A mai délután egy régen halogatott előadást néztem meg, Karinthy Márton rendezését, amely 10 nap múlva ünnepli már a hatodik évfordulóját, és 71 ment le eddig belőle. A színház hosszú távra tűzte műsorára, és mivel az alapjául szolgáló Mikszáth regény iskolai tananyag, akármeddig játszható, mindig lesz rá új közönség.
Nem könnyű felső tagozatosoknak alkalmas előadást találni a teljes színházi kínálatban sem, emiatt is jó, hogy ez az Esernyő viszont itt van. A hétköznap délutáni időpont pedig különösen alkalmassá teszi, hogy iskolai csoportok megnézhessék.
Miután a nézőtéren néhány tanárt leszámítva csak általános iskolások ültek, viszont talán ötödiktől nyolcadikig minden korosztályból, sokat figyeltem az ő reakcióikat is, hiszen ők az előadás elsődleges célközönsége, mégis az az érdekes, hogy rájuk miként hatott az előadás.
A gyerekek figyeltek, kommentelték is közben, de a beszélgetések a látottakról folytak, mögöttem ráadásul franciául is– mert a francia iskola tanulói közé ültem le. Mivel van a darabban egy félig franciául beszélő társalkodónő (Vertig Tímea játssza nagy életkedvvel), az előadásnak ezt a vonalát fokozottan élvezték a gyerekek, és az elhangzó Marseilles-t hangosan vele énekelték…- ez nyilván nem szokott rendszeresen megesni, de ezen a délutánon így volt. A közönség is alakítója az előadásnak.
A többi színész is élvezte ezt a nem túl gyakran játszott, békebeli hangulatot árasztó előadást, amelynek az a célja, hogy Mikszáth világát visszaidézze, és a romantikus történettel a gyerekeket kiragadja a hétköznapokból. Ezt a célt maradéktalanul sikerült végrehajtani, a mű Deres Péter által készített átirata lekötött mindenkit. A színészek elég sok poénnal felszerelt szöveget kaptak, amelyet sokan ki is tudtak aknázni, és arcjátékukkal is elérték, hogy szinte folyamatosan nevessünk rajtuk. A nevetés pedig az egyik legjobb dolog, amit kiválthat belőlünk egy előadás.
A rendező nem tud olyan kis szerepet ráosztani a színház egyik alapemberévé vált Balázs Andreára, hogy ne ő kapja az előadás legnagyobb tapsát. Akármit játszik, a közönséget elcsábítja, és ha színen van, akkor vele foglalkozunk. Ráadásul minden alkalommal azt állapítjuk meg, hogy a szerep neki való volt egészen. Ez akkor is így lenne, ha nem vígjátékokat játszana, hanem Csehovot. Jelenleg egy reménytelenül szerelmes vénlánnyá változott, és sokkal érdekesebbé vált a sorsa a főcselekménynél. A szövege csak pár mondat, de ez nem számít. Nincs kis szerep…
Lippai László hasonlóképpen sikeres volt „Szlávik, glogovai egyházfi” alakjának megformálásával, a közönség nagyon szerette fintorait, és jól álltak neki a pálinkázgatós jelenetek is Tóth Zoltán „glogovai paraszt” oldalán. Helyenként népszínműves hangulatot árasztottak, és illett hozzájuk Glogova vezető triumvirátusának harmadik tagja, Adameczné – Egri Kati, és a tanító, Lázár Balázs is.
A fiatal szerelemesek – Klemm Viktor és Kuna Kata – szerethetőek, lehet nekik drukkolni, az idősebb pályatársak pedig megmutatják, hogyan kell néhány mondatban is sokkal mélyebben bemutatni egy figurát annál, amit a szöveg látszólag elmond róla. Vándor Éva anyaként érezteti a csalódottságot is, amit fiával és annak apjával kapcsolatban is megélt, látjuk előre gondterheltségét is, amely beavatkozásra készteti. Pusztaszeri Kornél papként bemutatja azt a folyamatot, ahogy hagyja magát a falusiak által meggyőzni, hogy csoda történt, amelynek véletlenül ő lesz a legnagyobb haszonélvezője. Méltatlan lenne kihagyni a Gáborokat: Németh Gábort, aki a fiatal ügyvéd gyámapja is, illetve a három kisebb, de dramaturgiailag fontos szerepeket játszó Kiss Gábort. Utóbbi Szent Péterként a tasprendet is levezényli.
Sok a szereplő, de színes karakterekből álló közösséget látunk, és senki sem jellegtelen, senkinek nem különösebben hálátlan a feladata, emiatt mehet jól az előadás évek óta, nem látszik, hogy unnák még.
A karakterek némileg eltúlzottak és érezzük, hogy ez színház, eltávolodunk a valóságtól. Daróczi Sándor díszlete a forgószínpadra épít, nagyon kevés beavatkozással kerülhetünk át egyik helyszínről a másikra, nincs sok kellék – Húros Annamária korhű jelmezei teszik a dolgukat, és sokat segítenek abban, hogy egy XIX. századi felvidéki településre képzeljük magunkat.
A valóságtól persze a történet sok fordulata távolít el leginkább, mert vannak ugyan olyan mozzanatok, amelyek nagyonis hihetőek – például a hősünket az öröksége érdekli a legjobban, emiatt szánná rá magát nősülésre is -, de bőven találkozunk csodákkal, és éppen ezekre van nekünk is szükségünk ahhoz, hogy az életünkben tovább tudjunk haladni. Nemcsak a glogovaiakon lendít sokat a hit, hogy Szent Péter náluk járt és egy esernyőt helyezett el a pap csecsemő húga felé a viharban. Ugyan nem ilyen látványos, de mégis csak csoda volt maga a valódi történés is: egy szegény házaló szánta meg az esőben ázó gyereket, és a saját esernyőjét borította rá, vagy amit ez kiváltott: a falubeliek elkezdték a papjukat valóban támogatni.
Az előadás a humorával, a mától való hangsúlyozott távolságtartásával és nem utolsó sorban a romantikus befejezéssel is hat. Ahogy néztem a körülöttem ülő lányokat, az eljegyzést ők is éppúgy élvezték, mintha a világban még változatlan lenne a trend és minden lány még arról az egy szem királyfiról álmodna, aki élete végéig boldoggá tenné…A Karinthy Színház nem foglalkozik a felszíni divathullám változásaival, megállították az időt. Úgy néz ki, hogy ez működő stratégia, aki időutazásra vágyik, annak 135 perc megadatik az Esernyő segítségével.
ps. A fotók a Karinthy Színház galériájából származnak, több is megnézhető a honlapon.
