Ez a 18. Don Giovanni bejegyzésem, és ennek is a „mille torbidi pensier”-t adnám, mert valóban ezer örvénylő gondolat jut eszembe az előadásokról, de ezt a címet már ellőttem. Most is volt már legalább hat másféle kezdésem, elborítanak a jegyzetek.
Lényeg a lényeg, Bukarestben megnéztem Andrei Serban, a 74 éves világhírű román rendező első Don Giovanni rendezését, kizárólag azért, mert érdekelt, hogy milyen lesz a címszerepben Sándor Csaba, aki a kolozsvári opera tagjaként áprilisban egy vendégjátékon az Erkelben már bizonyította alkalmasságát. Megérte menni, nagyon jó Don Giovanni Sándor Csaba, és egészen másféle, mint legutóbb, érdemes volt ezért rengeteget vezetni - mondom rögtön a konklúziót azoknak, akik nem olvassák tovább. Nagyjából annyi a különbség a két Don Giovanni értelmezés között, mint ami egy trubadúr és egy macsó rocksztár között van, de mindkettő érvényes. (Szerepelt a Művész egy harmadik Don Giovanniban is, de arról további információm nincs.)
Az előadásnak járulékos értékei is bőven voltak, olyan helyekre is eljutottam, ahova mindig is akartam - Aradra, a magos Déva várába, Szebenbe, Brassóba, Fogarasra, Szalontára. Bukarest pedig sokkal jobb hely, mint ahogy azt korábban gondoltam. De most már jöjjenek az előadás kapcsán leszűrt gondolataim, mert remélem, hogy Erdélyhez mégsem kell egy kedvcsináló bejegyzést írni.
A rendező több interjúban is nyilatkozta, hogy mindig félt ezt a darabot megrendezni és ki is fejtette előre a koncepcióját a nagy nyilvánosság előtt egy premier előtti közönségtalálkozón és riportokban is, de gondosan hozzá is tette, hogy a nézőre nem akarta ráerőltetni saját véleményét, a Don Giovanni kép szubjektív, nyugodtan lehet azt gondolni róla, amit akarunk.
Ez persze a darabra akár igaz is lehet, de jó esetben (ha a rendező tényleg gondol valamit), akkor az alkotók terelnek minket már a díszlettel, szereplőválasztással, a jelenetek beállításával, bár még így is nagy játéklehetősége marad a nézőnek, és óriási különbségek befogadói élmények között. Az, hogy ki milyennek látja Andrei Serban Don Giovanniját a néző előéletétől is nagyban függ, például attól, hogy mennyire van hozzászokva a „modern” operarendezésekhez, egyáltalán a színházhoz, látott-e korábban más Don Giovanni előadásokat, és még az is, hogy azokhoz miként viszonyult.
Fogalmam sincs, hogy valaki, aki most ismerkedett meg a történettel, mit vett le belőle, mennyire fogta meg a látvány, illetve az énekesek milyen hatást tettek rá. Miután én öt+ korábbi rendezésben láttam élőben ezt a Mozart-operát, és a Pesten repertoáron lévő előadást önmagában legalább 12 alkalommal, ezzel a háttérrel néztem, és összességében vegyes benyomásaim támadtak Andrei Serban rendezői megoldásai kapcsán. Ez most nem volt revelatív élmény, mint korábban a Ványa bácsija, azt nem éltem át, hogy számomra egészen új perspektívába tudta volna helyezni a művet, lehet, hogy ahhoz már túl sokat foglalkoztam vele.
A Don Giovanni, illetve összességében Mozart olasz operái kapcsán mindig azt éreztem, hogy a szerző (da Pontéval egyetemben) csupa esendő embert mutat meg nekünk, akik messze vannak a csodálatraméltóságtól, sőt bővelkednek emberi hibákban, de ennek ellenére – talán a zene miatt is – szerethetőek. A legutóbbi pesti – leginkább semmilyen – rendezésben amikor éppen jó énekeseket szedtek elő hozzá, a darabnak ez a sajátossága megmaradt, és átéreztem a legtöbb szereplő saját igazságát, személyes sorsukból átjött a tragikus elem is.
