Ez a múlt szombat esti előadás számomra valóban kivételes alkalom volt. 1994 óta tanítok, de tudtommal csak egyetlen tanítványomból lett színész, és most ezt az egyetlent mentem megtekinteni, aki ráadásul monodrámát ad elő, ráadásul egy XVIII. században írt szövegre.
Pánics Lilla kapcsán gyakran eszembe jut az első drámaóra, amelyiken találkoztunk. 16 éves lehetett, ült negyvened magával a teremben, és valami jelenetet kellett improvizálni egy osztálytársával, amire spontán kiválasztottam. Akkor és ott azonnal történt valami szokatlan: ténylegesen élni kezdett a két személy között a kapcsolat, és ezt szóvá is tettem. Persze kiderült, hogy évek óta jár színi tanodába, és már akkor régen színésznek készült. Bele is fogtunk egy nagyobb projektbe, A néma levente női főszerepét néztem ki neki, de a próbafolyamat beledöglött egy triviális problémába: az iskolának lett pénze arra, hogy új székeket vegyenek a színházterembe, emiatt pedig a helyet soha többé nem használhattuk próbára, csak az előadás megtartását engedélyezték volna. Ennyi kellett, illetve a többi közreműködő viszonylagos érdektelensége is hozzájárult ahhoz, hogy lemondjunk az előadásról, amelyre Pánics Lilla – egyedüliként – már az egész szöveget megtanulta. Drukkolok neki, hogy egyszer eljátszhassa igazi színházban és sokszor.
Azóta eltelt nagyjából tíz esztendő, közben 2013-ban a Madách Stúdió prózai vizsgáján Pozsgai Zsolt megnézte, és meglátta benne azt a színésznőt, akivel kedvet érzett régi tervének a megvalósítására. Meglátta benne Kármán József Fanniját. Gyorsan utána meg is írta a monodrámát, be is mutatták a Bakelit Multi Art Centerben, majd még hat másik helyszínen is. Mivel Lilla 2014-ben Veszprémbe szerződött a Pannon Várszínházba, a továbbiakban ezt már nem tudta továbbvinni, viszont idén, hogy visszatért Pestre szabadúszóként, Lábán Katalin segítségével ismét felújíthatta az előadást október végén, ez a mostani már a harmadik alkalom volt.
Az előadásban a színészt most zongora kísérte, nem hegedű, ahogy korábban. Ahogy megtudtam, az eredeti verzióban Fannival együtt mozgott a hegedűs is, partnerként volt jelen.
Alapvetően más így a helyzet, hogy Somlai Valéria zongorajátéka színesíti az előadást, de nem változtat semmit hősnőnk magányosságán.
Ahogy hallgattam Kármán József szövegét, amelyet még gimnazistaként olvastam először, felidéződött bennem Krúdy Gyula Kármán Józsefről szóló írása, amelyben 1917-ben papírra veti, hogy ez az első magyar „könyvkereskedői siker”, megvették a mű friss kiadásának MINDEN példányát egy héten belül, ugyanis a szerelmes nő története annyira érdekelte a nagyközönséget, de az is benne van: „Hangosan olvasni aligha lehet Fanni hagyományait, valamint színpadon sem mondhatná el őt a legjobb színésznő…” – nem idézem végig a nagyjából tíz soros mondatot.”
Alkalmas-e egyáltalán színpadra a történet? – Krúdy szerint tehát nem, de a színházi adattár összesen két próbálkozásról tud azért (Pánics Lilla korábbi előadását nem írták be az adatbázisba), és az egyetlen pesti, 1965-ös nemzeti színházi produkcióról Karinthy Márton is említést tett nekem az előadás után, aki nézőként jött el ezen az estén az RS9-be. ((Azt hiszem, hogy a színházigazgatók a saját érdekükben is jól tennék, ha folyamatosan köröznének és „fedeznék fel” a társulatuk számára a fiatal tehetségeket, emiatt is örömteli, hogy az önálló társulattal nem rendelkező magánszínház tulajdonosa évtizedek óta így tesz. Emlékeim szerint 1994-ben találkoztam először vele – a Tháliában, de ahogy ezt tudni lehet, gyerekkora óta folyamatosan színháznéző maradt a rendezés és az igazgatás mellett.))
