Valakinek eszébe jutott a Tháliában, hogy jópofa dolog lenne Oscar Wilde-ot játszani, esetleg a Lady Windermere legyezőjét, amelyet magyar színpadon 1903-ban (a Nemzetiben és Kolozsváron) és 1959-ben ( a Madách Kamarában) mutattak be és többször nem. Akiben ez felmerült, nyilván első újraolvasásra arra is rájöhetett, hogy a legutolsó premier óta is jól eltelt az idő, nemhogy 1891 óta, amikor a szerző ezt a saját korának címezve papírra vetette, nem kevés társadalomkritikai éllel.
Ez nem görög tragédia, amely voltaképp időtlenként is játszható, hanem egy társalgási szalonvígjáték, amelyet „stílusban kell tartani”, és az internet és a film korában óriási kockázat vágások nélkül előszedni, mert a közönség kevéssé jól viseli a lassú színházat, pont ahogy a túlírt blogbejegyzéseket sem. Lehet, hogy hatvan éve a Madách Kamarában Mezei Mária és Váradi Hédi le tudta kötni különösebb trükkök nélkül a közönséget (jó lenne tudni, hogy pontosan hány előadást is ért meg Egri István rendezése, abból sok kiderülne ezzel kapcsolatban), de most elképzelhetetlennek tartom, hogy egy olyan felfogás, amelyik a művet változatlanul hagyná, nézhető lenne, mert annyira megváltozott a világ azóta. (Kit érdekel ma, hogyan fecsegtek a londoni szalonokban a ráérő arisztokraták? - Pontosabban: kit érdekelne ez majdnem három órán keresztül?)
A színház pedig mégsem arról szólna, hogy szedjük elő a porosnál porosabb darabokat és a „szerző véleményéhez híven” mutassuk be művelődési céllal, sokkal több értelme van, ha a ma közönségének akarnak valamit adni.
Ami a Tháliában történik az a színlapról is előre kiderül, így nem kap zsákbamacskát a néző, és én sem szpoilerezek most: a darabot Hamvai Kornél új fordításában – a jelenetek sorrendjén nem változtatva, de néhány jól kivitelezett húzással (dramaturg: Varga Zsófia) próbafolyamatként kapjuk meg, amelyben a valódi rendező, Csányi Sándor ténylegesen rendezőt is játszik, beleszól, elemez, instrukciókat ad, néha megismételtet egyes részeket. A színészek a szerepeiken túl önmagukat is (túl)játsszák, és ami jó, mindenki öniróniával mutatja magát, látjuk esendőségüket, ügyetlenkedéseiket és ezáltal sokkal közelebb kerülnek hozzánk, és esendő emberként talán még vonzóbbak, mintha supermanként akarnának feltűnni.
A Premierajándék egyébként szándékoltan a Thália "színházi sorozatának" a része kíván lenni, A hőstenor és a Kean, a színész után a harmadik ilyen tárgyú darab, amelyik fő témája maga a színház. Ebből is látszik, hogy figyelnek arra, hogy mi érdekli a nézőt, és azt nyújtják, amire igény van.
A színház illúzió, mi pedig azt várjuk a színészektől, hogy elhitessék velünk, hogy ők most például 1891-ben az angol arisztokrácia megbecsült tagjai, és eközben mégis jól esik, ahogy ki-kilépnek a szituációból, és kicsit másként ismét be, olyan MINTHA valóban belelátnánk abba, hogyan készül egy előadás. A díszlet (Bagossy Levente által) és a jelmezek (Velich Rita tervezte őket) változásai jól fejezik ki a folyamatot, az első rendelkező próbáktól indítva nemcsak a párbeszédek fognak egyre jobban hasonlítani egy kész előadáshoz, de maga a látvány is.
Lehet, hogy elkelt volna egy Csányi Sándornál keményebb külső szem is, mert helyenként megszakítás nélkül futtat tovább ellaposodó jeleneteket, láthatóan gyönyörködik a színészeiben és alapvetően egy "puha rendezőként" viseli magát, a vége felé pedig már szinte egészen olyan lesz maga is, mint mi nézők. A közönség köhögése, fészkelődése érzékenyen jelzi a megoldatlanságokat is, de szerencsére hamarosan jön egy újabb megszakítás, és az újabb poénok továbblöknek minket a döccenőkön.
Pótszékes teltház volt a premier után egy hónappal ezen a vasárnapon, és senki nem lépett le a szünetben. (A színház karácsonyi videójának épp ez volt a témája, hogy elégedetten távozzanak a nézők az előadás végén és ne a szünetben. Ezt feltétlenül eléri ez az előadás is.)
A színlap jelzi azt is, hogy Oscar Wilde mellett a társulat is írta a darabot, nem egy ötlet, mondat a próbák során az egyes színészeknek jutott eszébe, azt rögzítették, illetve színesítették a szöveget az egyes színészek állapotára vonatkozó utalásokkal. (Többen is betegek voltak az elmúlt hónapban, volt emiatt műsorváltozás is, és az előadás szövegében most még ezeknek a nyomai is megmaradtak.) A későbbiekben is sejthető, hogy hasonló utalások bele tudnak kerülni a szövegbe, és a közönség értékelni is fogja a naprakészséget.
Mint kiderült, ez volt az első alkalom, amikor már minden színész játszott a darabban – Bán Bálint betegsége miatt eddig a rendező helyettesítette. Ez éppen az az előadás, amelyben Csányi Sándor voltaképp akárkit helyettesíthet, el fogja bírni a továbbiakban is – még akár a női szereplők helyére is beugorhat, az sem fog ártani az előadásnak. (Kedélyes színfolt, hogy elméletben még Molnár Piroska is szerepelne, már maga a lehetőségről is jól esik hallani. Majd a februári bemutatóban, abban már ki van írva...)
