Fodor Ákos: A RAJONGÓhoz
Érd be a gyönggyel:
ne kérd a kagylót.
Fodor Ákos rövid versét Farkasréti Mária, a csodálatos operaénekesnő FB-posztjában láttam meg, és ez - kombinálva a mostanára már gigantikusra duzzadt, színházi emberekhez kötődő szexuális zaklatási ügyekkel - arra késztet, hogy néhány TALÁN megfontolásra érdemes gondolatot írjak le egyik fő témámból, az előadás és a közönség kapcsolatából kiindulva a Művész-rajongó viszony buktatóiról.
A színháznézés egyszerű eset lenne eredendően: valaki megnéz egy darabot, és éri valamilyen hatás, amely egy ideig kitart, és vagy visszaülteti a nézőtérre más előadásra is az illetőt, vagy sem. (Rosszabb esetben egy életre elrettenti.)
A különböző erősségű nézői reakciók közül nem a lanyhák, nem is a túl intenzívek az érdekesek most. Utóbbi esetben a néző eldönti, hogy maga is színházi ember lesz, és akkor ki is lépett a néző-kategóriából, megy színésznek, dramaturgnak, világosítónak, nézőtéri dolgozónak, stb. A "közepesen erősek" hatására válik valaki törzsnézővé, és akár egy műfajhoz, akár egy színházi formához, akár egy konkrét társulathoz, vagy egy-több művészhez kezd kötődni, és belőle válhat az ún. rajongó, ha nem vigyáz magára, vagy nem éri más, kellően intenzív hatás is, amely versenytársává válhat a színháznak. (De sok is múlik a véletlenen/sorson - kinek hogy tetszik.)
A "rajongó" megnevezést nem szeretem, mert vakságot feltételez, valakiknek a megfontolás nélküli dicsőítése jut eszembe róla. Abban sem vagyok biztos, hogy ez hosszú távon jót tesz a rajongás tárgyának, de gimnazista és egyetemista koromban kipróbáltam, átéltem, hogy milyen csodás érzés végre látni a NAGY MŰVÉSZt, nehézségeket áthidalva és nem gyakran. Ünnep ez valóban. (Már leírtam több posztban, hogy ilyen módon csak és kizárólag Markó Ivánért és az ő Győri balettjáért rajongtam, és később a kiábrándulás - amikor kiderült, hogy mégsem olyan csodálatos ember volt, mint amilyennek az interjúkban mutatta magát - gyanakvóvá tett minden továbbiakban megismert művésszel szemben, aki supermannek akarja magát beállítani a széles nyilvánosság előtt. (Annyira nem kizárt, hogy a kiábrándulás hatása jó hosszan tart - lehet, hogy emiatt nem nézek táncelőadást szinte egyáltalán?)
Egy biztos, kevés olyan rendszeres színháznézőt ismerek, aki tudatosan és okosan végig el tudta kerülni, hogy az élmények forrásával is megismerkedjen. De vannak ilyenek, akik évi 300+ előadást néznek évtizedek óta, és mégsem állnak előadás után ott a művészbejárónál, hogy gratuláljanak.
Fodor Ákos a fenti versben óv minket (és a művészt is): legyen elég a színpadi élmény (érvényes ez persze más művészi alkotásra is), és hagyjuk a MŰVÉSZt, ne akarjunk tőle még többet, mint amit adni tud.
Ha a színháznál maradunk, akkor feltűnő az alaphelyzet: ül 50 vagy akár 2000 ember és rájuk kíván hatni 1-100 művész (a színház méretétől és előadástípustól függően), akik közül jellemzően mindig csak három-négy fontosabb van, persze nem kizárt, hogy egy adott nézőre mégis egy egészen apró mellékszerep birtokosa fogja a legnagyobb hatást tenni. A lényeg a lényeg: kevesen hatnak sokakra, és ha racionálisan gondolkodik valaki (HA..), akkor be KELL látni, hogy csak a színpadon valósítható meg ez a hatás, sok emberrel a való életben valaki nem tud minőségi kapcsolatot kiépíteni, és a legtöbb, ami egy művésztől telhet a jelenben - bár ez is fogyasztja az idejét, energiáját -, hogy ha 500 ember felköszönti a születésnapján, akkor egyenként lájkolja ezeket az üzeneteket (egyik kedvenc énekesnőm, Iréne Theorin ezt tette nemrég és még előadása is volt aznap, de MINDENKInek visszajelzett), illetve, ha menedzselhető mennyiségű kommentet kap, akkor MINDre érdemben reagál. Erre legjobb példa Kolonits Klára a haza FB-terepen, aki mindent megköszön, mindenre válaszol, és ráadásul mindenkit figyel, akivel már kialakult valamiféle - akár csak virtuális - kapcsolata. Ezek a művészek sem lennének képesek IGAZI személyes kapcsolatot fenntartani mindenkivel, de adják azt a maximumot, ami még úgy adható, hogy a saját személyes terük ne sérüljön. (Azt hiszem, ha valaki a facebook-on növelni akarja a forgalmát, csak így érdemes csinálni - félfigyelemmel felemás hatása keletkezik a posztoknak.)
