2011-ben tűnt fel a pesti színházi kínálatban Bella Máté és Karafiáth Orsolya darabja, amely felolvasó színházi változatban is látható volt, majd a Madách Színházban került szélesebb nyilvánosság elé, most pedig néhány hete az Operettszínház Kálmán Imre Teátrumában ért meg újabb bemutatót, mégpedig Göttinger Pál rendezésében, aki hangfelvételről narrátorként is mindvégig jelen van. Nagyon szerettem a megszólalásait, feldobták az előadást - a sok operabeavató után mondhatom azt is: ez ő, mintha még a szöveg is a sajátja lenne, bár lehet ennek köze a dramaturghoz, Lökös Ildikóhoz is a szerzőn túl.
Oszvald Marika, Peller Anna és Homonnay Zsolt (Fotó: Schumy Csaba, Operettszínház)
A darab minden rendezésében egy közös pont volt, mégpedig a macskadémont játszó Szemenyei János. Az Operettben épp a címszerepet kettőzték, és bár kifejezetten szeretem Szemenyei Jánost, és örültem volna, ha épp ő ma a soros, de bemutatója volt a Játékszínben ezen az estén, így helyette az Operettszínház saját művészéhez, Homonnay Zsolthoz volt szerencsém, aki mintha ebből az előadásból mostanában több előadást is játszana, így valószínűleg aki az én posztom alapján a megtekintés mellett dönt, szintén vele kerül össze. (Az Operettszínház jó előre kiírja a napi szereposztást, lehet tervezni.)
Most jártam először a Kálmán Imre Teátrumban, az Operett tavaly megnyílt játszóhelyén (ha jól emlékszem, de ha tavalyelőtt, akkor annál nagyobb a késésem, annál rosszabb), és tetszett a hely hangulata. (14 évesen egyszer megfordultam a nagybátyám társaságában a hely elődjében, a Moulen Rouge mulatóban, amelynek revüjét borzasztóan unalmasnak találtam, és azóta se vágytam semmilyen hasonló szórakozóhelyre, egyszeri élmény maradt.)
Az Operett eme harmadik játszóhelyére közel 170 széket is be tudnak tenni, ha muszáj – a jelenleg legnépszerűbb Dorian Grayre muszáj is – de mivel most a díszlet több helyet igényelt, most megközelítőleg csak 145 férőhely volt kialakítva, és szinte minden széken ültek is az első felvonás alatt.
A hellyel magával nekem csak egy problémám volt: nagyon kicsi és mégis mikroportoznak, és túl hangos (az erkélyen) a zene, helyenként zavaróan. Ennyire rossz lenne itt az akusztika? Nem lehet beénekelni egy ilyen kis teret? Lehet, hogy így van, de akkor a hangosítóknak kellene jobban figyelni a beállításokra.
Az előadás két és fél óra, a szünetben akár kényelmesen le lehet ülni a kávézóban, van még ingyenes és macera nélkül elérhető internet is, ha valakit ez érdekelne netán. Akár azért, mert ennyire jók a körülmények a nézőtéren kívül is, vagy mert az előadás nem hatott mindenkire, észrevehető mennyiségű ember (kb 15-20 fő) nem ült vissza a második részre, pedig ha már kiválasztotta valaki, érdemes lett volna a végső konklúziót is kivárni, különösen így, hogy ismeretlen darabról van szó.
De nem vagyunk egyformák, van aki feladja, amikor nem egészen tetszik neki az, amit lát, van aki kíváncsi és marad, ha másért nem, azért, hogy legyen alapja szidni az alkotókat.
Az előadásnak vannak erősségei, lehet benne olyan pontokat találni, amelyeken elgondolkodhatunk, és így van olyan nézői réteg, amely találni fog benne értékeket (pláne azok, akik a szereplők közül néhányat kedvelnek), de nem csodálkozom azon sem, hogy valaki a megoldatlanságok miatt jól felbosszantja magát. (Ez lehet a félig tele, félig üres pohár esete, és mivel a néző fejében születik meg az előadás, lényegében az adott személy elvárásai döntik el, hogy ez most inkább jó, vagy inkább rossz.)
