Amikor megláttam a Centrál évkönyvében Ödön von Horváth darabját az idei bemutatók között, azonnal az ugrott be, hogy ez nem a színház megszokott profiljába vágó előadás, ezt leginkább az ún. "művészszínházak" szokták elővenni, és ha valaki ránéz a szinhaziadattar.hu-n a korábbi 12 nyilvántartott bemutatóra, akkor a legutóbbi Bagossy László által jegyzetten kívül (Örkény Színház, 2009) több kaposvárit is talál, vizsgákat az Ódryról, a rendezők között pedig Aschert és Zsámbékit, de ott van egy kecskeméti előadás is még 2000-ből, amelyiket éppen a Centrál direktora, Puskás Tamás rendezett.
Az eddigi 12 premier nem mondható soknak, hiszen ez az összes magyar nyelven játszó színházra vonatkozik, még akkor sem, ha csak az 1983-as elsőtől számítjuk az időt, de nagyon is érthető, mert ahogy a szerző más művei, úgy ez sem szolgál megnyugtató feloldással, már elolvasva se nagyon tudunk semmiben megkapaszkodni, még a valamennyire szerethető címszereplőkben sem. A történet most Alföldi Róbert rendezésében még érdesebb lett, ha lehet még keserűbb. De jók benne a színészek - ez az egyetlen dolog, amit fogódzóként tudok ajánlani. (Ez azért nem kevés, ha valaki belegondol.) És rárímel a benyomásom arra, ami a szövegben is elhangzik: az ember nem eredendően rossz, csak a körülményei teszik azzá.
Szabó Simon, Pálfi Kata, Bata Éva és Stohl András
Röviden: aki a színlapon szereplő színészek vagy/és a rendező iránt érdeklődik, azok az előadás eredendő célközönsége.
Kifejtve:
A szerző a nagy gazdasági világválság (1929) idejére helyezett el egy ifjú párt, akinek a sorsába belekavart, hogy a férfi, aki sofőr, elveszítette előző nap a munkáját. A darabban önmagát beteljesítő jóslatként működik az állítás: aki munka nélkül marad, azt szükségszerűen elhagyja a párja is. (Így van ez az ilyen jóslatokkal, lehet annyira provokatív módon viselkedni, hogy tényleg így legyen.)
Mielőtt a nagyon színvonalas színészi alakításokat is megemlíteném, legyen szó először az előadás teréről, amely mindig alapvetően meghatározó, beleég a néző emlékezetébe. Kálmán Eszter egy fekete dobozba helyezi a szereplőit, amelyen alkalmanként nyílnak ajtók, de egyáltalán nem áraszt otthonosságot, sőt erősen depresszív hatása van, és ezt a hatást csak minimálisan enyhíti az, hogy a mennyezet karácsonyfadíszekből van kirakva, a színpadot pedig sűrű karácsonyfa égősorok borítják. Persze, amikor a nyitó képben a fények kigyúlnak, az elvarázsol minket néhány pillanatig, ahogy a szereplőket a felettük elrepülő zeppelin, vagy a Pestre vetődő turistákat az Andrássy út fényei, amelyekkel a főpróbára-premierre tartó néző nyilván lát még, így még talán ez is azzal az üzenettel bír, hogy "ilyen a való világ is, vegyétek észre", nem kell időben visszamenni. (A későbbi előadások nézőinek ez az asszociáció már nem lesz ilyen kézenfekvő, de erre nincs is szükség.)
Ez a kép hat, és nyilván nem én vagyok az egyetlen néző, akiben rögtön az is felmerült, hogy miként fognak a szereplők közlekedni, ha szinte nincs hova lépniük, mert mindenhol izzókba botlanának.
Fényárban a színpad - Bata Éva, Papp János és Cserna Antal
Miután ez egy jól kitalált Alföldi-rendezés, érezzük is, hogy lesz jelentősége annak, ahogy az égők elhelyezkedése változik, annak is, hogy mikor világítanak és mikor nem. Értékelni lehet, hogy a színészeken van a hangsúly, és nagyon kevés a kellék - az Októberfesthez illő módon a söröskorsók dominálnak, amelyet az egyéb szerepekben is fellépő pincérnőnek öltöző Endrédy Gábor hoz be, aki rövid jeleneteiben is megjegyezhető, jelenség.
A jelenetek közé Alföldi beiktat egy sanzonett-konferanszié figurát - Borbás Gabi személyében -, akinek a jelenléte önmagában is elidegenítő effektusként hat, és erre csak rátesznek maguk a kiválasztott dalok, és ennek az előadásmódja. (Az volt a benyomásom, hogy ez a kialakított tér és rendezői koncepció akár egy újabb Kabaréhoz is alkalmas lenne, amelyhez a rendező már többször is hozzányúlt.) Ez a megoldás távolságot teremt köztünk és a színpad között, nyomatékosítja az előadás színház mivoltát, de ezzel együtt azt is eléri, hogy kevésbé vonódjunk be, kevésbé érintsen meg minket a szereplők sorsa, és emiatt helyenként üresjáratokat is érzékeljünk. (Nekem ilyen volt a "szörnyek bemutatása".)
