Korábban mindössze kétszer láttam az Eltört korsót, bár vidéki színházak műsorán időről időre feltűnik. Nem erőltettem a megtekintést, mivel van egy régi élményem még abból az időből, amikor Szolnokról esti előadás után még vissza lehetett jönni Pestre vonattal. Czeizel Gábor 1995-ös rendezte a darabot a szobaszínházban, és ez összességében is igazán megfogott, és ezt látva egészen beleszerettem Epres Attila színészetébe, akit azóta is követek. Nem nagyon hittem/hiszem, hogy annál jobban eljátszható a szerep, de nem is vágytam ennek a letesztelésére. (Igen, a túl jó élmények is problémásak lehetnek, egyes darabok újabb megvalósulásainak befogadását nyilvánvalóan megnehezítik, sőt néha egészen lehetetlenné is teszik.)
Ezt az emblematikus élményemet mégis sikerült félretenni, és úgy ültem be a Szkénébe a salgótarjániak vendégjátékára, mintha most szembesülnék először a történettel. (Kezdek ebbe most már belejönni, csak ezzel a hozzáállással tudtam nemrég hat Kékszakállút megnézni, muszáj igazán tiszta lapot adni a friss előadásnak.)
Máté Krisztián - Mikecz Estilla - Kaszás Gergő
2018 június 13-án volt a bemutatója Kleist darabjának Salgótarjánban, de olyan kevés (talán négy?) előadás lehetett a helyszínen, és számomra kedvezőtlen időpontokban, hogy nem tudtam odakeveredni.
Azóta rendületlenül vártam, hogy Tarnóczi Jakab rendezését megnézhessem, aki ugyan még egyetemi hallgatóként működött tavaly, mégis létrehozott mostanára már négy igazán emlékezetes előadást is (a Tassót, A Schroffenstein családot, a Leláncolt Prométheuszt és egy igazi különlegességet, egy új darabot, amelyet Bach-kantátákra alapozott, az Örömünnepet). Ezeket látva valószínűleg már bárki bizalmat szavazna neki, függetlenül a szereposztástól és a kiválasztott műtől.
Az, hogy a színházi szakmát – színészeket, rendezőket és kritikusokat – egyaránt érdekelte a munkája, meglátszott a Szkéné nézőterén, ahol ezúttal a mezei nézők lehettek kisebbségben.
Már az önmagában is jelentős fegyvertény, hogy létrejöhetett ez a felújítás-vendégjáték, a Szkéné az idén előállt bizonytalan helyzetben is be tudott vállalni egy ilyen eseményt. Rendszeresen el tud hozatni nekünk vidéki és határontúli előadásokat, pedig a nézőtérét simán meg tudná tölteni ezeken az estéken is az állandóan fellépő társulatokkal, különösebb szervezés nélkül.
Ennek a rendezésnek ráadásul volt egy szokatlan eleme: „rendes” épített díszlettel rendelkezett, és aki látta, az valószínűleg egyetért abban, hogy ez a díszlet nem elhagyható elem, másként működött volna az előadás, ha a szokásos üres fekete térben játsszák, néhány kellékkel.
A díszlet a Szkénében
Dabóczi Noémi egészen szűk teret tervezett, amely csak az előadás legvégén bővül ki valamelyest, de mindvégig zárt marad. (Most lenne jó a helyismeret, ha legalább egyszer láttam volna a salgótarjáni színház terét, mert akkor kiderülne, hogy eleve ennyire kicsi-e a színpada, és az egészet kitölti ez a dobozszerű zárt tér, vagy valóban mesterségesen van ennyire beszűkítve.) Az első jelenetben ráadásul még ezt sem látjuk, hanem a színpad egy méternél is keskenyebb előterében zajlik a beszélgetés-vonszolódás.
