Nagyon tele tud lenni a Thália, és ez ezen az estén, a „Kean, a színész” utolsó előadásán is minden pótszéken ültek.
Kelemen József rendezésének bemutatója alig több mint egy éve volt, és azóta halogattam a megtekintést, ahogy azoknál a repertoár-előadásoknál szoktam, amelyekről valami ütközés miatt lemaradok a főpróba idején. Álmomban sem gondoltam, hogy az „utolsó előadás” jelzés ilyen hamar eljön, és most egyszerre a felújítás miatti leállás eredményeként a Thália öt előadásától is búcsúzik. (Ezen kívül: Moszvka Petuski, A nagy kézrablás, Gellérthegyi álmok, Hétköznapi őrületek) Aki még a Tháliába akar menni, az ÁPRILISBAN megteheti, és majd októbertől ismét. A színház közösségi terei és a Mikroszínpad nagy átalakuláson fognak keresztül menni.
Az előadás „A hőstenor” - hoz, és a „Premierajándék” -hoz hasonlóan a színházzal és a színészléttel foglalkozik, mégpedig szórakoztatóan, vígjátékba csomagolva. Annak való mindhárom, akit maga a színház önmagában is érdekel.
Az előadás Anglia talán leghíresebb előadóművészéről szól, Edmund Keanről, és bármilyen jelentős férfiszínésznek hálás feladat a címszerep. A Tháliában Szervét Tibor a kiválasztott, aki talán Hamletje által lett először igazán ismert, alkalmas a feladatra. A másik két előadáshoz képest ebben több már-már filozófiai síkra emelkedő fejtegetést hallhatunk a színészlét lényegéről, és ilyenkor mindig el is emelkedünk a cselekmény síkjából. Ezeknek a Szervét által elmondott kisebb kitérőknek a megítélése erősen nézőfüggő lehet, akiket nem érdekel csak a szerelmi bonyolítás, azokat nyilván untatja. Én történetesen ezeket a reflexiókat szerettem a legjobban, akármeddig elhallgattam volna még őket.
A szerző sokkal ügyesebb annál, hogy azonnal a főszereplőt hozza elénk – csak jelentős késleltetéssel találkozunk vele, és addig mindenféle felszínes véleményt hallunk róla, mégpedig civilektől, akik nem tudnak nem vele foglalkozni.
Megismerünk az előadásban „színházba elvonszolt férfinézőt” (a dán nagykövetet Pindroch Csaba játssza), rajongó feleséget, akinek a nyugodt hétköznapjait felélénkíti a híres ember udvarlása (Gubás Gabit), látunk egy menyasszonyt, aki színésznő szeretne lenni (Szabó Erikát), egy művészetpártoló herceget (Csányi Sándort), akit mintha szintén a színész magánélete foglalkoztatna igazán, és a civilek közül még egy embert, akinek a színház egyáltalán nem fontos, aki csak áldozat, hiszen az ő menyasszonya lépett le (Bán Bálint Lord Neville szerepében ez az üdítő kivétel). Az öt civil mellett mindössze két színházi ember van (Szervét Tibor és Molnár Piroska), akiknek nem pusztán alkalmi szórakozás a színház, nem felszínes izgalom, akik tudják, hogy mindez játék, de mégis ez az életük. „Lehet, hogy nem igaz, de hiszek benne” – hangzik el a darabban, és tudjuk, hogy igazat mondanak.
Alexandre Dumas művének Jean-Paul Sartre drámaíró által átdolgozott változatában ez lenne a lényeg, a kettősség megmutatása. Más a nézők által a színházról gondolt felszíni réteg, és ugyanez hátulról, ahogy a művész látja, megint más.
Bagossy Levente díszlete jelzi a kettősséget, és az egész bonyolult konstrukció, amelyik nem statikus díszlet, hanem forgással változtatható a helyszín (de ritka az ilyen manapság, pedig a forgószínpad rendszerint adott) önmagában is érdekes. Persze a színház-imitáció szándékosan rozoga benyomást kelt, hogy ne felejtsük, hogy régen nem nagyon volt forrás a színészetre. (Manapság egy ilyen „szegény-színház” rendszerint egyszerű fekete térben bonyolódik, akár mindössze négy székkel is megy, és csupa ilyet láttam a múlt héten az Ódryn. Szeretem ezt, amikor minden a színészen múlik, de néha azért önmagában is élmény egy ilyen izgalmas épített díszletet figyelni, ahogy használják.)
Velich Rita jelmezei a korhoz kapcsolódnak, de Kean a bőrnadrágjában és fehér ingjében azért akár ma is mászkálhatna az Andrássy úton, nem keltene jelentős feltűnést. Szépek és igényesek a ruhák, éppen olyanok, amilyennek a legtöbb néző szeretné látni őket.
Az előadás mégis elsősorban a színészek miatt izgalmas, jó őket nézni. Pindroch Csabának ez a már kicsit korosodó és könnyen félrevezethető férj különösen jól áll, és vele érzünk, amikor arról beszél, hogy mennyire unatkozik amikor színházba hurcolják. Csányi Sándornak még nagyobb szerencséje van, és pontosan az történik, amit a szövegben a címszereplő is felhánytorgat: itt van egy vonzó férfi, akinek csupa jó mondata van, szinte minden egyes megszólalása nevetést vált ki, Hamvai Kornél fordítása neki kedvez a legjobban. Nincs mese, ez tényleg hálásabb, mint a címszerep a hosszú monológokkal – viszont Szervét Tibor jó csendeket is tud teremteni. Bán Bálint az említettekhez képest alig látható, ő az ügyeletes jólelkű fiatalember, aki jó külsejű, szép arcú és még magas is, szőkeségében különleges és ennek ellenére mégis elhisszük neki, hogy nem őt részesítik előnyben a hölgyek. Van benne valami gyermeki báj, sutaság is, látjuk benne a „jó férj”-alapanyagot. Igazságtalan a sors, hogy Szabó Erika nem hozzá vonzódik.
Egyértelműen Molnár Piroska alakításában érezni a legtöbb mélységet. Neki jut a legkevesebb szöveg, de ott vannak a hallgatásai mögött a színpadon töltött évtizedek, és ez minden egyes gesztusának tízszeres nyomatékot ad. Nagyon szerettem Rómeó és Júlia jelenetét Szervét Tiborral, és ahogy éreztem, a nézőtéren más is így volt vele, nagyon jó mindig egy ilyen együtt figyelő tömegben ülni.
Molnár Piroska kevés, Szervét Tibor sok szövegében éppúgy ott van az a szenvedély, amellyel a színházhoz viszonyulnak. Ez a szenvedély nem képzelt, hanem valós, de nem hivalkodó. Ez a két színész – a szerepben és a valóságban is – már régen tudomásul vette a tényt, hogy nincs mit tenni, színház nélkül nem tudnak meglenni, és ez a kötődés mélyebben van, mint amit a színházrajongók feltételeznek. A lényeg nem a siker, pénz, csillogás, hanem maga a tevékenység. Kettőjük jelenetei voltak számomra az előadás csúcspontjai – a többi mind körítés volt ehhez, felszíni fecsegés, de persze az sem volt felesleges, kiemelte a lényeget.
Nehéz elhinni, hogy múlt idő lesz ebből az előadásból is, és ennyire elcsúsztam, hogy most már az ajánló funkció egészen kiesik, marad a nyomhagyó.
Akinek mégis megtetszett a téma, az egy másik feldolgozásban ugyancsak Kean történetét láthatja az RS9-ben, április 5-én legközelebb, Széles Lászlóval.