Ehhez képest Andrei Serban víziója jóval sötétebb, akárhogy próbálkoztam, nem sikerült senkivel azonosulni, nem éreztem, hogy a címszereplő környezetében élők sorsa fontossá válna számomra. Egy igen-igen kemény világot látunk, amelyben van egy Don Giovanni, aki ha nem is szimpatikus, legalább valamilyen – ösztönösen megy a maga útján, mindenkit gondolkodás nélkül letapos, semmilyen morális megfontolás, de igazodási kényszer sem fékezi – és vannak a többiek, akik semmivel sem jobbak nála, viszont gyávábbak. Érezhetik magukat felsőbbrendűnek, de mi látjuk, hogy semmilyen szempontból nem azok, morálisan sem állnak felette. ("misera gente" - valóban) Don Giovanni lenne hivatott az életükben támadt űrt kitölteni, aki viszont csak használja őket, szinte mindegynek tűnik számára, hogy éppen kivel van, de még így is vonzó a legtöbb nőnek, aki kapcsolatba kerül vele. Utána erőse ragaszkodnak ahhoz a felületes figyelemhez is, amit tőle kapnak. (Donna Anna a kabátját simogatja, miután Leporellóról lekerült - sokat elárul ez a gesztus.) Közben szidják, a csábítás miatt ítélik el, de ebben a rendezésben egészen kristálytiszta, hogy mindig akkor vetik a szemére, ha éppen abbahagyja az udvarló manővereket. (Nagyon kifejező, ahogy az előadás több pontján Don Giovanni – rutinszerűen – csókolgatni kezdi az éppen elé kerülő nő lábát, akik szintén rutinszerűen fogadják.)
A nagyon sokszor klisékből építkező összkép lelombozó, hát ennyire üres a mi életünk? – kérdezhetjük, és eszünkbe juthat, hogy a záróegyüttes csak azt énekli, hogy „la vita é sempre uguale”, azaz az élet mindig egyforma. Lehet, hogy Andrei Serban számára is fontos mondat ez. Nem lehetnek kétségeink Don Giovanni kapcsán, akinek csak spanyol nőből 1003 van a katalógusában, annak nyilván klisékből építkezik az élete, egy nő megszerzése tucat-esemény, ez indokolhatja a sablonosnak érződő rendezői megoldások sokaságát.
Az előadásban felvonultatott nők ruhája mind utalás egy-egy élethelyzetre, vagy típusra. Nagyon sokszor jelennek meg ezek a néma nők, nyomatékosan jelezve, hogy tényleg sok és sokféle nő fordult meg Don Giovanni életében. Néha Donna Anna és Elvira hozzájuk (és egymáshoz is) fordulhat, de minden esetben érezzük, hogy tucat esemény az, amikor valakit otthagy a férfi, nem is igazán érdemes ezen rinyálni. A díszlet nem különösebben vonzó, sőt inkább elidegenítő hatást kelt a hatalmas lépcsőház, mögötte a magas téglafal (egyszer fel is mászik a hősünk, onnan jóval kevésbé is hallatszik a hangja, ez a bökkenő, bár jól mutat a jelenet). Az alapszínek erőteljesen megjelennek, bár mivel a piros, sárga és kék egyben a román nemzeti színeket is jelenti, akár kifejezheti azt is, hogy a jelenlegi román társadalomról beszél a rendező.
Egy ismerősöm még látatlanban mondta, hogy biztosan lesznek az előadásban mobiltelefonok, ha modernizált. Azt gondolom, hogy lenniük is kell, mert kevés ember létezik manapság telefon nélkül, az életünk része, de ez a világ minden táján így van. ((Láttam nepáli serpákat gumipapucsban ötven kilós zsákokat cipelni, de mindnek volt azért okostelefonja, amelyet egy percre sem rakott le, még gyaloglás közben sem...)) Hamis lenne az egész előadás, ha modern környezetben senki nem mobilozna a cselekmény valamely pontján. Nekem tetszett, hogy a katalógus is telefonon volt, csak az zavart. hogy nem volt hihető, hogy Leporello valóban képeket szed elő és azokat mutatja Elvirának, valahogy a mozdulatok nem stimmeltek.Don Giovanni maga nem telefon-függő, mintha ő lett volna az, aki legsikeresebben meg tudta találni a helyét a való világban, nem települt át a virtuálisba. Talán ebben is áll a varázsa.
Maiak a ruhák, de a történet a szerelemről, párkapcsolati problémákról akkor is örök, ha a XVIII. század végének stílusát érvényesítették volna a látványban. Bennem sose merült fel, hogy éppen a Don Giovanni általános érvényűsége kétségbe vonható és ezt különösen nagy erőkkel bizonygatni kellene. 