Az első perctől érezzük, hogy valami nem stimmel ezzel az atlétára-alsógatyára vetkeztetett, művérrel is bemázolt (összevert?) férfival, aki a színpad bal sarkában előttünk kuporog karnyújtásnyira, majd lassan átkúszik a túloldalra. Gyanakvásunk nagyon hamar bizonyossággá válik, szinte azonnal világos, hogy a történet középpontjába került korsó eltöréséért is ez a személy a felelős, bár másfél óráig sikerül ennek a ténynek a napvilágra kerülését halogatni, mégpedig úgy, hogy a feszültség eközben végig fennmarad.
Ádám bíró az, Kaszás Gergő játssza meglehetősen intenzív színekkel, aki a darab központi szereplője. Bírói hivatalából eredően nyomozás lefolytatására kényszerül, és minden lehetőséget kihasznál, hogy ezt késleltesse, ráadásul úgy, hogy épp átvilágítják a munkáját.
Az eltört korsó dramaturgiai felépítését az Oidipusz királyéval hasonlítják össze, bár nem jelentéktelen különbség a két helyzet között, hogy Oidipusz tényleg nem ismeri saját múltját, nem akarja a gyilkossági ügyben megszólított tanúkat manipulálni, ebben a darabban pedig más se történik, szinte kizárólag a hatalommal való visszaélésre látunk példát. A bírót sem az áldozatai, sem a helyére pályázó írnok, sőt az ellenőrzést végző törvényszéki tanácsos sem leplezi le szívesen, mindenkinek az lenne az érdeke, hogy az igazság rejtve maradjon.
Ez az a téma, amely miatt valószínűleg továbbra sem fogja elveszíteni aktualitását Kleist színdarabja, és emiatt sem lett volna rossz, ha ez az előadás, amely nagyon plasztikusan fejezi ki a lényegét, sokszor és sok helyen megtörténhetett volna a bemutatót követően az elmúlt év folyamán (az „Augusztus Oklahomában” helyzete ennél jobban alakult).
Máté Krisztián - Kaszás Gergő
A díszlet szűk terét nézve azonnal ráérzünk, hogy ez nyomasztja nemcsak az áldozatokat, de az elnyomót is, együtt vannak ebbe a közegbe bezárva, nincs kapaszkodó, csak nagyon keskeny ajtó vezet ki innen, és mindössze egy néhány centiméteres párkány az, amelyre leülhet bárki – vagy ha nem oda, akkor marad a padló. A bíró és ellenőre egy alkalommal ide kuporodik le, hogy a tárgyalás szünetében (egy tanúra várva) borozgasson. A padlóba rejtett rekeszből kerülnek elő a poharak és a bor is.
A történet persze a vége felé kap egy csavart, mert fény derül nemcsak a korsó eltörésének körülményeire, hanem a háttérre is, amelyben körvonalazódik a kormány felelőssége is. Az itt megismert kisemberek akkor sem fogják az életüket nyugodtan leélni, ha ezt a bírót eltávolítják közülük – ez itt a bökkenő. Emiatt nehéz a történetre vígjátékként ránézni még akkor sem, ha menet közben eleget tudunk nevetni is.
A szereplők, ha egyszer megjelennek, utána nemigen távoznak – nincs menekülési útvonal, és emiatt egyértelmű, hogy mindenkit egyetlen ruhával jellemez Mikes Anna tervező. Az előadás „műszak-barát” a ki-be mászkálás és a kellékek hiánya miatt, a dobozon és különösen a dobozba zárt színészeken van a hangsúly.
