Nagyon ritkán járok bemutatókra, de most ez így történt. Egy főpróba és egy koncert is bekéredzkedett a Leonce és Léna elé a napomba, de ez több mint három hete fixen szerepelt a naptáramban.
Miután ugyanezen az előadáson számos kritikus is megjelent, akik nyilván írni is fognak róla, lesz bőven nyom, én még szabadabbnak érzem magam és több személyes elemet tudok beleírni a nem-kritikámban, hanem ajánló blogbejegyzésembe.
A látvány Cziegler Balázshoz köthető, aki tud szép nagy kacsalábon forgó díszletet is tervezni, de megy neki a dolog „nulla forintos” költségvetésből is. A legfőbb alapanyag a kartonpapír, és láthatjuk (iskolai színjátszók is tanulhatnak belőle), hogy mi mindenre alkalmas. A kis királyság helyzetét is pontosan leképezi, nem is lenne szükség ennél többre. A díszletben még jobban kiemelődnek a színészek – Kis Julcsi jelmezeiben, amelyeket túl sűrűn nem váltogatnak – a királynak azért van egy hálókabátja is, amelyből a szöveg előírásainak megfelelően át tud öltözni.
A színészeket ebben a közegben nincs ami elhalványítsa, és azt hiszem, hogy a legtöbb nézőt ők vitték be az előadásra, nem a darab.
Mucsi Zoltán (a király) képeivel van kiplakátolva a papírfal – amely előtt a herceg, Kovács Krisztián éppen unalmában az apja fotóit firkálgatja. (Érdekes lesz majd az ötvenedik után az ábra…) Kovács Krisztián rendkívül ideális a szerepre, elhisszük neki a szűnni nem akaró punnyadást is, és azt is, hogy közben valóban az élet nagy kérdései foglalkoztatják. Rosettát, a barátnőjét rendre sajnálni szoktam, hogy épp egy ilyen gyanúsan nárcisztikus beütésű fickót fogott ki, mint amilyen Leonce, de Parti Nóra kapott mellé – feltehetően takarékossági okokból IS – egy másik szerepet, mégpedig Léna – szintén élvetegre formált – társalkodónőjét, aki nagyszerűen illik Valerióhoz, aki filozofálgatással álcázza a kényelemszeretetét és a lustaságra való hajlamát. Katona László szintén élvezi a szerepet – ahogy áll, és a hercegre néz, már benne van a mindent tudás is, jól fogja pótolni Scherer Pétert a miniszteri székben. Mucsi Zoltán királyként már nagyon unja az uralkodást, pont úgy, ahogy elő van írva. Szeretne már szerepet cserélni a fiával, ez a türelmetlenség kellő súllyal át is jön alakításán. Nagyszerű a jelenet, amelyben minisztere átöltözteti - néhány gesztus is elegendő arra, hogy kifejezze a köztük lévő alárendeltségi viszonyt. Nehéz lenne belekötni a rendező Rába Roland színészválasztásába. Ja igen, és Léna - Simkó Katalin most is szeretnivaló, ártatlan - igazi Léna, aki örömmel csodálkozik rá a világra, ahova kiszabadult egy kis időre..(Nemrég idéztem fel A vadkacsa kapcsán korábbi alakítását, most is érezzük, hogy épp rá volt szükség.)
A szereposztás és a hely ismeretében biztosan sok olyan színházi ember fogja megnézni az előadást, akik már játszották-rendezték a darabot, vagy legalább sokszor találkoztak már vele. 1964 óta eddig 26-féle bemutató volt, nekem ez a tízedik alkalom, bár Eszenyi Enikő első, emblematikus rendezését 1991 után többször is újranéztem, a mai napig az jut eszembe róla - elképesztő névsor: Kaszás Attila, Pap Vera, Vallai Péter, Hacser Józsa és Szarvas József. Ezen kívül az a nem mellékes körülmény is köt a műhöz, hogy még a 90-es évek végén ennél a Gyulay Eszter dramaturg közreműködésével átformált változatnál talán még kevésbé meghúzott szövegű előadást készítettem Budaörsön a színjátszó csoportommal, amely miatt még most is elég jól bennem maradt a szöveg, sok mondat előre beugrott, a színészeknek ki sem kellett mondaniuk.
Nagyon szerettem ezt a szöveget, azért is választottam előadásra, mert egy fiatal drámaíró nagy rácsodálkozásának láttam a világ törvényszerűségeire, és rengeteg jó mondat hangzik el benne, amin érdemes lenne hosszan elmélkedni. Majdnem mindig humorosan-ironikusan mutatkoznak meg a nagy felismerések, így hálás játszani, talán a közönség szereti is ezt a kombinációt, különösen akkor, ha úgy, mint most is, nagy színészeket is kap hozzá.
Tipikus helyzet, amikor valaki az életben le akar térni a neki szánt útról, ami adná magát, és éppen az elkerülő magatartással fog éppen ugyanoda jutni, ahova nem készült. Ez akár felfogható tragikusan is, de az önirónia sokat segít abban, hogy belássuk, hogy tőlünk sem idegen ez a magatartás.
Mintha Büchner is úgy látta volna, hogy a felnövés, a belesimulás a társadalmi rendbe, elkerülhetetlen, a meglepett és magukba roskadt szerelmesek összeszedik magukat, és megbékélnek a rájuk váró szerepjátékkal…
Rába Roland rendező néhány ponton változtat, lecsupaszítja a darabot, kihúz a szereplők közül néhányat – csak egy miniszter marad - , így érezzük, hogy a királyság tényleg nem terjed túl a terem határain. , és a fináléban didaktikusan is kiemeli, hogy milyen célja volt az előadással, miért kellett megnéznünk és meghallgatnunk, hogy milyen mozgatórugók vannak Leonce kínlódásának, lázadozásának és Valerio boldog semmittevésének a hátterében.
A Kontroll csoport egyik számát éneklik négyen, a fiatalok (zenei vezető: Wagner-Puskás Péter) – „Te vagy aki csinálhatsz valamit, és nem én”, és érezzük belőle a felszólítást, a mozgósítást. Mintha a csapat azt üzenné: „lehet, hogy azért ültetek ide be, hogy két órára lelazuljatok (csak másfél óra az előadás egyben), de mi nem tudunk mást tenni, csak megmutatjuk nektek, hogy ilyen unalmasan-érdektelenül éltek, csak nyavalyogtok folyton, és ha ez így nem jó, akkor magatoknak kell valamit csinálni, a színház önmagában nem elég”.