Aki a fenti plakátra néz, az persze azt hihette, hogy „hagyományos”, kosztümös operát fog látni, ahhoz képest jó nagy meglepetés lehetett a miniszoknyás Donna Anna és Elvira, illetve a bőrszerkós Don Giovanni, aki extravagáns módon piros cipőben volt. Néhány rendezői gesztus itt-ott megakasztott – pl. szívmasszázs a szíven lőtt kormányzónak, repülő kokainos zacskók Don Giovanni partyján, illetve a rengeteg revolver, amelyet a női szereplők apró retiküljeikből előrángatnak a cselekmény több pontján -, elgondolkodtam, hogy mennyire más világban élhet Andrei Serban (esetleg tényleg túl sok időt töltött Amerikában, ahol a fegyvertartás valóban lehet a mindennapok része, bár három év alatt én csak egy élő emberrel találkoztam ott is, aki élt volna ezzel a lehetőséggel), de túlléptem ezeken. Átjött, hogy nyomatékosítani akarja, hogy túl sok az agresszió, ami jelen van, ráadásul végül Don Giovanni vesztét is a legártatlanabb áldozata okozza, nem süllyed el a színpad alá, hanem az általa hosszan üldözött, majd foglyul ejtett szobalány lövi le. (Ha nálunk menne az előadás, akkor ezt nyilván nem írnám bele, de valószínűleg kevesen lesznek, akik emiatt nem mennek el Bukarestbe a produkciót megnézni, mert lelőttem a slusszpoént. Engem is meglepett a fordulat...)
A darabban valóban ott van Elvira szobalánya, neki adja a lovag a legszebb szerenádját. A rendező ezt a mozzanatot erősítette fel, a szobalány fehér alapon fekete pöttyös ruhában ugrókötelezik, miközben csábosan mosolyog – hősünk pedig a nyomába ered a cselekmény számos pontján. Még szinte gyerek, két nagy copfja ezt hangsúlyozza, bár mostanában a fonott haj menő, így az, hogy a Don gyereklányokra is hajt, kicsit kevésbé erős. Egészen valószínűtlen, hogy épp ez a lány képes legyen a bosszúra, amire a többiek nem, de nyilván ebben érezhetjük, hogy a természetfeletti hatalmak mégis részt vesznek hősünk sorsának alakulásában. Bármint van is, nem elhanyagolható, hogy a legártatlanabbnak tűnő lény az, aki gyilkol - magyarán igazán ártatlan lény még sincs az előadásban.
Ezen a ponton el is bizonytalanodtunk. A szövegben egyértelműen szobalány van (la cameriera di Donna Elvira), ugyanakkor aki ezt nem ismeri, inkább hihetné Elvira lányának, akinek elrablásakor annyira védi, hogy ezért verik össze Don Giovanni emberei. Persze előfordulhat, hogy valaki azt sem hagyná, hogy a szobalányát raboltassa el a szerelme. (Az előadásban rengeteg az agresszió, és Elvira sérülései a végén ugyanerre utalnak. A mi hősünk a megszokottnál is gátlástanabb és nem finomkodik.)
Ahogy Elvira szobalánya feltűnik időről-időre, éppen úgy jelenik meg a megölt kormányzó alakja. Míg a szobalányt kevesen emelik ki, bár a tömérdek Don Giovanni feldolgozás között nyilván volt más hasonló felfogású is, a kormányzó szelleme más rendezésekben is kísérteni szokott. Ebből következtethetünk arra, hogy valamennyi lelkiismerete csak van, bár nekem az egész felépített Don Giovanni karaktertől épp ez a két erőltetett motívum maradt a legtávolabb. Sándor Csaba alakításának legerősebb vonása mégis az ösztönlénysége, barbár módon eszik, inkább zabál - sosem láttam senkit ilyen vehemenciával, ilyen gusztustalanul enni. Ez fontos jelenet, kiéreztem belőle a provokációt is. Szándékosan el akarja távolítani magát környezetétől, csak azért sem igazodik, nem akar senkinek imponálni. Ha valaki ténylegesen belegondol a látottakba, akkor nagy eséllyel elkeseredhet - ez lenne a legkülönb, legvonzóbb ember? - Az előadás világában nincs jobb nála, az biztos.