Erdélyi Gábor
A színészekkel kapcsolatban számomra a produkció legnagyobb erénye, ahogy az éppen nem beszélő szereplők képesek figyelni, hallgatni. Minden rezdülés, arckifejezés fontossá válik, és így különösen tetszett az, ahogy Erdélyi Gábor a megvádolt fiú, Ruprecht apjaként majdnem az egész előadást végignézi a párkányról. Látni rajta a tapasztalatot, nem szerencsés az urak dolgába beleavatkozni. Ugyan sokkal fiatalabb, de hasonlóan vélekedhet a világról az egyik kulcsszereplő, Éva is, akinek a becsületét érinti a korsó eltörése. Mikecz Estilla nagyon érdekes némán is a darab elején, és nagyon hatásossá válik később vallomása is. Megértjük szempontjait, azt is, hogy miért hallgat hosszan, majd miért beszél mégis. Alakítását látva rögtön eszembe jutott, hogy más előadásokban is meg kellene nézni, hogy milyen. (És az is, hogy mennyire sok jó színész van, akit valahogy eddig elkerültem…) Krausz Gergő, az igaztalanul megvádolt korsó-törő illik hozzá, forrófejű fiatalember, aki nem gondol át mindent, de szerethető, és befolyásolható – alkalmas lehetne akár megvezetett férjnek is. Ahogy látjuk az előadás végén a dolgok állását, leginkább ez a szerepkör várhat rá, ha a hatalom képviselője tartósan pártfogásba veszi majd menyasszonyát. A naivitás nemcsak rá, hanem a korsó tulajdonosára, Márta asszonyra is fokozottan igaz, akit Bozó Andrea játszik. Néha ügyesen lebegteti, hogy most csak a korsó értékéről beszél, vagy inkább a lánya és így a család becsülete miatt perel. Benne megvan az elszántság, hogy tovább küzdjön igazáért, bár nehezen tudjuk elképzelni, hogy pontosan mit is akarhat elérni. Az előadás nagyobb hányadában ő is intenzív figyelmével hat, néha óhatatlanul is rá kellett néznem, hogyan reagál a történtekre. Monológjában éreztem némi szándékos túlzást, ahogy valóban túlzás egy korsó miatt bíróságra menni, és még inkább karikírozásnak tűnt Marjai Virág alakítása Brigitta asszony szerepében, aki az előadás végén megjelenik tanúskodni.
Marjai Virág - Mikecz Estilla - Krausz Gergő - Bozó Andrea
Miután az előadásban alig van kellék, a legnagyobb hangsúly az összetört cserepeken van, amelyen viszont látszik, hogy egy kisméretű, jelentéktelen kék korsó maradványai, amelyiken minimális a díszítés. Az, hogy bármely néző egyértelműen látja, hogy az összetört korsóban semmi különleges nincs, nem valószínű, hogy bárki foglalkozna vele, miután a törmelékeit kidobta a kukába, arra utal, hogy nem elsősorban önmaga miatt, hanem összetörésének körülményei miatt fontos.
A dramaturg, Varga Zsófia jóvoltából az előadásból kimarad néhány mellékszereplő (szolgák), akiknek a hiányát nem nagyon érezzük meg. Egyes mondatokról lehet, hogy más is azt fogja hinni, hogy betoldások, és az alkotók modernizálták a szöveget, de ez mégsincs így, a dramaturgi beavatkozás leginkább húzásokat jelentett.
Még mindig van két szereplő, akikről nem volt szó. Az írnok, akiről az előadás első perceiben világosan kiderül, hogy a bíró helyére pályázik, akinek a botrány alkalmas ugródeszka, és ő az, akinek ez a történet így egyértelműen happy enddel zárul. Rácz János nagyon természetesen játssza ezt a mindent tudó, sunyi és a körülmények alakulásához jól alkalmazkodó karrieristát. Végig megmarad a kétség bennünk, hogy amennyiben ő kerül a bírói székbe, lesz-e legalább egy aprócska javulás a helyiek életében.
Rácz János - Máté Krisztián
Walter, törvényszéki tanácsos szerepében Máté Krisztián eleinte egy naiv, tisztességes emberként mutatkozik be, akiről elhisszük, hogy nem lát át azonnal a bíró üzelmein. Annál fagyosabbá válik majd a levegő, amikor az előadás végén egy másik arcát is elénk tárja. Elveszítjük az egyetlen szereplőt, akiben hihettünk, aki az igazságot és a törvényt képviselte. Kirúgták alólunk a sámlit ezzel a húzással, és az előadás végére erősen megingott az a gondolatunk is, hogy mi most tényleg egy vígjátékot néztünk. Milyen kár, hogy azt aztán pláne nem remélhetjük, hogy a való világhoz ennek a régi történetnek aztán semmi köze sincs.
PS. A képek a színház galériájáról származnak, ahol több is megtekinthető.
