Még sokáig kapaszkodni kell, hogy a maximális harminc állóhely valamelyikét megcsípjék azok, akik nem vettek az előadásra két hónappal előre, az árusítás legelső napján jegyet.
Ezen a hétfő estén MAGA Ascher Tamás is látható volt az előtérben, amint jegyvásárlással próbálkozott, jelenlétével ráhangolt minket az előadásra, és annál inkább élvezhettük később Keresztes Tamás játékát.
Kinek való az előadás?
Ez az előadás kötelezően nézendő mindenkinek, akit érdekel maga a Katona, kötődik hozzá, figyelte esetleg már a nyolcvanas-kilencvenes években, vagy/és szereti Pintér Béla előadásait, és követi a hangsúlyozottan nem-kőszínházi rendező munkáját. (Koprodukciós előadás a Pintér Béla Társulattal.)
Duplán is célközönségnek éreztem magam, így valóban élményfürdő volt ez, amely ugyan nem tökéletes, vannak üresjáratai, és kifejezetten ehhez a színházhoz köthető, igényel előismereteket. Arisztophanész komédiái is csak lábjegyzetek halmazával érthető, ez se adja magát könnyen a beavatatlanoknak.
Akinek nincsenek meg a kulcsnevek – nem tudja, hogy ki Máté Gábor, Bezerédi Zoltán, Babarczy László, Zsámbéki Gábor, Udvaros Dorottya, Básti Juli, stb – azok a mű egyik alaprétegével nem fognak tudni mit kezdeni, hacsak nem készülnek fel előre – de az nem ugyanaz mégsem. Aki viszont sokat járt a Katonába és egy búgócsiga már felidézi a Három nővért, az sok mindent fog értékelni benne. Nem árt, ha valaki a Pintér Béla életművel is tisztában van – ez esetben a néptáncos betéteket a legtermészetesebbnek fogja tartani. Érintőlegesen és nem kis iróniával benne van ennél több is, az amatőr színjátszás is, nemcsak az alternatív szféra (Kazincbarcika emlegetése előhívja) , illetve a zalaszentgróti tábor, amely sokak színésszé válásának első állomása volt, sőt a darab egy lehetséges magyarázatot is felkínál arra, hogy miként alakulhatott ki a magyar színházi világ megosztottsága, mi volt Ascher eredendő bűne, amely után elindulhatott az "aschercafézás"...("Keresd a nőt!") Az előadást megnézve ez is világossá válik.
Pintér Béla új darabja 1 óra 55 perc egyben. Néha hosszúnak tűnik, és van időnk közben a kételyeinket is megfogalmazni, de a darabbal kapcsolatos dilemáit maga is felveti a verses szövegben.
Nem hagyhatóak figyelmen kívül a darab keletkezésének előzményei sem.
2016 márciusában bemutatták Pintér Béla Köpeny-parafrázisát a Katonában, A bajnokot, amely azonnal hatalmas érdeklődést váltott ki (operát énekelnek a Katona színészei! – kit ne érdekelne már ez önmagában is?), de lett hozzá szenzációhajhász botrány is, mert az előadás történetének aktuálpolitikai vonatkozásait emelte ki egy újságíró. A főszereplő sorsa hasonlított egy kormánypárti közszereplőre, és ennek kapcsán a sajtó még szélesebb tömegeket tett kíváncsivá. Az egyik cikk ennek kapcsán kiemelte, hogy a Katona művészeinek is van szennyese, miért nem azt teregetik ki, és azonnal a színház direktorára is célzott.
A színház és a szerző a nekik dobott kesztyűt megragadta, Pintér Béla most egy fiktív darabot írt, amelyben persze felfedezhetőek olyan mozzanatok, amelyek valóban kapcsolatba hozhatóak az egyes szereplőkkel, bár mindenkiből karikatúra lesz. Az önirónia mindenkinek használ, és nem rossz nézni, ahogy a Katona nem hatódik meg saját – kétségbevonhatatlan – nagyságától, hanem belemegy a játékba.
(Míg A bajnok is köthető valós személyekhez, abban az esetben egyáltalán nem kell ismerni a hátteret, általános érvényűvé vált, elemelkedett a kiinduló pontjától. Ez erre az előadásra nem mondható el, épp ellenkezőleg – a kötelék vállaltan erős, egyes nevek meghagyása is ezt jelzi. Egészen nyilvánvaló az is, hogy Pintér Béla a darab írásakor már tudta, hogy pontosan mely színészekkel fog dolgozni. Jordán Adél, az egyik fiktív főszereplő például Tordán Léda nevet kapott.)