Kiknek való? – ez itt a kérdés.
Pontosan ezért, mert ez a kortárs „albérleti revü” (így szerepel a színlapon, de mondhatnánk musicalnek is) tényleg rétegelőadás, valóban nem mindenkinek való, tehát ennek a bejegyzésnek más célja nem is lehet, mint lehetőleg a fő poénok, fordulatok elárulása nélkül megpróbálom valamennyire eldönthetővé tenni, hogy ez a legtöbb zenés színházi előadástól eltérő mű várhatóan valaki számára vonzó lesz-e, így bevállalandó, vagy pedig nem. Néhány jegy erre szokott maradni, erre nem lehetetlen a bejutás.
Ami talán a leglényegesebb: az előadás az Operettszínház kínálatába beilleszkedő darab, a saját művészei adják elő, a szórakoztató szándék nem kérdéses, sőt láttam nézőket, akik látnivalóan és jól hallhatóan nagyon élvezték, majdnem annyira, mint a karmester, Mihalics János, akit szintén tudtam figyelni, sőt az erkély sok székéről a kivetített képén is jól látszott, hogy végig élvezi az előadást.
A darabon érződik az is, hogy a szerzők nem csak szórakoztatni akarnak, hanem ezen túl ironikus-humoros formában mégis azt nyomoznák, hogy mitől érezzük magunkat olyan rosszul a bőrünkben, miért romlanak el a dolgok körülöttünk olyan kiszámíthatóan, és ennek folyományaként miért leszünk alkoholisták, depressziósok, magányosak. (És amikor az első rész második felében elunalmasodik az előadás, akkor fokozottan átéljük mi is a közérzetünk romlását.)
Az előadás persze részben megmondja nekünk, hogy mindent csak magunknak köszönhetünk, hogy nem vagyunk képesek jobban élni, másfelől kapunk egy igazi bűnbakot is a címszereplő személyében, aki fondorlatosan, több alakban is tönkreteszi a ház lakóinak életét.
Az, hogy miért is, milyen alakokban és mi lesz a vége (na jó, annyit mondok, hogy lesz egy „túlboldog happy end”, amikor úgy érezhetjük magunkat, mintha "agyonlőttek volna nyugtatóval") majd azok tudják meg, akik bevállalják az előadást. Homonnay Zsolt a démon, és nekem a legtöbb alakban erőltetett volt, mintha nem neki való lenne a koncepció. Mivel nem ismerem, de ránézésre bonviván-alkat, most meg karakterszerepeket kellene hitelesen megcsinálni, ezt feltételezem (!). Néhány kiszólása, ironikus gesztusa így is hat, illetve amikor énekel, és eltűnik a ráerőltetett figuránként eltérő, de egységesen zavaró beszédmód, azonnal jó is lesz. Vegyes ez a teljesítmény, de érzem, hogy egy operett-rajongó most sorolná azt a sok alkalmat, amelyben a művész meggyőzte. Ha ezt most egy Homonnay Zsolt-néző olvassa, akkor csak azt javasolnám, hogy a kedvencét nézze meg azért ebben a nem/nem egészen rászabott feladat megvalósítása közben is, ha másért nem, szolidaritásból. Sokat mutat valakiből ez is, ha olyasmivel próbálkozik, ami nem a profilja. A darab épp neki nem kedvezett, de könnyen meglehet, hogy Szemenyei Jánosnak nagyon fekszik ugyanez, és az előadás vele teljesen más – ezen a szombaton lényegében nagyon leült az előadás azokon a pontokon, amikor a macskadémon éppen átváltozott. A jelmeztervező, Kovács Andrea viszont elemében volt, és a kék öltöny (a más-más pótfejekkel) kifejezetten jól állt az énekesnek, sőt a többi jelmez is jól szolgálta a darabot.