Néhány Don Givanni előadás kapcsán mondhatjuk, hogy ő a bűnös, a többiek pedig az áldozatai, jelenleg úgy néz ki, hogy a címszereplő is kihasznál mindenkit gátlástanul, de őt is használja a környezete.
A rendezői döntések némelyikére mondhatjuk, hogy sablonos, de magyarázhatóak, logikus rendszeren belül vannak. Van néhány dolog, ami kidolgozatlanul maradt, de a további előadásokra persze még akár változtatható is lenne. Most nem a szívmasszázsra gondolok, amelyről nyilván ember nem beszélné le Andrei Serbant, ha megtetszett neki, hanem apróságokról. A darab végén előírás szerint zenekari művészek lépnek a színpadra és velük kommunikál a főszereplő. Látványosan pénzt szór nekik Sándor Csaba, és talán ketten ha lehajolnak érte, ők is kelletlenül. Érezni, hogy kellékpénzért hajol le a bukaresti operaház művésze, nem pedig Don Giovanni vacsoráján a felbérelt zenész. Ez nagyon nem segíti a hatást, mert ebben a pillanatban kiesünk az előadás hangulatából.
Ugyancsak - nekem - necces volt az a jelenet is, amelyben Don Giovannit Masetto emberei még azután is keresik, hogy lefizette őket és megverték gazdájukat - ez egészen logikátlannak tűnik, bár lehet, hogy másként is magyarázható. (Egy nézésre nem sikerült.)
Ha a szereplő énekesek teljesítményét nézem, és itt némileg beleértem a másik szereposztást is, amelynek második felvonását nagyrészt (az előző nap) meg tudtam nézni, megállapítható, hogy éppen a rendezés sajátosságai miatt csak néhány esetben jöhetett át, hogy egyesek az átlagszínvonal fölött vannak, inkább azt éreztem, hogy Don Giovanni környezete jóval kevésbé érdekes valóban.
Nemrég tapasztaltam, hogy a BFZ edinburghi Don Giovanni előadásai kapcsán csak négy énekesről ír a hivatalos kritika, a zenekar is csak négy nevet hirdet, mintha a címszereplőn kívül valóban csak Leporello, Donna Anna és Elvira játszaná el a darabot. Én ezt HIVATALOS kritika részéről súlyosan méltatlannak találtam, de most végignézve a szereposztáson, én sem részletezem, főleg azért, mert egy név sem mond várhatóan senkinek semmit. Ami minket érint: " a mi Csabánk" volt az igazi, aki az egész tömegből hangilag is erősen kiemelkedett. A többiek közül a másik szereposztás Donna Annája (Cristina Maria Oltean) volt az, aki jobban megfogott minket. (Tavasszal láttam egy zágrábi Don Carlost, amelyben a külföldi énekesek játékát hihetetlen aprólékossággal részleteztem, amely azért is lehetett így, mert volt köztük négy igazán csodálatos, akiket később is szívesen néztem volna. Most nem vittem haza magammal egyéb neveket, akiket "mindenáron látnom kell még", viszont Sándor Csaba nemcsak a többiekhez viszonyítva volt sokkal jobb, hanem abszolút értékben is, éppen úgy, ahogy azt tavasszal a kolozsvári előadása kapcsán megállapítottam. Jelenleg ráadásul még betegen énekelt, nem gyógyult meg egészen, de ezt valószínűleg csak olyanok érezhették rajta, akik igazán jól értenek a zenéhez is és őt is sokat nézték. Mezei nézőknek Sándor Csaba egy maximális fordulatszámon pörgő Don Giovanni volt ezen az estén, aki még nincs belefáradva ebbe az életformába, még bírta volna hosszan ugyanezt, ha nem válik a dramaturgia áldozatává.