Amennyiben valaki boldog lesz valóban egy lájktól, vagy egy autogramtól, akkor minden rendben van - ez az, ami valószínűleg tényleg elérhető, szinte bárkitől, ha nagyon akarja az ember. Nekem magamnak sose jutott eszembe, hogy 1978-ban kezdődő nézői pályafutásom alatt magamnak gyűjtsek, kivéve a már említett Markó Ivánt, illetve rajta kívül az általam szintén kedvelt Hernádi Juditot (kb tízévesen) kértem meg, hogy írja alá a miskolci gálaestjének műsorát. Ennyivel beértem. 1987-ben viszont a padtársamnak lett egy kedvenc színésze, Dóczy Péter, akitől be is szereztem egy igazi autogramot születésnapi ajándéknak. Majd kb. húsz év nyugalom következett, egészen addig, míg a hétéves lányom rá nem kapott az operanézés mellett arra is, hogy előadásonként a neki legjobban tetsző - előadásonként maximum két - énekestől elkezdjen autogramokat gyűjteni. Ez a folyamat nem volt rövid, talán hét évadon át töltöttünk még plusz negyven percet a művészbejárónál hetente akár több alkalommal is, és ha sokat nem is, de azt megtudtuk - megközelítőleg 50-60 emberről, azaz a foglalkoztatott szólisták harmadáról! -, hogy állnak hozzá egy ilyen helyzethez, amikor egy "noname kislány" autogramot akar tőlük. Volt aki már a harmadik alkalommal tudta a nevét, és volt aki a tizenötödiken sem kérdezte meg. Volt, aki örült, volt, aki feszélyezve érezte magát, mert egyáltalán nem vágyott a nézők közelségére ilyen formában. Ami jó, rengeteg előadást néztünk, a szereposztások katalogizálva vannak, így néha jól tudom a blogíráshoz használni ezt az anyagot.
Ami érdekes lehet másnak is, egy idő után Vilma magától is rájött, hogy ezekből a 2-3 percekből semmi nem lesz, mert mi is lehetne? (Egy ismeretlen nézőben nincs semmi érdekes, akkor sem, ha hízelgő az érdeklődése, mit is kezdhet vele a művész?) Mert mi más is történhet, mint az, hogy elmondod valakinek, milyen csodálatos, az örül vagy nem, eztán jó esetben kiderül, hogy mit énekel legközelebb, te elmondod, hogy akkor megnézed abban is, majd az illető áttér a következő rajongó gratulációjának fogadására, vagy hazarohan. Vilma tehát ezt kinőtte, és mivel minél több előadást látott, annál jobban megnőttek az igényei, és egyre jobban hiányolta az operaelőadásokból az "igazi színészetet", így magától egyre többre kezdte értékelni a prózai előadásokat. A Katona, Örkény és Radnóti előadásaihoz szokott, így nem csoda. Bámulatos gyorsasággal élte azt meg, hogy ezeken a helyeken egyszerűen nem lehet csak két embert kiválasztani, mert szinte mindenki NAGYON jó, így néhány alkalom után teljes egészében feladta ezt az aláírásgyűjtősdit. (Kár, hogy azóta kevesebb operaelőadást akar nézni.)
Ez alatt a hét év alatt igazán nagy tömegű rajongóval nem is ismerkedtünk össze, talán manapság az emberek realistábbak, jobban látják azonnal, hogy egy vadidegen emberrel nem lehet úgysem semmit kezdeni, még akkor sem, ha történetesen tetszik nekünk, amit csinál.