Csanádi Judit és Kiss Gabriella díszlete ezzel szemben elgondolkodtatott. A szöveg végig egy kertvárosi jó környéket emleget, mi viszont egy lepusztult környezetet látunk, amely valóban nagyon elüt a színház kellemes hangulatától, és már ebből a bérházi közegből is árad a lepusztultság. Az, hogy a színpad alatti teret is használják, és meg tudják emelni a játszókat is elég váratlanul hat, nem gondoltam, hogy ilyen jó a felszereltsége ennek a pici színpadnak, és a rendező jól ki is használja ezt.
Összességében az előadásról tényleg az az emlékem maradt, hogy sok minden van a mérleg mindkét serpenyőjében, a produkció szinte minden részletében érvényesül a kettősség.
Oszvald Marika és Faragó András jeleneteiben is ezt éreztem, néha éppen jó – a kettősük és az, amikor énekelnek inkább tetszett, de helyenként mintha nem rajtuk múlna a dolog, hanem azon, hogy túl van beszélve a történet, és nekik sok jelenetben karikatúrákat kell játszaniuk. Oszvald Marikának elég nagy és elég hálás is a feladat, és ugyan nem „mikrorealista színészet”, amit nyújt, viszont sokak számára önmagában élmény lehet az is, ha színpadon látják. Csak azt nehéz megérteni, hogyha egyszer rendelkezésre állt, és ez egy „albérleti revü”, nem mellékesen jó koreográfiával (Gulyás Anna munkája) és négy jó, meg nem nevezett táncossal, akkor miért nem komponáltak bele Oszvald Marikának egy-két cigánykereket is, amely a védjegyének mondható, és még mindig biztosan meg tudja csinálni. (Nekem sose sikerült egy sem, úgyhogy annál nagyobb megilletődéssel néztem mindig, ahogy neki még nemrég is lazán ment.)
Peller Anna a fő-áldozat szerepében szinte végig jó, elhihető neki az, hogy egy teljesen átlagos fiatal nő, majd még az is, hogy pszichológusnak tanul és van benne mindenkivel szemben empátia, és ráadásul nagyon jól is énekel. Elformátlanodása is jó ötlet, de amikor neki is eltorzítva kell beszélnie, azt már nem tudtam szeretni, hiába próbálkoztam.
Bálint Ádám depressziós újságíróként szintén tetszett, jól előkészítettek a felbukkanásai, és van egy-két igazán sikerült jelenete is, amely arról győz meg, hogy egy jól kiválasztott címszereplővel lehet, hogy az egész darab is élne, pörögne, hatna.
Mivel ajánló blogot írok, arra vagyok beállítva, hogy ami érték fellelhető egy előadásban, azt megkeressem. (Az utóbbi két hetemet egy szintén felemás produkcióval foglalkozva töltöttem, amelyről szintén nemsokára kiteszem a bejegyzésemet.) Emiatt elég jól viseltem az előadás hullámzását, és a jó pillanatokat élveztem is.
Jó helyen ültem ahhoz, hogy nagyon sok nézőre rálássak, és ugyan csak a saját nevemben tudok nyilatkozni, ahogy máskor is, de a közönség reakcióiból azt észleltem, hogy bőven voltak olyanok, akik szintén inkább szerették az előadást, mint nem.
Ha nagyon akarjuk, akkor ezt az előadást a zavaró elemeivel együtt felfoghatjuk az élet jelképeként is, amely szintén nem csak pozitív és egyértelműen rajtunk múlik, hogy mit hozunk ki belőle, hogy érezzük magunkat menet közben.
Nekem mindenképp pozitív volt a mérleg, nem is kérdéses. Ehhez a külső körülmények is hozzájárultak. Ezen a helyen, ahova nem járok, ugyanúgy remekül el tudtam beszélgetni a különösen kedves és a színház iránt elkötelezett jegyszedő lányokkal, mint a törzshelyeimen, ráadásul megismerkedtem még a nézőtéri felügyelővel is, akit épp úgy hívnak, mint engem, és ilyen élményem se volt még soha, hogy bemutatkoztam egy másik Makk Zsuzsának. Nekem jó este volt, ha nem is „túlboldog”, ahogy a darab vége, így megártani nem ártott meg.