Nem rossz, ha egy Don Giovanniban a címszereplő a legérdekesebb személyiség, bár az általam korábban látott előadásokat nem egyszer inkább Leporellónak lehetett volna nevezni. Az a hálásabb szerep, vele jobban lehet azonosulni, gyávasága miatt több közös pontot találunk vele, és ő az, aki vicces. Andrei Serban elmondta, hogy mindig is szeretett volna Don Giovannihoz hasonlítani, vágyott a szabadságra, függetlenségre - nyilván a nézők között is vannak hasonlóak. Van olyan Leporello-értelmezés, amelyet ez hat át: Don Giovannihoz hasonló életet vágyna élni a szolga is. De most nem ez van, akit nézünk (de miért van az arca fehérre festve?), Daniel Mateianu valóban csak szolga, és lázadása kimerül baseball sapkájának "Revolt" feliratában, amelyet valami miatt egy másikra cserél, amelyen már "New York" van. Nem tudom, hogy ennek mennyi jelentőséget kellene tulajdonítani, mindenesetre észrevettem a cserét. Ez a Leporello elég szürke figura, kíméletért könyörög és szánalmas, de nem nagyon hisszük, hogy ebben a kemény világban érdemes, és megkönyörülne bárki bárkin.
Ami a Leporello-Don Giovanni kapcsolatban még érdekes: Don Giovanni tőle csókkal válik el a végén, mintha hozzá volna köze és jobb ember mégis, mint amilyennek szándékosan mutatta nekünk korábban. Lehet, hogy álarcban volt ő is, ahogy mindenki más, csak ellenkező előjellel, mint a tömeg, akik jobbnak akarnak mutatkozni mások előtt, mint amilyenek.
A rendező a szabványos Don Giovanni előadásoktól legnagyobb mértékben Don Ottavio karakterének bemutatásakor tér el. Nála Donna Anna jegyese nem nyámnyila pasas, hanem erőszakos, önérvényesítő politikus, akitől menyasszonya fél is, próbálja a távolságot is tartani. Megértjük, hogy halogatja az esküvőt. Andrei Lazar minden nagyobb megszólalását a széles nyilvánosságnak szánja, újságírók hada veszi körül és kamerák rögzítik nyilatkozatait. Igy hangzik fel a "Dalla sua pace.." is, és egy pillanatig sem hihetjük, hogy ennek az embernek a lelki békéje tényleg szerelmétől függ, mert egyértelmű, hogy Donna Anna csak a kirakatba kell, más funkciója nincs.
Miután a vörös hajú Donna Elvira (Antonela Barnat) és a szőke Donna Anna (Bianca Margean) nem tűnnek különösebben eltérő típusnak, mindketten miniruhában és erős smikkel jelennek meg, hozzájuk képest valamennyire más legalább Zerlina (Maria Jinga), aki a három nő közül ebben a rendezésben is a legközelebb áll Don Giovanni alkatához. Ez a Zerlina éppen olyan életélvező, jól el tudná fogadni egyszerre Masetto és DG közeledését is, nem lát ebben semmi rendkívülit. Ha semmi különös nem jönne közbe, ők ketten jól elélhetnének részben együtt, részben egymás mellett is. Zerlina beállítottsága ösztönös, elhihetjük neki, hogy akár így is lehetne - ha a társadalmi konvenciók nem szólnának közbe folyton.
Nem tudom, hogy az előadás mennyire ment mélyre a többi nézőben - nekünk nyilván több okból is felejthetetlen marad és örülünk, hogy elmentünk rá. Mindkét szereposztás tapsrendjét láthattuk, óriási volt a siker, álló taps kerekedett szinte azonnal.
A színház igazgatónője, aki korábban maga is rendezett Don Giovannit, benne Sándor Csabával, mindenkinek személyesen gratulált és csokrot adott, kicsit így nagyobb súlya lett a gesztusnak, mint ahogy ez nálunk történni szokott, kicsit feszengő hostesekkel.
A nézőtér szintén tele volt mindkétszer, a hangulat érezhetően a pestinél fesztelenebb is volt, bár nem örültem, hogy az első sor közepén mellettem ülő gyanúsan szakmabeli figura többször látványosan is ivott előadás közben, majd a kiürült palackokat a földre dobálta és ott is hagyta.
A tapsrend végén Don Giovanni felé repült egy melltartó- hatásos és kifejező effekt volt ez, akár bele is lehetne rendezni az előadásba - említem, mert erős színfolttá vált a helyzet, de nem akarok tippeket adni a hazai operarajongóknak, sem iriggyé tenni azokat a bejegyzésemet netán végig elolvasó színművész/operaénekes urakat, akiknek soha az életben senki nem dobott be fehérneműt a színpadra. (3180 előadásnál tartok most, és én sem láttam korábban hasonlót, ez nyugtasson meg mindenkit. Ha meg ez nem elég vigasz, van mód a pályamódosításra még mindig....)
