A múlt hetem kiemelt eseménye volt ez az előadás, a színházkedvelő lányom, Vilma 17. születésnapjára időzítve. A múlt szombati kecskeméti Jóember megtekintése kíváncsivá tett, hogy milyen lehet ez a másik Jóember, Bagó Bertalan rendezése, amelyiknek a novemberi bemutatója óta jó hírét hallottam, így a MÁV menetrend lehetőségeit felhasználva, elmentünk Fehérvárra, ahonnan a 22.48-as vonattal simán vissza is jutottunk a Délibe, ráadásul egy szintén pesti színházi ismerősöm társaságában, aki ugyanerre az előadásra utazott le.
Nem lehetetlen autó nélkül sem Fehérváron előadást nézni, amennyiben tízkor vége van, mivel az állomás gyalog sincs messzebb fél óránál a színháztól. Persze, sokkal egyszerűbb a pesti vendégjátékokra elmenni: most lesz kettő is éppen ezen a héten a Jurányiban, amelyekre már hetekkel ezelőtt beszereztem a jegyeket. (Most, órákon belül a Leonce és Léna, február 1-én pedig a Halál Thébában a két vendégszereplő előadás.)
A fehérvári színházból jó emlékeket őrzök, pontosan kettőt: itt is jártam a Figaro 2.0-val, és még a felújítása előtti láttam egy Néma leventét is.
A Pest közeli helyzetének hála, nagyon jó színészeket gyűjtött ide össze Szikora János, akikre ránézve sorban eszembe jutnak korábbi helyszínek (Nyíregyháza, Zalaegerszeg) és előadások, azóta már megszűnt színházi műhelyek, és ez vegyes élményeket kelt. Az egykori Új Színház, az Alföldi-féle Nemzeti képe is felmerül, de a jelenleg is virágzó Forte Társulat korábbi előadásai is eszembe jutnak, amelynek két – a többi kollégájuknál – észrevehetően kifinomultabb mozgáskultúrával bíró tagja (Krisztik Csaba, Andrássy Máté) ezt az előadást is jelentősen emeli.
Petrik Andrea korábban a Radnótihoz tartozott, és fel sem merült bennem, hogy célszerű lenne akár neki a színháztól, akár a színháznak tőle megválnia, annyira erősítette az előadásokat. Karakteres jelenség, nem mosódik össze senkivel és első nézésre megjegyezhető színész. Sen Te szerepe neki való, és kevés gesztussal, egyetlen jelmezváltással elhiteti velünk a kiszolgáltatott egykori prostituáltat, aki most éppen foglalkozást és vevőkört vált. Ezer ezüstdollárért most már az isteneknek kellene megfelelni, az ajándékért cserébe most már elvárnák, hogy folyamatosan jó legyen mindenkihez, ráadásul maguk is számításból, hogy kipipáltnak vehessék a meg nem nevezett főnöküktől származó feladatot.
Ahogy a mű kecskeméti előadásából, úgy ebből is átjön a „jóemberség lehetetlensége”, nem maradhat valaki tartósan jó magához is, másokhoz is, de mintha ebben az előadásban a helyzet elkomorodásának érzékeltetését kevésbé bízná a rendező, Bagó Bertalan a főszereplőre. Petrik Andrea nem annyira tűnik kétségbeesettnek, sokkal inkább kész a belenyugvásra, hiszen egész életében arra kényszerült, megtanulta. Maradt még benne némi hajlam az idealizmusra, de mintha neki kevesebb gondot okozna a kemény, racionális oldalát megmutatni., mint a kecskeméti jóembernek, Trokán Nórának. Ha nem lenne ilyen, életben sem maradhatott volna eddig. Vele kapcsolatban egyetlen kritikai megállapítás merült bennem csak fel: mintha még mindig a Radnótiba érezné magát, túl halk egy-egy jelenetben. Persze, lehet, hogy csak nekem volt az, illetve nem kizárt, hogy ez a hangerő rendezői döntés eredménye, hiszen így óhatatlanul is jobban KELL figyelnünk arra, amit mond.
Az istenek változnak a legtöbbet az előadásban, és első nézőtéri megjelenésük annyira jól működik, hogy ettől érezhetően a teljes közönség felélénkül, és Krisztik Csaba Vízárusának IS köszönhetően, magas energiaszinten kezdődik az előadás. (Ez a szint végig mégsem tartható fenn, mintha közben kicsit leeresztett volna a közönség, amelynek nagyobb része bérletes, és feltehetően inkább könnyed szórakoztatásra vágyott. A szünetben ha nem is sok, de észrevehető mennyiségű ember távozott. Kár értük, hogy nem adtak esélyt a végkifejletnek.)
A „megvilágosodottak” első látásra (ha nem lennének mindhárman olyan nagyon ismertek, filmekből is) akár nézőnek is tűnhetnének. (Az istenek tényleg csak a halhatatlanságuk által mások, mint mi – minden mitológiai történet inkább esendőségüket igazolja.) Tóth Ildikó, Gáspár Sándor, Derzsi János markáns személyiségek, akik a számos átöltözés által más-más szituációban bukkannak elő. Ez az előadás erőteljesen aláhúzza a küzdelmüket, most valóban az emelődik ki, hogy hetedhét határt bejárva küzdenek azért, hogy végre egy alkalmas jóembert találjanak, de még hibái ellenére is Sen Te a legalkalmasabb jelölt, aki legalább megpróbál jónak maradni.