A darabnál sokkal lényegesebbé válik maga a próbafolyamat megmutatása, de persze elég jól átjön a történet és Oscar Wilde szellemes aforizmái is kidomborodnak ahhoz, hogy valaki akár az eredeti mondanivalójáig is leáshasson, és azon gondolkodjon el, hogy is van az, hogy a darab happy endje voltaképp azon alapul, hogy egy házaspár mindkét tagjának sikerül eltitkolni a másik elől valami igazán lényegeset, azaz elhallgatáson, hazugságon. Mintha a szerző azzal akarta volna 1891-ben szembesíteni a polgári közönségét, hogy túl sokat foglalkoznak a látszattal, hogy kiről mit gondol a társadalom, és ennek súlya is van, hiszen ez a vélemény egyeseket egészen ellehetetlenít. (Nemrég ugyanebből a korszakból mutatott be előadást a Centrál, Ibsen Kísértetek-je is ezt a témát érinti.) „Manners before morals” – ez lehetett a jelszó 130 éve is, és nem kizárt, hogy ez az alap nem veszítette el az aktualitását azóta sem, bár talán most már az illemtudó viselkedés sem túl tipikus.
Annak ellenére, hogy az ideálok veszélyességéről is szó van, mégis csak ennek köszönhető a boldog vég, hogy ezek nem sérülnek, csak mi nézők tudjuk meg a teljes igazságot, Oscar Wilde is tanácsosabbnak tartja elkerülni a teljes leleplezést, legalább a felszínen megtartja a vígjáték-jelleget, ha már jelezte, hogy alapvetően túl nagyok a bajok.
A nézők mindenesetre valószínűleg a mélyrétegekig nem ásnak le, még így sem, hogy a mondanivaló lényegében az aforizmákban elég feltűnően van elhelyezve, de élvezik a szellemességeket, és még annál is jobban a színészek játékát, a próbahelyzet kettősségét. Lehet is.
A főszerepben – Lady Windermere-ként – Tóth Eszternek elhisszük a fiatal, naiv és magabiztos lányt, és vele érzünk, amikor a próbán éppen őt „csuklóztatja” a rendező, aki másokkal eléggé kesztyűskézzel bánik. Bán Bálint a férj szerepében illik hozzá, ő is hamvas és ártatlan, így könnyen ítélkezik. Alakítását kellően színesíti némi ügyetlenkedés is, ami igazán jól áll neki. A néző persze nem tudja eldönteni, hogy ez mennyire alakult ki véletlenszerűen, illetve amit a színész saját próbastílusáról mond az igaz-e, vagy csak kitalálták neki, mindenesetre Lord Windermere-nél érdekesebb lesz a Bán Bálint karakter.
A többieknél is hasonlóképpen látunk valamit a színészből is, de ez a hozzáírt privát vonal nincs túltolva, sőt hiányoljuk az ilyen sztoriknál megszokott párhuzamos történetet. Érdekes lenne egy hasonló szerelmi három- vagy sokszög a színészek között is, csak nehéz lenne ezt a legyező-ügyet a mai körülmények közé lefordítani, bár Hamvai Kornélnak akár ez is sikerülhetett volna. (És persze az idő-tényező sem mellékes, ebben a formájában pont megfelelő hosszúságú a darab, két és fél óra. Egy Mohácsi ugyanebből a helyzetből nyilván öt és felet csinálna.)
A többi szereplőnek Schell Juditnak, Mózes Andrásnak, Szabó Erikának, Tamási Zoltánnak, Vida Péternek és Fodor Annamáriának mind jut egy-két jó helyzet, több poén, nagyon szerethetőek a felmutatott gyengeségeik is, sőt a vendéget, Domokos Lászlót is megjegyezzük magunknak. Az inas kis szerepét a próbafolyamat eléggé megnöveli, nem panaszkodhat.
Az előadásról eszembe jutott a szintén decemberben bemutatott Ascher Tamás Háromszéken, amely szintén a színházcsinálással foglalkozik, de ha ahhoz viszonyítom, akkor különösen lájtosnak tűnik, szinte túlságosan kedvesen bánik a színészeivel Csányi Sándor, de a közönség ezt pont így szereti. Sokat lehet nevetni, ezért a lehetőségért pedig hálásak is vagyunk a színészeknek, és mivel a darab semmiképpen nem érinti a mai közéletet, a politikát, akármilyen oldali néző sem fogja magát tőle rosszul érezni.Talán ez a siker titka.
A mai világban ez már önmagában sem kevés, tényleg ki lehet kapcsolódni, és úgy tehetünk két és fél órára, mint a szereplők egy része – amiről nincs szó, az nem is létezik, ki tudjuk a külvilágot rekeszteni. Aki ezt szeretné, vagy csak egyszerűen szeretné a színészeket próbálgatás közben látni, nem fog csalódni, lesz egy jó estéje.
ps. A kép a femcafe fotója, amelyiket a neten találtam, "kifejezetten szórakoztató, mégis mély mondanivalójú darab" kommenttel. A vele járó cikk címe aforizma a darabból: "mindennek ellen tudok állni, csak a csábításnak nem." Van a darabból egy a másik kedvenc idézetem is , amelyiket nem sütöttem el írás közben: "A világon csak két tragédia létezik: amikor az ember nem kapja meg, amit akart, és amikor megkapja. Az utóbbi sokkal rosszabb, az utóbbi igazi tragédia." Ha valaki akarja, ezen a paradoxonon el is szórakozhat, de ott van benne a mélység kétségtelenül.
