Napra pontosan 24 év után életemben másodszor is megnéztem Neil Simon igazán népszerű darabját, ezúttal Miskolcon, mégpedig úgy, hogy a kezdés előtt tíz perccel még biztos voltam abban, hogy nem megyek színházba.
Gáspár Tibor és Görög László - a furcsa pár
Éppen elhaladni készültem egy hosszú bükki kirándulás után a színház előtt a fiammal, és gondoltam, csak benézek az előcsarnokba, mire készül az a sok ember, és pár szót váltok a nézőtéri dolgozó ismerőseimmel, akiket a Rockgiovanni óta nem láttam.
Maga a darab nem vonzott, 1994-ben Garas Dezsővel és Haumann Péterrel nem tűnt izgalmasnak, de ezekre a miskolci színészekre nagyon kíváncsi voltam, és a legeslegutolsó pillanatban mégis beültünk a megmaradt két utolsó székre az erkélyen.
Az előadás nyáron a Városmajori Színházi Szemlén a leadott szavazatok közel kétharmadával vitte a közönségdíjat, és most ezen a bérletszünetes (!) szombat estén ismét tele volt a nagyszínház, sőt ahogy megtudtam, már előző nap is így történt. (Aki nincs képben, azoknak mondom, hogy vidéken hatalmas dolog az, ha lemegy egy előadás bérletben – néha max. 15-ször – és utána még érdemesnek tartják arra, hogy átvigyék a következő évadra, és műsoron tudják tartani. Ez jellemzően operettekkel, és igazán jó vígjátékokkal történhet meg.)
A szombati közönség is nagyon szerette ezt a Furcsa párt, ahogy a tízéves fiamat is egészen lekötötte. Ha nincs így, nyilván fel kellett volna adnom a szünetben a nézést, de Jánost nagyon érdekelte, és egyszer sem hozta szóba, hogy eredetileg a kirándulás után egy pizzéria lett beígérve, és egy pillanatig sem volt szó színházról. A kisebb szereplőket is nagyon szerette, Molnár Sándor Tamást és Papp Endrét is emlegette utána, de leginkább Gáspár Tibort, akit viszont már filmekből felismert, így nyilván érdekes lehetett számára az is, hogy valakit most egészen másfélének lát.
A darab sikerének nyilvánvalóan az is oka, hogy szórakoztató módon tárgyal egy mindenkit egyformán foglalkoztató témát, az emberek együttélésének nehézségeit. Ha nagyon akarunk, itt-ott magunkra ismerhetünk egy-egy szereplőben, de a szükséges távolság is megvan, így igazán mélyre mégsem megy a hatás, bár a néző élethelyzetétől függően akár mehet is. Ilyen az élet, vagy mégsem – a mi nézőpontunktól függ.
A Furcsa pár két magára maradt (elvált, illetve válófélben lévő) férfi kapcsolatán keresztül a házasság intézményének hiányosságait mutatja be görbe tükörben – két férfit felhasználva. (Egy férfi és egy nő nyilván túl hétköznapi lett volna.) A két férfi főszereplő két végletes típus, Oscar a hanyag nőfaló (Görög László), Félix (Gáspár Tibor) pedig extra-pedáns és házias, mintaszerű háziasszony alkat, ha van ilyen. A két férfi átmenetileg összeköltözik, és kapcsolatuk alakulását nézve voltaképp azt figyeljük, hogy miként válik szükségszerűen kibírhatatlanná ez az együttélés is. (Ennek köze nincs a homoszexualitáshoz, két együttélő embert látunk, akik semmilyen szexuális kapcsolatban nincsenek egymással, nem is vágynak erre – ez elég nyilvánvaló.)
A darab történetében van néhány csavar, amely jótékonyan hat – a várhatónak az ellenkezőjét látjuk, hiszen mégis valószínűbb a való életben, hogy a folyamatosan rendet tartó háziasszony fog kiborulni, hogy a férje miért tapossa el a padlón a csikket, és nem a férj fogja leüvölteni az asszonyt azért, mert utána rendet csinál állandóan.
Jó ez a csere, egy kis beleérzéssel messzebb is juthatunk innen, hiszen tényleg kellemetlen lehet egy kapcsolatban az is, ha az egyik fél túl sokat tesz bele, folyamatos bűntudatot okozhat – és mivel két végletet mutat be, arra is felhívja a figyelmet, hogy a túlzások és a féloldalasság egyáltalán nem használ semmilyen emberi viszonynak.
A darabot nyilván másként nézi az, akinek van tapasztalata az együttélés terén, sőt esetleg az otthoni munkamegosztás kapcsán is akadt problémája, mint az, aki még előtte áll mindennek. (24 éve még csak alig másfél éve voltam házas, lehet, hogy emiatt is idegennek tűnt a történet, nem sok ponton tudtam kapcsolódást találni hozzá.)
