Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Már hetek óta elhatároztam, hogy ki nem hagyom az alkalmat, hogy a Szkéné decemberi Leonce és Léna bemutatója után ilyen hamar láthatok egy másik verziót is Büchner darabjából, mégpedig annak a Kovács D. Dánielnek a rendezésében, akinek a rövidéletű Heilbronni Katicája az utóbbi évtizedem egyik legfontosabb előadásélménye volt, mindkét megtekintés alkalmával.

Most nem térnék ki újra a darabhoz fűződő mély kapcsolatomra, ezt megtettem az előző posztban, de nem hagyható ki, hogy most talán még jobban számított az a tényező, és inkább zavart az előadás élvezetében, hogy lényegében még mindig kívülről tudom az egész szöveget. Ráadásul Thurzó Gábor kötetben is megjelent fordítását használták alapnak, ugyanazt, amit én a diákszínjátszós előadáshoz, amelynél kevesebb húzást alkalmaztam, mint ennek az előadásnak a dramaturgja, Bíró Bence. Rengeteg fiatal jött az előadásra, remélem, hogy a többségnek első élménye volt ez, mert a darabnak annyira sok ütős mondata van, amely valószínűleg még a változtatásokkal együtt is hathatott.

Most nem lehet a dramaturg személyét és munkáját megkerülni, aki nemcsak húzott, de hozzá is írt – helyenként olyan hétköznapi szövegeket, amelyek akár improvizációból is kibontakozhattak, de van benne egy rövid részlet a Liliomból, Molnár Ferenc darabjából is.

Belenyúltak a történetbe, megváltoztatták a nemét két fontos szereplőnek, Leonce frissen felszedett barátjának, Valeriónak, illetve az Udvarmesternek is. Nők játsszák ezt a két szerepet, és ami nekem zavaró mozzanat volt: helyenként – mivel az „uram” megszólítások megmaradtak, elbizonytalanodtunk, hogy most a színésznők éppen nőnek vagy férfinek számítanának. Ennyi szövegváltoztatás mellett nem volt jó ötlet bennehagyni, mert inkább zavaró, mint poénos volt.

Nem akkora ügy a nemváltás, de nem éreztem szerencsésnek, és mindkét szereplő játékát helyenként hatástalanította az általa kiváltott bizonytalanság. A Molnár-szöveg beiktatása miatt Pálya Pompónia úgy tűnik, mintha nőként lépne be Leonce életébe, aki mégis csak szokatlan módon, haverként bánik vele, majd jön az „uram” megszólítás, amelyet viselkedése és ruházata is alátámaszt, illetve valahogy szerencsétlenül jön az is ki, hogy egy nővel együtt unatkozgató-filozofálgató Leonce szedi össze Lénát. (Pont elég Rosetta is, elhisszük, hogy Leonce számára a nők csak egy-egy hangot jelentenek a skálán, és Valérióval egyébként sem bánik nőként...)

Erre a megoldásra, illetve arra, hogy Kerkay Rita lett a király első embere, csak azt a praktikus magyarázatot tudom kigondolni, hogy pont nekik akartak valamilyen újabb feladatot adni, és ez jutott csak.

A Leonce és Léna tényleg alapvető kérdéseket feszeget, akárhányféle szereposztással érdemes elővenni, és  most nyomatékosításul a színlapon is rajta van a „kereséstörténet”megjelölés. A rendező ezt a keresést az elején még nyomatékosítja: amíg az utolsó nézőket is leültetik a most már beszámozott és új székekkel felszerelt Jurányiba, addig a színpadon is egymást kerülgetik a szereplők, egy perc alatt is átjön, hogy a helyüket keresik éppen jelképes értelemben.

A színpadkép egyébként egyszerű és praktikus – díszlet- és jelmeztervező Horváth Jenny – a sok emelvényen mászkálni is lehet, asztalként is funkcionálhatnak, és persze praktikusan össze is lehetett ezeket pakolni, hogy a vendégjátékra elhozzák. Az előadásnak erre az összetevőjére mondanám azt, hogy igazán tetszett.

A húzások és a rendező megoldások alapvetően nem érintették túl jól a további három színésznőt sem, Kiss Diána Magdolna, Varga Lili és Ballér Bianka kerülhetett volna előnyösebb helyzetbe is egy Leonce és Léna előadásban, viszont a két nyomozó – Kádas József és Kricsár Kamill kapott néhány jó villanást.

Igazán és teljes mértékben csak Egyed Attila Péter királyát és Andrássy Máté Leonce hercegét tudtam kedvelni, miattuk viszont nem bántam, hogy elmentem a Jurányiba. (Pénteken jártam Fehérváron is, és a Jóembert keresünk-ben is nagyszerű formában volt e két színész.)

Egyed Attila ugyan erősen húzott szöveget mondott, de a király alkata így is maradéktalanul átjött. Kicsit több filozofálgatást is hagyhattak volna neki, mert jó nézni a színész játékát. Előre elhatározta, hogy ezen a napon örülni fog, ahogy én is előre elhatároztam, hogy a Leonce és Léna-megtekintés lehetőségének én is örülni fogok, és mindkettőnknek jutott is örvendezni való. Ugyan jobban szerettem volna az egész előadásnak örülni, de így se volt rossz, mert voltak részértékei.

Andrássy Mátét már láttam néhány szerepben – bár sokkal gyakrabban is nézném -, de ennyire átlagos embert még sosem kapott feladatul. Leonce nem rendkívüli lény, de gondolkodik, és látja, hogy miféle sémákba mehet bele, emiatt unatkozik annyira -  a pillanatokban inkább az ismétlődést éli meg, nem az új élményt. Lénával együtt mindketten szeretnék előírt sorsukat elkerülni, de aztán mégis csak beteljesítik azt. A nézőn múlik, hogy ezt most tragédiának vagy komédiának élik meg. Mi is találhatunk hasonló kitérőket az életünkben, amelyek ugyanoda vezetnek minket, ahova nem akartunk eljutni.

Azt hiszem, hogy ahogy mindenki másnak is, nekik is többet adott volna, ha az eredeti szövegből több marad, jobban elmélyíthetik a figurát, de így is hatottak, annak ellenére is, hogy túl gyorsan futottunk át a történeten.

Már a Szkéné előadása kapcsán is az volt az érzésem, hogy túl tömör lett a történet, miközben például az Örkény négy és fél órában meséli el a József és testvéreit, az emberek pedig nem menekülnek el. Ma nem bántam, hogy amit láttam, csak hetven perc volt, és volt így utána időm a fiamnak ma is húsz oldalt olvasni a Harry Potterből és lefektetni – ezt az előadás javára is írhatnám, de ha többet hagynak az eredeti történetből, és ott tartanak fél tízig, talán még jobban jártam volna.

De ez csak egy vélemény, a darabbal első alkalommal találkozók remélhetőleg jobban szerették, és utánakeresnek Büchnernek, észreveszik a többi darabját is. Remélem, hogy a következő, csütörtökön esedékes fehérvári vendégjáték ennél jobban fog tetszeni, amelyre további húsz embert is viszek magammal...

Címkék: Székesfehérvár Kiss Diána Magdolna Jurányi Andrássy Máté Kádas József Egyed Attila Pálya Pompónia Kerkay Rita Kovács D. Dániel Horváth Jenny Varga Lili Kricsár Kamill Bíró Bence Leonce és Léna Ballér Bianka Gréta

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr8013618962

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.