Azt, hogy ténylegesen mennyit használ a rajongók léte, lelkesedése egy művésznek, az nyilván egyéni kérdés, elképzelhető, hogy valakit ténylegesen feltölt, hogy több ember is direktben mondja neki közvetlenül előadás után, hogy milyen nagyszerű, míg mások ettől zavarba jönnek. Nekem eszembe jutott egy kép ennek kapcsán. Már nemrég egy posztomban körtefával azonosítottam a művészt, és most maradok is ennél. (Nem tudom megindokolni, miért pont körte - de ez jutott eszembe.) Tegyük fel, hogy tavasz van, de fagyveszély. Mintha ilyenkor az lenne a szokás, hogy a gyümölcsösben tüzet raknak a fák alá, hogy melegítsék őket, ne fagyjanak le a virágok. Egy ember fogja magát, megrakja a tüzet, és minden rendben, meg tudja védeni a körtefáját. Eszembe jutott, hogy ehelyett mi van, ha mondjuk húsz akarná ugyanezt megtenni, így maximum mindenki az öngyújtóját kaphatná elő, és azzal próbálkozhatna, esetleg közben némileg a fa gyökereit is kicsit letapossák, és korántsem biztos, hogy el tudnák hárítani a fagyveszélyt.
A másik kép, az egy kedvelt énekes-rendező úton-útfélen hangoztatott hasonlatának a továbbgondolása. Hábetler András az előadók-közönség viszonyát teniszmeccshez szokta hasonlítani. Jó ez a kép, igaza van, az energiaadagok áramlanak, ha jó az előadás és mi reagálunk, akkor egyre jobbak lesznek a szereplők, és így megy felfelé egy spirál egészen az est végéig. (Vagy ha nem tetszik, és sehogy nem reagálunk, akkor ugyanez a spirál lefelé...) Elképzeltem, hogy mi lenne, ha minden néző úgy érezné, hogy ezt a meccset folytatni lehet előadás után is, és mind egyszerre akarna játszani a már civilbe visszavedlett művészekkel, vagy legalábbis azokkal, akik nyitottnak mutatkoznak...Záporoznának a labdák tömegesen, egy részüket még csak csak visszaütné a szerencsétlen művész, de aztán feladná a meccsek egyrészét. Mást nem is tehetne, sőt lehet, hogy az összeset.
Nagyjából ezek a gondolatok jutottak eszembe a vers kapcsán. A Művész-rajongó kapcsolat nem lehet több, mint egy-egy villanásnyi találkozás, a legeslegjobb esetben egy boldog "összepacsizás", kivéve, ha valamilyen véletlen folytán kiderül, hogy egy egészen más közös szenvedély is összeköti őket, mondjuk elkötelezett állatvédők, vagy horgászok...Ez lehet már egy közös alap, de enélkül zsákutca az egész, és lehet, hogy tényleg Hábetler Andrásnak van igaza, aki azt is állítja, hogy a művész a színpadon egy nagyságrenddel megnő, előadás után vele találkozni eleve illúziórombolás - nem érdemes. Akinek még időben van ez a poszt, annak ezt ajánlom megfontolásra, akinek meg már nincs, mert már belebonyolódott valakinek vagy valakiknek a csodálatába, csak annyit, hogy legalább ne tapossa le a gyökereket...
ps. És igen, ha már utaltam a szexuális zaklatási ügyekre... Talán a jórészük sosem jöhetett volna létre, ha a művészi élmény forrását nem tekintené az egyszerű néző magasabbrendűnek, ha nem néznénk őket emberfeletti lényeknek, akiknek minden jár, és megtiszteltetés az is, ha hozzánk szólnak. Az, hogy egy művész mennyire használja ki ezeket a helyzeteket, már emberi mivoltát minősíti.
Végezetül idézem - EP-re visszaemlékező "A megrendülés segédigéi" c könyv 64. oldaláról - Heller Ágnes szavait a Művésszel kapcsolatos elvárásokról:
"...minden művész szerződést kötött a Teremtővel. Vállalta, hogy dolgozik, folyton dolgozik, mindhalálig dolgozik. De mást nem vállalt.Nem vállalta, hogy nemes lelkű ember lesz, de még azt sem, hogy mindenben - az alkotáson kívül - tisztességes lesz. Csak alkotásához kellett hűségesnek maradnia ahhoz, hogy megfeleljen a szerződésből rá háramló kötelességnek.Ettől függetlenül lehetett ordenáré, gonoszkodó, embertársi szeretetre képtelen és hazug. Ha dolgozott, ha művében nem hazudott, a Teremtő még mindig mondhatta művéről, hogy "jó", "nagyon jó"."
De azért EP-től azt is tudjuk, egy bizonyos szint felett már nem megy az ember egy bizonyos szint alá....- magánemberként sem.