A Karinthy által felidézett előadásban Törőcsik Mari játszotta Fannit, és a kor számos nagy színésze vette körül, most viszont Pánics Lilla egyedül van, és csak a mozgásával tudja tagolni a szöveget.
Az előadás után hosszan gondolkodtam, és a magam részéről arra jutottam, hogy IGEN, a monodráma kifejezetten alkalmas műfaj, nem csoda, hogy mostanában népszerű is (lásd. Orlai Tibor Élettörténetek.hu –sorozatát is). Ha belegondolunk, a legfontosabb élményeket akkor is magunkban éljük át, ha az másokhoz köthető (többnyire mások jelenlétéhez vagy hiányához), az életben többnyire egyedül vagyunk, ritkán törjük át egészen a falat, ami másoktól elválaszt – és ezeknek a pillanatoknak a felidézése is bennünk történik meg. Emiatt ehhez a bensőséges és fájdalmas élményeket leíró szöveghez jobb választás a monodráma-forma, az kétségtelennek tűnik számomra.
A „Vallai kert” csupasz téglafala, és a háttérként szolgáló vakablak, fekete dobogó nemigen kelti a kert illúzióját, amelyet a napló is megidéz, de már egy percen belül megjelenik a kellemetlen, erőszakoskodó férj alakja, és átéljük az idő előtt, szerelem nélkül férjhez adott fiatal lány érzéseit, és elkezdjük sajnálni, különösen azért, mert szinte azonnal tudatában leszünk annak is, hogy gyógyíthatatlan nemi betegséget kapott el a férjétől, amely a házasságának egyetlen következménye. A betegség, a szeretetlen környezet, a teljes kiszolgáltatottság épp elég ahhoz, hogy megörüljünk, hogy valami jó is történik vele, és kevéssé zavar meg minket, hogy voltaképp egy házasságtörésnek szurkolunk éppen, amelynek tragikus következménye lesz a gyengéden szerető férfi számára is. (Az RS9 műsora határozottan kijelenti, hogy Kármán saját életéből írta a történetet, vele ugyanez történt meg, mint Fanni szerelmével – más források szerint erősen ködös, hogy mi is történt Kármánnal, de minket úgyis maga a színpadi történet érdekel, voltaképp mindegy, hogy 1795-ben mi történt…)
Az előadás feltétlenül erős nyomot hagy, már a szöveg kiválasztása és az önálló előadás is bátorságot mutat. Nincs lehetetlen, ha valaki valamit akar, azt eléri.
Az estét némileg nehezítette, hogy a felújítás munkálataiban a rendező nem tudott részt venni, nem ért rá a hegedűs és Lilla is egy héttel korábban megbetegedett és az előadás utolsó harmadában még a köhögés elkerülése is feladattá vált.
Legközelebb január 21-én a Wesselényi utca 17 -ben lévő Művelődési ház dísztermében (ERöMűvház) lesz látható, februárban pedig újra az RS9-ben– remélhetőleg akkor is tele lesz a nézőtér, ahogy ezen az estén is megtelt.
Egy biztos, aki ezt nem nézi meg, annak más választása nincs, önállóan kell elolvasni Kármán szövegét, ha találkozni akar a magyar szentimentális próza első remekével – pont úgy, ahogy Krúdy ezt ideálisnak tartotta. (Érzem, hogy ő is hajlamos lett volna meggondolni magát, látott volna fantáziát Lillában, eszébe jutott volna valami asszociáció róla is…)
ps.A fotót Dr. Boda Gábor készítette és Pánics Lilla facebook oldaláról származik, ahol további képek is megtekinthetőek.
