Amikor megláttam a Centrál évkönyvében Ödön von Horváth darabját az idei bemutatók között, azonnal az ugrott be, hogy ez nem a színház megszokott profiljába vágó előadás, ezt leginkább az ún. "művészszínházak" szokták elővenni, és ha valaki ránéz a szinhaziadattar.hu-n a korábbi 12 nyilvántartott bemutatóra, akkor a legutóbbi Bagossy László által jegyzetten kívül (Örkény Színház, 2009) több kaposvárit is talál, vizsgákat az Ódryról, a rendezők között pedig Aschert és Zsámbékit, de ott van egy kecskeméti előadás is még 2000-ből, amelyiket éppen a Centrál direktora, Puskás Tamás rendezett.
Az eddigi 12 premier nem mondható soknak, hiszen ez az összes magyar nyelven játszó színházra vonatkozik, még akkor sem, ha csak az 1983-as elsőtől számítjuk az időt, de nagyon is érthető, mert ahogy a szerző más művei, úgy ez sem szolgál megnyugtató feloldással, már elolvasva se nagyon tudunk semmiben megkapaszkodni, még a valamennyire szerethető címszereplőkben sem. A történet most Alföldi Róbert rendezésében még érdesebb lett, ha lehet még keserűbb. De jók benne a színészek - ez az egyetlen dolog, amit fogódzóként tudok ajánlani. (Ez azért nem kevés, ha valaki belegondol.) És rárímel a benyomásom arra, ami a szövegben is elhangzik: az ember nem eredendően rossz, csak a körülményei teszik azzá.
Szabó Simon, Pálfi Kata, Bata Éva és Stohl András
Röviden: aki a színlapon szereplő színészek vagy/és a rendező iránt érdeklődik, azok az előadás eredendő célközönsége.
Kifejtve:
A szerző a nagy gazdasági világválság (1929) idejére helyezett el egy ifjú párt, akinek a sorsába belekavart, hogy a férfi, aki sofőr, elveszítette előző nap a munkáját. A darabban önmagát beteljesítő jóslatként működik az állítás: aki munka nélkül marad, azt szükségszerűen elhagyja a párja is. (Így van ez az ilyen jóslatokkal, lehet annyira provokatív módon viselkedni, hogy tényleg így legyen.)
Mielőtt a nagyon színvonalas színészi alakításokat is megemlíteném, legyen szó először az előadás teréről, amely mindig alapvetően meghatározó, beleég a néző emlékezetébe. Kálmán Eszter egy fekete dobozba helyezi a szereplőit, amelyen alkalmanként nyílnak ajtók, de egyáltalán nem áraszt otthonosságot, sőt erősen depresszív hatása van, és ezt a hatást csak minimálisan enyhíti az, hogy a mennyezet karácsonyfadíszekből van kirakva, a színpadot pedig sűrű karácsonyfa égősorok borítják. Persze, amikor a nyitó képben a fények kigyúlnak, az elvarázsol minket néhány pillanatig, ahogy a szereplőket a felettük elrepülő zeppelin, vagy a Pestre vetődő turistákat az Andrássy út fényei, amelyekkel a főpróbára-premierre tartó néző nyilván lát még, így még talán ez is azzal az üzenettel bír, hogy "ilyen a való világ is, vegyétek észre", nem kell időben visszamenni. (A későbbi előadások nézőinek ez az asszociáció már nem lesz ilyen kézenfekvő, de erre nincs is szükség.)
Ez a kép hat, és nyilván nem én vagyok az egyetlen néző, akiben rögtön az is felmerült, hogy miként fognak a szereplők közlekedni, ha szinte nincs hova lépniük, mert mindenhol izzókba botlanának.
Fényárban a színpad - Bata Éva, Papp János és Cserna Antal
Miután ez egy jól kitalált Alföldi-rendezés, érezzük is, hogy lesz jelentősége annak, ahogy az égők elhelyezkedése változik, annak is, hogy mikor világítanak és mikor nem. Értékelni lehet, hogy a színészeken van a hangsúly, és nagyon kevés a kellék - az Októberfesthez illő módon a söröskorsók dominálnak, amelyet az egyéb szerepekben is fellépő pincérnőnek öltöző Endrédy Gábor hoz be, aki rövid jeleneteiben is megjegyezhető, jelenség.
A jelenetek közé Alföldi beiktat egy sanzonett-konferanszié figurát - Borbás Gabi személyében -, akinek a jelenléte önmagában is elidegenítő effektusként hat, és erre csak rátesznek maguk a kiválasztott dalok, és ennek az előadásmódja. (Az volt a benyomásom, hogy ez a kialakított tér és rendezői koncepció akár egy újabb Kabaréhoz is alkalmas lenne, amelyhez a rendező már többször is hozzányúlt.) Ez a megoldás távolságot teremt köztünk és a színpad között, nyomatékosítja az előadás színház mivoltát, de ezzel együtt azt is eléri, hogy kevésbé vonódjunk be, kevésbé érintsen meg minket a szereplők sorsa, és emiatt helyenként üresjáratokat is érzékeljünk. (Nekem ilyen volt a "szörnyek bemutatása".)