Ascher Tamás legenda, de emlékképeim szerint ezen a területen semmi változás nincs, mert már 32 éve is „AZ” Ascher volt, és a minőségi színházcsinálás hamarabb jut eszünkbe róla, mint a cukorka. Alaposan próbál, majd folyamatosan nézi a kész előadásait, a gonoszkodó, kemény megjegyzésekről hallani lehet, de ez a színészeket érinti – a néző a végeredménnyel, az Ascher-rendezések aprólékos kidolgozottságával és az igényességgel szembesül, és nekünk tökéletesen mindegy, hogy milyen a modora és a munkastílusa.
Az előadás azért is népszerű lesz, mert a néző kíváncsi, érdeklik a bulvárlapokban megjelenő hírek, ki kinek a kicsodája és mit csinál, és most mintha a Katona is önként fellebbentené a fátylat a titkairól. A Máté Gábornak adott egyik szövegben benne is van, hogy mind a nézőtéren, mind a színpadon esendő emberek ülnek, hibákkal – és az előadás ezt is nyomatékosítja. Most nem szuperhősöket nézünk, hanem a nagy művészek emberi oldalát. (Ha valaki azt mondja, hogy nem szeretné látni, ahogy ezek a nagy művészek leszállnak a piedesztálról, azoknak ellenjavalt a megtekintés. A néző jobban jár, ha ismeri magát – ha felháborodik azon, hogy kifigurázzák ezeket a már-már ikonikus alakokat NE menjen pont erre az előadásra, ne növelje a tömeget.)
Ascher Tamást Keresztes Tamás játssza, és már a smink, a ruha (Benedek Mari a jelmeztervező) nagyon találó. Igen, megvan az "angeluszi báj" és a "gonosz manó" is benne egyszerre. Szerethető így, ahogy van. Ascher rendszerint fel szokta tűrni a zakója ujját, a szemüveg, a haj, minden stimmel. A mozgás, a gesztusok, a kissé gúnyos mosoly – egészen a tapsrendig átlényegül Keresztes Tamás. Kicsit soványabb – ennyi a különbség, de ennyi kell is. (Ascher Tamást a bejegyzés befejezésének napján, másnap az Ódry Színpad bemutatóján is meg lehetett tekinteni az előcsarnokban, és megint megállapítottam, hogy valóban mennyire jó lett a hasonmás, ráadásul a viselkedése mintha évzizedek óta semmit nem változott volna, egészen olyan, mintha megállította volna az időt.)
Fekete Ernőt nézve én már 1997-ben is azt éreztem, hogy sokban hasonlítanak a gesztusai, hangsúlyai Máté Gáborra, így nem lepett meg, hogy a másik főszereplő ő lett, akinek szintén nagyon jól áll a szerep.
A harmadik férfi-főszereplő saját magát játssza, Bezerédi Zoltán egy parókával rengeteget fiatalodik, ebben a különleges helyzetében egyedül van a színpadon, de nem biztos, hogy ez sokkal könnyebb feladat.
Pintér Béla viszont nem önmagaként lép fel, hanem egy határontúli – később nagy magyarországi karriert befutott színházigazgatóként - helyette Dankó István játssza a Pintért, az akkor még nagyon fiatal ( és nem-rendező) néptánckedvelő színészt, aki már akkor új kifejezési formákat keresett, és ennek hatására látunk is egy rövid, népdalokkal bemutatott Három nővér-változatot. (Ez a betét revelatív hatású lehet egyes nézőkre, annyira meghökkentően passzolnak a dalok a cselekmény fő fordulataihoz. Ha történetesen nem láttam volna már néhány éve az Aidát népdalokban elmesélve negyedóra alatt, ez még inkább hatott volna rám, de így is tetszett.)
A „Katonavári” Színház – minthogy a Katona mellett Kaposvárból is van, ahogy a díszletben megjelenő plakátokból is láthatjuk ezt (Khell Zsolt díszlete), két igazgatót is kap egyszerre, pontosabban egy igazgatót két személyiséggel, akiket Elek Ferenc és Thuróczy Szabolcs játszik. Erről hallottam korábban, simán el lehet fogadni ezt a dupla-személyiséget – Babarczy Lászlő és Zsámbéki Gábor néhány jellemzőjét fel is fedeztem.
A legfontosabb női szereplő, akit Jordán Adél játszik fiktív, bár a történet nyomokban tartalmaz valóságelemeket Máté Gábor magánéletéből. Az előadásban utalnak a színház iránt érdeklődők körében már elcsépeltnek számító Marton-ügyre, a lehető legburkoltabb formában. Ugyanakkor a főcselekményben mégis ennek a helyzetnek a fordítottja kap nagy hangsúlyt. Azt látjuk, hogy egy határontúli színésznő használja ki vonzerejét, és ő kezdeményez. A bohózatként is értékelhető történetbe viszont disszonáns hangok is vegyülnek, és talán ez is a darab problémája: nem számítunk tragikus felhangokra, de mégis elkomorul a történet. Vannak témák, amelyeken lehet viccelődni, de attól még rosszul érezzük magunkat közben. Lesz áldozat.