A vándorlást, a keresés nehézségeit, az istenek hangulatának hullámzását a látvány is kifejezi. Csontó András háttérvetítése kitágítja a teret, és élénkíti az előadást, ezen túl gyors váltásokat is lehetővé téve az istenek utazásait is kiemeli, illetve azt a folyamatot, ahogy a reménykedés reménytelenségbe fordul. Látunk sivár lakótelepet, elpusztított várost, határzárat bevándorlók sátraival, de napfényes pálmafás tengerpartot is. A rendezés ezúttal nem a történet általános érvényűségét, hanem a pillanatnyi aktualitását húzza sokszorosan alá.
Az előadást nézve eszembe jutott annak a néhány ismerősömnek a megjegyzése, akik „nézőbarátabb” rendezésnek minősítették ezt a fehérvárit a néhány nappal korábban bemutatott kecskemétihez képest. Mivel részletekbe nem mentünk bele, most a látvány megoldásaira és néhány színész játékára egyaránt gondolva érteni vélem, hogy miért lehetett ez a véleménye mindenkinek, aki mindkettőt látta és velem erről eszmét cserélt.
((Ha valami biztos, átlagnéző nem fog akárhonnan mindkét vidéki városba elutazni, pedig egyébként valóban tanulságos egy darabot többféle felfogásban megnézni. Pesten belül is megtehető ez, éppen A szecsuáni jólélek nézhető a Vígben is Docekal rendezésében Jóembert keresünk címmel, illetve a K2 is bemutatta és jelenleg a Stúdió K-ban megy ugyanez stúdióelőadásként, Mielőtt leszáll az éj címmel.))
Feltétlenül mozgalmasabb, amit Fehérváron látunk. Míg Zsótér Sándor pici térbe nyomta össze a szereplőit a jelenetek döntő hányadában, amely viszont önmagában is jól jelezte a beszorítottságukat és a változtatás lehetetlenségét. Vereckei Rita díszlet-dohányboltjában viszont jól el lehet férni. Jó megoldás, ahogy a dohányárunak csak a képe van a falon, minimális mennyiségű kellékkel-bútorral dolgozik, így az átdíszletezés meglehetősen egyszerű.
Az előadást nagyon feldobja, hogy élő zene van, de a zenekar tagjai mégsem jelennek meg a színpadon, viszont amikor játszanak, kivetítik őket, és jelenlétük még hangsúlyosabb, de elidegenítő effektként is hat. A több zenész gazdagabb hangzást idéz elő, mint a kecskemétiben Szemenyei János egymaga, bár őt nézve, aki a színház legváltozatosabb helyszínein jelent meg valamelyik hangszerével, sem volt hiányérzetünk. ((Nagyon vonzó, amikor egy jó színész még hangszeren is játszik – jutott eszembe azóta egy másik előadáson is Szemenyei, ahol történetesen az operaénekes László Boldizsár még trombitált is.))
Ha már a kecskeméti Repülőt játszó Szemenyei János említődött, akkor legyen most szó Nagy Péterről, akiről éppúgy világos, hogy érdekből keresi a lány társaságát, nem szerelmes belé, viszont sokkal jobban próbálkozik a színleléssel.
A szöveg ebben az előadásban Térey János és Kovács Krisztina munkája, ez is jól mondható, közel van a mai élőbeszédhez.
Az előadás többi színésze megteremtette a közeget, amelyben nem lehet jónak lenni. Közülük négy olyan van, akik nekem is és lányomnak is kiemelten tetszett. Vilma úgy szúrta ki magának ezt a négy színészt, hogy sosem látta őket eddig, neki korábbi revelatív élményeket nem hívtak elő, velem ellentétben.
Ebbe a négybe már beszámítom a csak futólag említett Krisztik Csabát, aki mint mindig, most is karizmatikus jelenség. Akármiben láttam eddig, és ebbe bőven beleértem a blog előtti időket is, mindig az volt a benyomásom, hogy a szerepet pont rá írták. Vang vízárusként a színház teljes terét bejárja, valóban átjön az erőfeszítés, hogy tesz azért, hogy az isteneknek szállást találjon, és érezzük őszinte barátságát is Sen Tével.
Andrássy Máté öregasszonyként A nagy füzetet juttatta eszembe, ahol ugyancsak idős nőt játszott, de egészen más előjellel, rendőrként pedig szintén még a darab szerethetőbb karakterei közé tartozott.
Egyed Attila Sinként, a bolt korábbi tulajdonosaként szintén női szerepet játszik, aki különösen élvezte ezt a kalandot, és komoly közönségsikert aratott, nem csak minket kettőnket ragadott meg. (Ha nem is mérföldekre, a de a nézőtér legutolsó soráig is elhatol, ha egy színész olyan nagyon szereti a feladatát, és most is ez volt a helyzet.) Egyed Attila nőiessége a nagybácsis jelenetekben egészen kivirágzott, és érezhető volt a kettősség, ahogy a kemény főnököt és a terhesség miatt kiszolgáltatott lányt egyszerre látja Sen Tében.
Kricsár Kamillt én elmentettem magamban zalaegerszegi színésznek, még hosszú évekkel ezelőtt, és alig láttam játszani. De amikor igen, akkor mindig tetszett. A borbély szerepe szintén hálás, van ebben is humor és a közönség benyomásaim szerint azt szereti a legjobban, aki alkalmat ad neki nevetésre.
Az előadás után lassan négy nap telt már el, és még most is nagyon jó döntésnek tűnt ez a duplázás, és mindenkinek ajánlom, aki szereti a színházat, hogy néha próbálkozzon meg azzal, hogy járatlan utakra téved, új helyszíneken néz előadásokat.
