2017 szeptember 28-án, azaz majdnem hét hónapja mutatták be a Jurányi Inkubátorház Szkéné termében Varsányi Péter rendezésében „A megtorlás napját”, amely azóta szerepelt a "feltétlenül megnézendő" előadások listáján, de mivel csak havonta egyszer ment, valami miatt lemaradtam róla. De tegnap este végre nem, ott voltam ezen a kétórás „színházi nevelési előadáson” egy felsőtagozatos általános iskolai osztály és jónéhány felnőtt mezei néző társaságában.
Csémy Balázs, Kovács Domokos, Kurta Niké még az előadás legelején - Puskel Zsolt fotóján
A Jurányinak túl sok forrása nincs marketingre, ráadásul az előadásokra túl sokan be se férnek, azaz havi ötven ember bevonzására nem könnyű beállítani külön kampányt, és rengeteg előadás között oszlik meg a néző figyelme. Legtöbb előadás csak havi egyszer mehet, ahogy ez is és ez is nehezítő tényező, mert nem látják elegen, nem terjed el igazán az előadás híre, másrészt a szereplőkre nagyobb terhet is ró a szöveg fenntartása - minden alkalommal újra kell próbálni, nincs más megoldás.
Most nem volt tele a nézőtér, még talán tíz embernek helye lehetett volna köztünk, és mivel az előadás témája is fontos, a szereplő három színész – Kovács Domokos, Kurta Niké és Csémy Balázs – nagyon jók, meg is érdemelné a produkció a fokozottabb figyelmet. (De talán ez a korosztály még éretlen a témára, ennek a konkrét osztálynak a többsége minden bizonnyal az volt és nyilván először voltak ilyen jellegű előadásnak kitéve, így az előadás elején nevetgéléssel próbálták zavarukat oldani, sőt sokan így is távoztak, és utóbbi mintha azt támasztaná alá, hogy az előadás mégis gimnazistáknak szólna leginkább.)
Ahogy más színházi-nevelési előadás esetén is, minimális kellékkel, díszlet és ruhaváltás nélkül játszottak (látványtervező: Mihály-Geresdi Zsófi), a jelenetek között volt narráció is, amikor valamely színész a szerepéből kilépve elmondta, hogy mi fog történni, sőt egy alkalommal csoportos megbeszélés is megszakította az előadás folyamatát. Így, mindennel együtt lett két óra az este. A szöveget a rendező írta a valóban élt főszereplő önéletrajza alapján, ez a tény nehogy lemaradjon, és Hajós Zsuzsa segített konzulensként, hogy színházi-nevelési előadássá alakítsák.
A téma és az alaphelyzet egészen világos a színlapról, idézem:
„2014. május 23-án a dél-kaliforniai Santa Barbarában egy huszonkét éves fiú, Elliot Rodger tizenhárom embert megsebesített, hatot megölt, majd önmagával is végzett. Mielőtt ezt megtette, egy 140 oldalas önéletrajzban leírta, hogyan vált jómódú, filmrendező apával büszkélkedő, érzékeny és okos fiúból gyűlölettel teli tömeggyilkossá.
Hogy történhetett ez meg? Kinek a felelőssége? Volt más út? Beszélnünk kell Elliot Rodgerről.”
Az előadást megnézve közünk lesz az említett Elliot Rodgerhez, mégpedig Kovács Domokos kifejezetten szuggesztív alakítása által. El lehet neki hinni, hogy éppen ilyen volt ez a fiú. Csémy Balázs pedig a filmrendező apát, osztálytársakat és néhány majdnem-barátot jeleníti meg, míg Kurta Nikére marad az anya, óvodás barátnő és az összes többi női szerep. Nekem mindhárom színész tetszett, jók külön is, együtt is és az is látszik, hogy szeretik és fontosnak tartják ezt az előadást, egészen odateszik magukat, és már csak ezért is szerethetőek.
Kovács Domokost jó régen láttam, még egyetemi éveiből vannak róla képeim (és bejegyzéseim is), Kurta Nikét még mindig A heilbronni Katicaként őrzöm, bár igyekezetem azóta is nézni, amiben tudtam. (Nemsokára megint a Stúdió K Peer Gyntjében is játszani fog, amelyre mintha lenne még 2-3 jegy.) Csémy Balázzsal pedig minden csütörtökön este találkozunk a Tóth János sorozatban (ez az egyetlen sorozat, amelyet követek), bár elsősorban őt is színházból jegyeztem meg magamnak (a Mario és a varázslóból).
