Pontosan ma egy hete egy órán át beszélgetett velem Gyulai Bence újságíró a blogomról, ami különleges élmény volt valóban.
Megszoktam, hogy a környezetemben élőket különösebben nem érdekli a színház, bár kiemelném, hogy az összes blogbejegyzésemet olvasta és véleményezte a férjem, aki nélkül az egész nem is indulhatott volna el. Lassan öt éve ennek, és támogatta, hogy váltsak át a korábbi (volt tanítványaimnak küldött) zártkörű hírleveles szisztémáról erre.
A múlt kedden nagyon jó volt azt érezni, hogy valakit tényleg érdekel az, amit csinálok, és ha van időnk, még hosszan elbeszélgethettünk volna, téma volt bőségesen. (Én is szívesen rákérdeztem volna, hogy melyek voltak a kedvenc előadásai.) Ráadásul a múlt héten a szokásosnál messze rosszabbul jött ki a lépés, olyan előadásokat láttam, amelyek vagy nem igazán nekem szóltak, vagy nem egészen úgy sikerültek,ahogy jól esett volna, illetve lemaradtam egy koncertről, amely tanulságait kivételesen megírtam, sőt az is előfordult, hogy odamentem valaki miatt egy előadásra, és egyedül épp ő nem énekelt…
Ezt a hetet ez az egy óra beszélgetés, illetve a reménykedés ragyogta be, hogy esetleg többen is rátalálnak majd a blogomra, amennyiben megjelenik az interjú.
A múlt heti negatív beütésű írásaimat mintha többen elolvasták volna, így ma reggel azt tapasztaltam, hogy óránként 75 olvasóm is volt. Ehhez képest elég drasztikus élmény volt hirtelen látni, hogy a délben megjelent interjú olvasói közül huzamosabb ideig most óránként 4000 ember kattintott rá valamelyik írásra – nagyjából annyian nézték meg hatvan perc alatt, mint ahányan egy jobb héten szokták. (Megjegyzem, a napi száz kattintásról indultam 5 éve, így az óránkénti 75-öt is nagyon meg tudom becsülni, tekintve, hogy egyszer sem küldtem senkinek sem felszólítást, hogy lájkolja, olvassa, nem is hirdettem, és elvétve osztotta meg valaki. A blog nem hoz semmiféle bevételt, nem jelent anyagi szempontból különbséget a 75 után a 4000 sem, az írás öröme viszont független attól, hogy hányan olvassák, bár tagadhatatlanul nagyon jó érzés arra gondolni, hogy több haszna van, ha több emberhez el tud jutni.)
Elég megdöbbentő látni, hogy még a blog Fb-oldalán is megjelent ma délután 67 új követő – három hónap is kell néha ennyi új ember begyűjtéséhez. Az interjú jelentősége ebben állna számomra, hogy esetleg rátaláljanak néhányan még, akiknek hasznos lehet épp ez a blog. Majd kiderül, hogy hosszú távon miként érvényesül a hatása.
A Mucsi Zoltántól nyert MUCCI-pólóban könnyebb...- legalább azon nem kellett gondolkodnom, mit vegyek fel
Leírok néhány gondolatot, amelyet ha előre tervezem, hogy mit akarok kiemelni a bloggal kapcsolatban, biztosan nem hagyok ki a beszélgetésből, de akkor nem is említettem:
1.Bár a blogomon évek óta szerepelnek a célkitűzések egy külön posztban, alapvetően az
AJÁNLÓ – VISSZAJELZŐ – NYOMHAGYÓ
hármas funkció érvényesült öt éven át.
Az ajánló felé kívánok eltolódni a jövőben, és az elsődleges cél nem az, hogy mindenkit a kedvenc előadásaim megtekintésére bírjak rá, hanem az, hogy legyen annyi információ, amely alapján az előadások és a célközönségük egymásra találjon. Továbbra se megyek olyan előadásra, amelyikben nem hiszek, hogy tetszeni fog benne valami, és a jövőben el fogok attól a magamnak felállított szabálytól is tekinteni, hogy mindenről írok.
Öt év alatt nincs tíz megtekintett színházi előadás, amelyik kimaradt, azokban jellemzően jó társulatok nagy színészekkel nem hatottak rám, és méltatlannak tartottam volna, hogy leírjam, hogy X vagy Y, akit mindig nagyon kedveltem, ebben és ebben nem tetszett mégsem. (Minden társulatnál előfordulnak kevésbé sikerült produkciók, illetve néhány esetben az is kiderült, hogy sokan kifejezetten imádták azt, ami rám nem hatott.)