Ebbe a fekete világba, amelyben csak mesterkélt fények léteznek, nagyon plasztikus karaktereket helyez, akik csak egészen felületesen és rövid időre tudnak egymáshoz kapcsolódni, így hiába látunk már a kezdő képben is egymás mellett szorosan álló tömeget, ezt csupa magányos és a maga módján szenvedő ember alkotja.
Bata Éva és Stohl András
Amíg Ödön von Horváthnál Kasimir és Karoline közel egykorú fiatal, Alföldi megváltoztatta az alaphelyzetet azzal, hogy húsz év korkülönbséget tett ebbe a kapcsolatba, és Bata Éva mellé Stohl Andrást helyezte, aki most ötvenéves, de stabil egzisztenciával mégsem rendelkező férfit játszik. Ez a rendezői megoldás eléri, hogy a két szereplőt első ránézésre se nézzük összeillőnek, belátjuk gyorsan, hogy ez a kapcsolat nem működhet. Ez önmagában csökkenti később veszteségérzetünket, most valaki nem élete szerelmével szakít gazdasági okokból. (Bennünk nincs kétség, nem "netán" nem illenek egymáshoz, ahogy a szövegben többször kiemelődik, hanem egészen biztosan nem .)
Stohl Andrásnak ez az alakítása is nagyszerű, gesztusai, mimikája, bajusza és a Kálmán Eszter által ráadott ruhák is lúzert csinálnak belőle, akinek igazán rosszul áll a barna kordbársony nadrág és a ronda szürke pulóver. Minden vonzerőt sikerül belőle kilúgozni, bár a hangja szépsége megmarad - és ez így együtt nagyon kifejező. Látunk egy jobb sorsra érdemes férfit, akit a körülményei egészen megkeseredetté tettek, emiatt rosszkedvű, mogorva, bántja a szerelmét is és állandóan féltékeny. Ahogy nézzük, könnyű megérteni, hogy az életet még optimistán néző párja szeretne ebből a hangulatból menekülni, és inkább belevetné magát az Oktoberfest forgatagába, hullámvasutazna és fagyizna. Ártatlan szórakozásnak indul minden, de minden körülmény (a díszlet is) arra mutat, hogy a tragédia azért elkerülhetetlen. (Stohl András az Ódryn 1990-ben volt Rauch tanácsos, azaz öregembert játszott, amikor pont Kasimir korban volt.)
Bata Éva szerethető Karoline, és ez nagyon kell is ennek a sötét tónusú (és hátterű) előadásnak, megvan benne a szükséges naivitás, lelkesedés és persze az ostobaság is, érezzük, hogy ugyan cserben hagyja a párját, de "bűne a koré", nem tudtam hibáztatni a szakításért.
Varjú Kálmán és Bata Éva
Varjú Kálmán véletlenszerűen sodródik bele a csábító szerepkörbe, akinek - ha valaki egy "klasszikus" szereposztást készít, nyilván a címszerepben lenne a helye, de színészi feladatként számára ez is nagyon hálás. Látunk egy igazán bizonytalan figurát, akinek vannak ugyan álmai, de fél a megvalósításuktól, és csak végül szánja rá magát, hogy kihasználja a körülményeket. Az ő esete különösen jól megmutatja, hogy áldozat és bűnös között nagyon kicsi a különbség.
Cserna Antal és Papp János "a nagy gazemberek", a felső tízezer képviseletében rúg be előttünk - remek ez a kettős, átjön a negyvenéves barátság -, míg Szabó Simon piti tolvaj, aki persze nem úszhatja meg most sem.
Papp János és Cserna Antal
Az előadásban szereplő összes férfi más-más módon és mértékben, de igazán kellemetlen, kihasználja a látóterébe sodródó nőket (eszembe jutott róla A művésznő és rajongói, ha valaki netán ezt a témát szereti). Ilyen áldozattá váló nőből Karoline mellett látunk még hármat, Ernaként Pálfi Katát alaposabban, Szalay Olimpiát és Gats Évát felületesebben. Mind szeretnének érvényesülni, hasznosítani bájaikat, de ezekkel a férfiakkal szemben nincs esélyük.
Az előadás beilleszkedik az Alföldi-rendezések sorába, ismét szembesít minket a világ kietlenségével, helyzetünk kibírhatatlanságával, anélkül, hogy valamiféle reménysugarat megvillantana. Ehelyett maradnak a karácsonyfaizzók és a jó színészi alakítások emléke.
Ps. A Molmik Photography képeit használtam. A facebookon több mint negyven kép látható, jobbnál jobbak, érdemes rákeresni.