A miskolci színház nézőterén nagyon sok pár volt, és az előadás néhány pontján szabályosan megállt a levegő, érezni lehetett, hogy itt most megint egy kulcsmondat hangzott el, amelyet persze nemsokára fel is oldott a nevetés. Béres Attila rendező olyan előadást hozott létre nyolc színészével, amilyet a nézők vártak tőle. El is lehetett gondolkodni, de mégis az esetek többségében akkor is nevetnünk kellett, ha tudtuk, hogy a párbeszéd mögött rengeteg a fájdalom.
A Horesnyi Balázs által tervezett nappali megfelel a célnak, átérezzük, hogy egy gazdag amerikai újságírónál vagyunk. Bár a rengeteg könyvespolc dekorációnak tűnik, de a Görög László által megformált sportújságíró lehet, hogy tényleg nemigen nyúl ezekhez a könyvekhez, nem úgy tűnik, mintha az olvasás lenne a fő hobbija. Pilinyi Márta ruhái illeszkednek a karakterekhez, akik túl sokszor nem kell, hogy átöltözzenek.
A változatlan díszletben játszódó előadásoknál roppant lényeges, hogy jó legyen ránézni a színpadra, hiszen jellemzően 2-3 órán keresztül ezt kell tennie a nézőnek. Alig van tervező, akinek ez szempont, rengeteg a ronda színpadkép, amely miatt néha az embernek elmegy a kedve akkor is (különösen, ha még funkciótlan is), ha a szereplők megfelelően vannak kiválasztva és jól is játszanak. Most szerencsére nyerő helyzetben vagyunk, mert a látványtervezők az alapot megadják ahhoz, hogy a nyolc színész hatni tudjon.
Akik elvileg pókerezni jöttek: Szegedi Dezső, Molnár Sándor Tamás, Papp Endre és Szatmári György
A péntek esti póker parti vendégeiként részt vevő négy férfi kellően eltérő alkatú személyiséget hoz – és nagyon lehet szeretni Szatmári György fanyar mondatait, illetve még inkább Szegedi Dezső rendőrét, aki sikeres házasembernek tűnik, kicsit papucsférj beütéssel - a póker után éjszaka még rendszeresen hazaviszi a felesége által rendelt vacsorát is. A két már említett fiatal színész jól beilleszkedik a csapatba, általuk belegondolhatunk, hogy csak idő kérdése, és ők is eljutnak majd a válságig.
Néhány nézőnek sok lehetett persze, hogy hosszú ideig egyetlen nő sem került elé, a mögöttem ülők hangosan fel is sóhajtottak („na végre!), amikor megjelent Varga Andrea és Horváth Alexandra, akik a szintén elvált és a függetlenségüket élvezni próbáló szomszéd nőket játszották. Őket próbálta Oscar felszedni, de nekik mégis a „házitündér” alkatú Félix a szimpatikusabb. Ki hinné, a sármos pasasnál vonzóbb, aki főzni tud és takarít – vonható le a tanulság. (Nem tudom, hogy hány férfit fog ez a nézőtéren meggyőzni, és ugyan hányan lehetnek, akik alkatuknál fogva hajlamosak, hogy ilyenné alakuljanak.)
A darab két (sőt több) férfi barátságáról szól, akik Gwendoline és Cecily nevezetű hölgyekkel találkoznak. Nem angolok, nem arisztokraták, nem tűnnek mindig olyan nagyon szellemesnek, de mégis ez a tény szöget üthet a néző fejében, HA ismeri Oscar Wilde vígjátékát, a Bunburyt. Nem olyan nagy a távolság, valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki erre a majdnem száz évvel korábbi darabra asszociál. (Aki Bunburyt akar, annak nem kell Miskolcig menni – a Karinthy Színházban nézhető.)
Jó volt nézni ezt a csapatot így együtt, remekül kiegészítette egymást Görög László és Gáspár Tibor (nem voltak furcsák együtt), akik még a tapsrendben is rájátszottak a karaktereikre (Gáspár Tibor még egy ott maradt csikket is felszedett). Nagyon boldog voltam, hogy lett egy ilyen hétvégém, amikor két bükki kirándulás és a barátnőm meglátogatása mellett még megadatott egy színházi este is. Ennél jobban megtervezni se tudtam volna – ismét, ahogy a korábbi miskolci bejegyzéseimben is, csak javasolni tudom, hogy egy ilyen Bükk+színház kombinációt próbáljatok ki.
A Tar kőn néhány órával az előadás előtt, még azt sem tudva, hogy lekéssük a megfelelő buszt és stoppolni kell majd.
Ps. Az előadás próbafotóit a Miskolci Nemzeti Színház készíttette.