Jordán Adélt láttam már kidolgozottabb karaktert játszani, viszont most láthattuk, hogy nagyon jól áll neki a népdaléneklés. Lehet, hogy nem lesz több helyzet, amelyben ezt hasznosítani tudja, de semmi nem kizárható.
A néptánc és a közös éneklés magas szintű elsajátítása rengeteg próbaidőt felemésztett, ezt tudni lehetett előre. De ezek a részek az előadásnak a kitüntetett, talán legerősebb pontjai. (Ökrös Csaba a zenei vezető, három hangszeres zenész játszik, a koreográfus pedig György Károly.) A többi színésznő is már eljutott arra a pontra, hogy ezt élvezze, Enyedi Éva, Szirtes Ági, és a Katona két legendás színésznőjét játszó Pálos Hanna és Borbély Alexandra is nagyon szereti ezt, átjön, nem kevésbé, mint rivalizálásuk.
A férfiak közül talán a legpozitívabb személyiség Friedenthal Zoltán, akiben Mohácsi János rendezőre lehet ismerni. Rajkai Zoltán (Kis Pista) büfést játszik (nem lepne meg, ha szintén lenne modellje), Takátsy Péterről pedig szintén asszociálni lehetett egy még ma is játszó, sokat – de kis szerepekben – foglalkoztatott ma már idősebb színészre. Kovács Lehel pedig a színház ifjú titánja.
A karikatúrák helyenként keményen fogalmaznak, Pintér Béla nem óvatoskodik, van éle a mondatainak, de minthogy magát sem kíméli, így élvezhetjük ezt a manapság szokatlan őszinteséget. (Ami egyedül NAGYON nem tetszett – az erdélyi színészek karikírozása tájszólással. Vannak erdélyi ismerőseim, akiknek a szóhasználatán és a kedves udvariasságán látszik egyedül, hogy egy másik közegből származnak. Az akcentus óhatatlanul leértékelést sugall, és éppen ezért – lehet, hogy szándékosan – a Háromszéken játszódó részek kifejezetten taszítottak. Ha ez volt a rendezői szándék, akkor elmondható, hogy nálam ez működött is. De túl tudtam ezen lépni, nem pörgettem be magam rajta.)
Az előadás néhány ponton a szövegen belül felveti azokat a kérdéseket, amelyekről nyilván majd a kritikusok nyilatkozni is fognak, például azt a legalapvetőbbet, hogy a formai újítások (népzenével elbeszélt történet) megállják-e a helyüket, tartós értéket fognak-e képviselni. Lehet-e valódi embereket színpadra állítani? A témával kapcsolatban pedig hosszan elemezhető lenne, hogy a művészeket morálisan valóban másként lehet-e kezelni, vagy éppen az, hogy kivesszük őket a mindenkire érvényes szabályok alól, hozza létre a problémákat első sorban. (A művész-rajongó viszonyról külön bejegyzést írtam nemrég, amely csak ezzel a kérdéssel foglalkozik.)
Szerettem az előadást, jó volt nézni, de nem érzem mégsem azt, mint annak idején a Három nővérnél, hogy újra meg újra meg újra vissza kellene majd rá ülnöm. Egyszer viszont muszáj látnia mindenkinek, csak a bevezető gondolatomat tudom ismételni. Szellemes JÁTÉKról van szó - mi pedig régi nézőként ebbe beszállhatunk.
A szerző egy ponton remélem, hogy téved: "Szerintem nem lesz hosszú életű a Kaposával az együttműködésem" - mondja. Nagyon úgy látom, hogy ez az együttműködés, amelyik eddig két igazán sikeres előadást eredményezett, mindenkinek jót tesz. A Katonának, a Pintér Béla társulat színészeinek és nekünk, nézőknek is. Várjuk a folytatást!
ps. Az előadásra nagyon időben kell jegyet venni - havi öt várható, januárra és februárra annyi van kitűzve, de egyedül a dec. 20-ira van EGY darab megmaradt összesen. Mire kiélesítem, lehet, hogy elfogy az az egy is. Ezen kívül megjegyzem, hogy három előadáson kívül minden másra két hónapra előre el vannak adva a helyek, aki nem akar állójegyet venni, annak most már a márciusi jegyelővételt kell kivárnia.
ps.2 A fotók a színház galériájáról valók. A honlapon már most talán tíz írás foglalkozik az előadással, amelyeket most már én is elolvashatok végre...Ascher Tamás fotója, amely az előadásban a falon látható a facebookról való. Ascher Tamás profilképe jelenleg. Ebből sejthető, hogy a rendező miként viszonyul az előadáshoz, amely a nevét használja.