A valódi tényeken alapuló történetben voltaképp nincsen semmi rendkívüli, és ez a legfélelmetesebb és legszomorúbb. Ráadásul a színészek játékából a folyamatot is megértjük, ahogy ide eljutott a főszereplőnk, akár még azonosulni is tudunk vele, nem gondolunk arra, hogy az út végén ott van hat halott is. Látunk egy boldognak induló gyermekkor utáni válást, környezetváltást, majd beilleszkedési nehézségeket az iskolában, ezeknek folyományaként kapcsolatteremtési zavarokat, és mezei nézőként is felfogjuk, hogy nehéz lehetett elviselni ezeket. De vannak köztünk emberek ennél keményebb helyzetben is, és még abba is belegondolhatunk, hogyha minden magányosan szenvedő ember hasonlóan gondolkodna, és megtorlásra készülne az őt ért bántalmak miatt, akkor ők lennének többségben. Közelről megnézve talán mindenki átél Elliot Rodgerhez hasonló traumákat, csak talán jobban kezelik, nem olyan érzékenyek, elszántak, nem vágynak nyilvános figyelemre, és jobban képesek értékelni a feléjük irányuló apró gesztusokat is. Akár magunkba is nézhetnénk, és nem tartanám kizártnak, hogy a nézőtéren ülő felnőttek többsége legalább ennyi sérelmet elő tudott volna ásni magából öt perc gondolkodás után.
Az előadás felmutatja ezt a veszélyhelyzetet, és azt is, hogy mennyire fontos lenne az, hogy például az iskola valamennyire tudja a rábízottakat személyesen kezelni, és ne hagyja, hogy valakiben ennyire megnőjön a feszültség.
Attól tartok, hogy ez az előadás Amerikában sokkal nagyobb sikert aratna, ahol a szabadabb fegyverviselési szabályok miatt nagyobb valószínűsége van egy hasonló esetnek, mint nálunk. De ettől még a felvetett probléma nálunk is adott, elég esélytelennek tűnik – mondom ezt tanárként, akinek jellemzően 32-36 tanuló ül egyszerre a drámaóráján -, hogy a szenvedő diákot észre vegyük, vagy ha észre is vesszük, akkor tényleges segítséget adhassunk számára. Ahogy látjuk az előadásból, a szülőknek sem tűnik fel, hogyha nagy a baj a saját gyerekükkel – ezen is bőven el lehet gondolkodni az előadás kapcsán, hogy tudjuk-e, hogy mi zajlik az akármilyen sorozatokat néző vagy éppen számítógépes játékkal foglalkozó gyerekünk fejében. (Ez az én agyamon is átfutott, hogy mit is csinálnak otthon hárman, amíg emiatt egyedül hagytam őket - hajlamos vagyok a színházi előadásokban a saját életemhez kapcsolódó pontokat keresni és nem egyszer találok is ilyet.)
Az előadás a felvetett téma miatt fontos, és azt hiszem, hogy fontosabb, mint amennyire sikerült intenzíven megragadni a témát.
Több hasonló felépítésű előadást láttam, amelyek bonyolultabb helyzetre épültek, és így több megbeszélés is beiktatható volt. Mivel itt csak egy megbeszélés van, és akkor is elég egyértelmű kérdéseket jár a három részre osztott közönség körbe (a társak, a szülők és az iskola, azaz a környezet felelősségét abban, hogy Elliot ilyen lett, amilyen), azt gondolom, hogy hatásosabb lenne az egész, ha maximálisan egy órában, egyben végigmenne a történet, és csak utána jönne a megbeszélés.
Talán ha igazán lenne min vitatkozni, más lenne a helyzet. De nemigen van, hiszen Elliot Rodger maga írta le, hogy szerinte őt magát milyen események tették sorozatgyilkossá, még a tett előtt, még be is számozta fontossági sorrendben a felelősöket, akiket hibáztat. Ezzel lehet vitatkozni, csak nem érdemes.
Mind tudjuk, hogy az egymással kapcsolatba kerülő emberek mind hatnak egymásra, akarva vagy akaratlanul, egy-egy jól/rosszul elhelyezett mondat is rengeteget számíthat, életutakat is megfordíthat, és ebben az előadásban ennek az eredményét láthattuk. Ha csak néhány ember is tudatosítja magában, és csak valamivel jobban odafigyel, hogy másokat szükségtelenül ne bántson meg, lehet, hogy már akkor nem hiába csinálták meg az alkotók.
Az előadást nézve persze azt a tanulságot is levonhatjuk, hogy amilyen a világ, amennyire nem figyelünk oda igazán egymásra, akármikor kiderülhet, hogy a mi közelünkben is van egy-egy ilyen Elliot – csak akkor már késő lesz…
ps. Az előadásnak van saját FB-oldala, amely meglátogatható bármikor.