Tíz éve nyomja Dinyés Dániel és Göttinger Pál töretlen lendülettel és sikerrel, rengeteg új ötlettel operabeavató stand up-sorozatát, sőt, tavaly óta kettőt is. A Magyar Zene Házában a már szinte hagyományosnak mondható módszer szerint egy opera – ezúttal a Bohémélet - szétcincálása (és értelmezése) folyik, a 6Színben pedig a szerzőpár Závada Péter bevonásával egy egészen új vígoperát alkot a szemünk láttára. Még arra is van mód, hogy itt-ott mi, mezei nézők is beleszóljunk az alkotók döntéseibe.
A Bohémélet esetén túl nagy meglepetés nemigen fogja érni a nézőt, hiszen, ahogy az első előadásból megtudták azok is, akik sosem láttak még Puccini-partitúrát, a szerző a cselekmény minden mozzanatát pontosan kitalálta, és a zenei motívumokat ezekhez írta meg. Az általa elképzelt színpadi történéseket is rögzíti a kottában, ezzel némileg megkötve rendezőinek kezét. Jelenetről jelenetre haladva fogják a nézők ezt a művet jobban megismerni, és vélhetőleg a folyamat végére a sorozat minden követője át fogja érezni, hogy mégis érdemes mélyebben foglalkozni még azokkal az operákkal is, amelyekről azt hisszük, hogy jól ismerjük őket. (38 éve nézem a darabot, az elmúlt tíz évben 12 bejegyzésben foglalkoztam vele, most nem fejtem ki a témát.)
Néhány megjegyzésből úgy tűnt, hogy Puccini praktikus zeneszerzői hozzáállása inspirálta Dinyés Dánielt akkor is, amikor a 6Színben elindított sorozathoz megírta az első jelenetet. Az előttünk kibontakozó darabot hallgatva szintén átérezhettük, hogy a zene jellemzi a szereplőket, mindkét karakter meg is elevenedik előttünk.
Egy 8-9 jelenetből álló, változó helyszíneken játszódó egyfelvonásos vígopera születésénél bábáskodhatunk, amelyből mindössze annyi a biztos, hogy minden jelenete kétszereplős lesz és – mintha a Liselotte és a május inspirálta volna az alkotókat – mindenben meghal majd valaki, a legkülönfélébb módokon. (Ha optimisták akarunk lenni, így is fogalmazhatunk: az egyik szereplő mindenhogyan átkerül a következő jelenetbe.)
Az operai halál nagyon gyakori, a szereplők (leginkább nők) még közelgő haláluk ellenére is jó hosszú áriákat énekelnek, és most majd ebben az új műben minden korábbinál többféle halálnemmel találkozhatunk majd. (Ha ez nem csábít valakit a sorozat követésére, akkor mi?) Aki volt hétfőn, az tudja, aki meg nem, az majd a következő estén feltehetően megtudja, mi lett az első jelenet vége, amelynek két szereplője közül az egyik életben maradt. (Operában így nem halt meg még senki…)
A két énekes szereplő látható élvezettel és nagy rutinnal vetette bele magát a munkába, miután meghallgatták ők is Dinyés Dániel darabelemző kommentjeit. Kolonits Klára, aki még két nappal korábban Messinában énekelt Normát (itthon miért nem énekel többet? – ez a kérdés azért bárkiben felmerülhet mellékszálon, aki nézi, mert nagyszerű formában van), frissen változott át Magdikává, a közös képviselővé, aki első munkanapján az egyik lakóhoz becsönget… A lakót Erdős Attila játszotta, aki született táncos-énekes-komikus színész, aki pillanatok alatt bármit is el tud játszani, az arcán azonnal látszik, hogy a Göttinger Pál által kért instrukciót már meg is valósítja, arra gondol, amire kérik.
Nagyszerű ez a kettős, az opera első jelenete megtelik élettel, és ezt látva örültem, hogy mindkét énekest a szerzők „újra fogják hasznosítani”, és aki meghalt, majd más szerepben feltámad.
Erre komoly esély van, tekintve, hogy a teljes sorozatot ők és Bordás Barbara fogják vinni...
Majd elválik, hogyan alakulnak a dolgok. Ami eddig biztos: aki legközelebb jelen lesz, az garantáltan találkozni fog egy fülakupunktúrás addiktológussal az IKEÁ-ban. Már csak az a kérdés, hogy ki lesz az és milyen sorsra jut…
Ps. A fotókat Gordon Eszter készítette a tavalyi évad beavatóin. Köszönet a Delta Produkciónak a képekért.
