendő, hogy a zenekar helyenként azért mégis túl hangos, illetve nekem a negyedik sor környékén az volt. (Szennai Kálmán vezényelt, a kórusokat Csiki Gábor és Hajzer Nikolett tanította be.) A próbaüzem vége felé talán majd jobban sikerül megtalálni az ideális hangerőt, amely a terem adottságaihoz is passzol. Most még egy szavunk sem lehet, amíg mindenki az Operaház vendégeként van jelen az előadáson – ingyenes jeggyel, és nem 9900Ft-ért, ahogy majd jövőre.
Ami a hangerő finomítása mellett még megoldandó: a bemutatón őrült nagy zajjal járt a díszlet mozgatása. Ez nagyjából annyira volt észrevehető, mint a Figaro második felvonásában a Grófné gardróbjából kiszűrődő csörömpölés szokott lenni. Mindenkinek hallania kellett.
Az előadás alapvető hibáiért Puccininak, és különösen a librettistájának, Ferdinando Fontananak lehet címezni a reklamációkat, viszont a rendezés beavatkozásainak hatására is az előadásban a feszültség folyamatosan fokozódott, és a harmadik felvonás már szabályosan a székébe szegezte a nézőket, szinte kezdtem már azt is fontolgatni, hogy esetleg mégis átszervezem a csütörtökömet, és visszaülök még egyszer.
És még egy személyes lezárás, előadásfüggetlenül azoknak, akik eddig eljutottak az olvasásban:
Tart a Puccini Feszt, és A Nyugat lánya után most ezt az általam korábban egyáltalán nem ismert művet is megnéztem, és nem bántam meg. Korábban nem tudtam összekapni magam a fontos Manon-sorozatra a darab miatt, amely persze módot adott volna eltöprengeni a "hogyan üresedik ki az életünk, mert nem tudjuk hozzá a megfelelő döntéseket/embereket kiválasztani" témakörön. Hiába szeretem rendezőjének életművét összességében és részleteiben is, el kellett engednem a többi bemutatott ritkasággal (A fecske, Lidércek) együtt. Úgy néz ki, hogy idén részemről ennyi történt idén Puccini-ügyben, nem több, de nem is olyan kevés.
Vannak korszakok az ember életében, amelyek nem bizonyulnak túl hosszúnak, most már be kell látnom, hogy Puccini igazán csak harminc (hm. inkább csak 25) alatt érdekelt, és "mániákusan" - éveken át - csak a Tosca és a Turandot, a többi műve úgy igazán mégsem, viszont végig irritált a tudat, hogy ez így nincs rendben. (Nem egy Bohémélet-bejegyzésem született az elmúlt hat évben, amely többek között ennek állít emléket, ennek a "nemigen"-nek, mert mindig volt (és lesz) olyan szereposztás, amelyiket "nem lehetett kihagyni". Legutóbb Kecskemétre mentem el miatta.) Ez a Puccini év feltétlenül hozzájárult, hogy a szerzőhöz való viszonyomon elgondolkodjak, az Edgar pedig bizonyíték arra, hogy mindig érdemes próbálkozni.
PS. A fotók az Operaház FB-oldaláról származnak, és még több is megtekinthető itt.