A továbbiakban leginkább azokról az előadásokról szeretnék írni, amelyek kapcsán valami további tanulság is levonható, mint például nemrég az, hogy mennyire lényeges a néző állapota is, hiszen rá hat az előadás, így nem mindegy, hogy milyen elvárásokkal ül be a nézőtérre. Ma jutott erre eszembe egy hasonlat: az előadás a zenei felvétel, a néző pedig a lejátszó. Ennek a minősége erősen befolyásolja, hogy mi lesz a végeredmény…
2.A blogírás elsődleges inspirálói között feltétlenül meg kellett volna említeni Magács Lászlót (az Átrium akkori igazgatóját), aki nagyon biztatott, hogy szükség van újranézésre, és arra, hogy a már repertoáron régen futó előadásokról többször is leírja ugyanaz az ember a benyomásait. Rajta kívül szerepelnie kell itt Kerékgyártó Istvánnak, akinek az életútja (a többszörös újrakezdések) elgondolkodtatott és Zimányi Zsófiának, akinek a frissen nyílt Rózsavölgyi Szalonjában (Az utolsó órával) indítottam az egész vállalkozást.
3.Az opera-sorozatnézés felé egy 2013. márciusi Don Giovanninak, illetve egy novemberi Kékszakállú lökött.
Amint látszik, a beindulás után három héttel elkezdett foglalkoztatni néhány énekes pályájának követése, akik közül van aki már nemzetközi pályára állt részben vagy főleg, és lassan azt is be kell látnom, hogy róluk le kell mondanom, viszont a pesti intézmények figyelése az, ami célszerű és bevállalható - erre van igény és erre van módom.
Látnom kell a statisztikákból, hogy még akkor sem érdekelne szinte senkit egy külföldi előadás leírása, ha meg tudom szervezni, és fedezem a költségeket. (Andrei Serban most közelgő III. Richárdja miatt gyakori téma,de szinte senki nem olvasta el, amit a szeptemberi bukaresti Don Giovanni premierjéről írtam, pedig egyetlen hivatalos kritikus sem volt ott, nemigen van más magyar nyelvű forrás az előadásról.)
Felemás érzés, hogy a nagyon kevés vidéki előadás megtekintésébe sok időt fektettem, a posztok megírásába is és az eljutásba is, és mindig örültem, hogy legalább néhány esetben ott lehetek, és nyomot hagyhatok a méltatlanul említés nélkül hagyott vidéki produkciókról, amelyek ráadásul szükségszerűen rövid életűek, de be kell látni, hogy az olvasók túlnyomó része egyáltalán nem érdeklődik olyan előadás iránt, amelynek a megnézésére semmi esélye sincs.
Öt év alatt tudomásul kellett vennem, hogy aki a blogomra rátalált, azt leginkább az egyetemisták, alternatív csapatok, illetve néhány nagy egyéniség érdekli. Amennyiben Alföldi Róbertet, Kolonits Klárát, illetve a Dohnányi Zenekart választottam témának, akkor szökött fel az olvasóim száma, de akkor sem volt napom, amely ezer olvasónál többet jelentett volna. Valószínűleg ez a mai emiatt is kivételes lesz, a blogom statisztikáján ezt a mai adatot fogom még évekig viszontlátni legnagyobb forgalmú napként. Megérdemli a megemlékezést ez az interjú, amely ezzel a kivételes élménnyel megajándékozott.
4.A kedvencek témakörbe nem akartam belefutni, akit ez érdekel, nézze meg a címkéket, illetve minden évben írtam értékelőt a számomra legkiemelkedőbb eseményekről év végén és évad végén is. Ez sokat elmond. Nem akartam egy két-nevet operaénekesek közül említeni - mert túl sok van. Nagyon nem szerettem volna, hogy bárkinek rosszul essen, hogy X miért, akiről még csak több cikk sincs...Valaki óhatatlanul is lemaradt volna.
Furcsa érzés volt az is ma délután, hogy néhány kommentet is kaptam. Eddig öt év alatt úgy vettem észre, hogy ugyan sok (minden!) színházi nézőnek van véleménye, de nincs sok kedve energiát beletenni abba, hogy meg is nyilvánuljon. Mások számára pedig egy-egy megfigyelés is hasznos, ebben bízom. Aki gondolja, ehhez is írhat kommentet, és ha van kérdése bárkinek, szívesen válaszolok.
ps. Rostás Biankát, aki az ide is beillesztett fotót készítette, eléggé sajnáltam, mert ahogy látszik, nem vagyok túl fotogén, és rendkívül sokat dolgozott rajta, és ő is szimpatikus volt, hozzájárult, hogy lett egy felejthetetlen órám.
ps. 2. - Ez a január 16 - 19.447 kattintással emlékezetes marad. És azóta, ma reggel hajnali négykor 240 ember? Majd igyekszem jobban írni, hogy néhány érdeklődő visszajárjon.