Ebbe a fekete világba, amelyben csak mesterkélt fények léteznek, nagyon plasztikus karaktereket helyez, akik csak egészen felületesen és rövid időre tudnak egymáshoz kapcsolódni, így hiába látunk már a kezdő képben is egymás mellett szorosan álló tömeget, ezt csupa magányos és a maga módján szenvedő ember alkotja.
Amíg Ödön von Horváthnál Kasimir és Karoline közel egykorú fiatal, Alföldi megváltoztatta az alaphelyzetet azzal, hogy húsz év korkülönbséget tett ebbe a kapcsolatba, és Bata Éva mellé Stohl Andrást helyezte, aki most ötvenéves, de stabil egzisztenciával mégsem rendelkező férfit játszik. Ez a rendezői megoldás eléri, hogy a két szereplőt első ránézésre se nézzük összeillőnek, belátjuk gyorsan, hogy ez a kapcsolat nem működhet. Ez önmagában csökkenti később veszteségérzetünket, most valaki nem élete szerelmével szakít gazdasági okokból. (Bennünk nincs kétség, nem "netán" nem illenek egymáshoz, ahogy a szövegben többször kiemelődik, hanem egészen biztosan nem .)
Stohl Andrásnak ez az alakítása is nagyszerű, gesztusai, mimikája, bajusza és a Kálmán Eszter által ráadott ruhák is lúzert csinálnak belőle, akinek igazán rosszul áll a barna kordbársony nadrág és a ronda szürke pulóver. Minden vonzerőt sikerül belőle kilúgozni, bár a hangja szépsége megmarad - és ez így együtt nagyon kifejező. Látunk egy jobb sorsra érdemes férfit, akit a körülményei egészen megkeseredetté tettek, emiatt rosszkedvű, mogorva, bántja a szerelmét is és állandóan féltékeny. Ahogy nézzük, könnyű megérteni, hogy az életet még optimistán néző párja szeretne ebből a hangulatból menekülni, és inkább belevetné magát az Oktoberfest forgatagába, hullámvasutazna és fagyizna. Ártatlan szórakozásnak indul minden, de minden körülmény (a díszlet is) arra mutat, hogy a tragédia azért elkerülhetetlen. (Stohl András az Ódryn 1990-ben volt Rauch tanácsos, azaz öregembert játszott, amikor pont Kasimir korban volt.)
Bata Éva szerethető Karoline, és ez nagyon kell is ennek a sötét tónusú (és hátterű) előadásnak, megvan benne a szükséges naivitás, lelkesedés és persze az ostobaság is, érezzük, hogy ugyan cserben hagyja a párját, de "bűne a koré", nem tudtam hibáztatni a szakításért.
Varjú Kálmán véletlenszerűen sodródik bele a csábító szerepkörbe, akinek - ha valaki egy "klasszikus" szereposztást készít, nyilván a címszerepben lenne a helye, de színészi feladatként számára ez is nagyon hálás. Látunk egy igazán bizonytalan figurát, akinek vannak ugyan álmai, de fél a megvalósításuktól, és csak végül szánja rá magát, hogy kihasználja a körülményeket. Az ő esete különösen jól megmutatja, hogy áldozat és bűnös között nagyon kicsi a különbség.
Cserna Antal és Papp János "a nagy gazemberek", a felső tízezer képviseletében rúg be előttünk - remek ez a kettős, átjön a negyvenéves barátság -, míg Szabó Simon piti tolvaj, aki persze nem úszhatja meg most sem.
Az előadásban szereplő összes férfi más-más módon és mértékben, de igazán kellemetlen, kihasználja a látóterébe sodródó nőket (eszembe jutott róla A művésznő és rajongói, ha valaki netán ezt a témát szereti). Ilyen áldozattá váló nőből Karoline mellett látunk még hármat, Ernaként Pálfi Katát alaposabban, Szalay Olimpiát és Gats Évát felületesebben. Mind szeretnének érvényesülni, hasznosítani bájaikat, de ezekkel a férfiakkal szemben nincs esélyük.
Az előadás beilleszkedik az Alföldi-rendezések sorába, ismét szembesít minket a világ kietlenségével, helyzetünk kibírhatatlanságával, anélkül, hogy valamiféle reménysugarat megvillantana. Ehelyett maradnak a karácsonyfaizzók és a jó színészi alakítások emléke.
Ps. A Molmik Photography képeit használtam. A facebookon több mint negyven kép látható, jobbnál jobbak, érdemes rákeresni.