Ahogy nem véletlen, ha egy darabot ritkán játszanak, annak is oka van, ha a legjobb rendezés díját megkapja az egymástól függetlenül szavazó kritikusoktól. Székely Kriszta sem véletlenül lett a „legígéretesebb pályakezdő”, a tavalyi éve különösen erősre sikerült, mert a szintén elismert Nóra mellett még nem annyira mellékesen rendkívül magas színvonalon megrendezett két egyfelvonásos operát is (A tisztességtudó utcalány, A ravatallal szemben).
A kaukázusi krétakört 2017 májusában mutatták be, az évad végén, és ez a tegnapi a 13. előadás volt. Általában azt mondják, hogy ez az az időszak a legjobb egy produkció életében, amikor még viszonylag új, még semmiképp nem unják a színészek (azok sem, akik nem a produkció tartóoszlopai), de már összeért. Ha szándékosan halogattam volna, akár meg is veregethetném a vállamat, hogy jól időzítettem, de erről szó nincs: így sikerült.
A szinházi adattár szerint ez a 17. Kaukázusi-rendezés, amely nekem mindössze a hatodik. Közülük Zsótér Sándor 2003-as vígszínházi próbálkozása, amely nagyon nem illeszkedett a hely szelleméhez, illetve egy 1998-as Nyíregyházán látott Mohácsi-féle Krétakör hagyta bennem a legnagyobb nyomot, de 2010 óta nem láttam színpadon, nem mondhatom, hogy már elegem van belőle – sőt, ez az egyik kedvenc Brechtem.
Székely Kriszta rendezése a szerző szelleméhez hű, tehát kapunk elég elidegenítő effektet is. Vajdai Vilmos a nézőtéren beszélget a kezdésig a közönséggel, majd a keretjátékot felolvassák, hogy az értelmünkre hassanak. Igyekeznek a színészek eltartani maguktól a szerepet, nincsenek kolhozparasztoknak maszkírozva,– ennek ellenére néhány pillanatra mégis megelevenedik a szöveg. Nincs mese, ez a Katona. Teljesen mindegy lenne, hogy milyen szöveghez nyúlnak, mindenképp érdekessé tudnák tenni, akár a telefonkönyvet is. ((Lehet, hogy Szirtes Ági akkor is érdekes lenne, ha csak úgy megállna a hetes megállójában?)) Ha már a szövegről van szó: ez újabb fordítás, Szabó-Székely Ármin munkája nagyrészt, de felhasználták még Ungár Júlia szövegét is.
A történetmesélés megfog minket mindkét felvonásban, Gruse menekülése, illetve később a bíró, Azdac ítélekezése egyaránt. Nagyon szeretjük, ha jól mesélnek el nekünk egy érdekes sztorit, értékeljük – még akkor is, ha ismerjük. Mivel én sokszor olvastam a darabot, nagyjából minden apró fordulatot vártam előre, de ez nem vont le az élvezetből – a „mi” helyett” a „hogyan” kötött le. Nem tudom magam egy olyan mezei néző helyébe képzelni, akinek ez ténylegesen első élmény, de nem kizárt, hogy a váratlan fordulatok sora miatt úgy még izgalmasabb.
Brecht a zenei betéteket is részben kizökkentés céljából alkalmazta, legyen minél nyilvánvalóbb az, hogy színházat nézünk, és gondolkodjunk, ne merüljünk bele egyszerűen a mesébe, de további előnyként a zeneszámok által az is megúszható, hogy monoton legyen a nem túl rövid darab. A rendező vendéget hívott, Péterfy Borit, aki inkább énekesként, mint „csak” színészként vett részt a produkcióban, a társulatot évek óta követő törzsnézők számára jelenléte újdonság, és „péterfyborisága” erősen hat, ahogy a két "élő" zenész is.
Annak ellenére, hogy kevés a kellék, szinte üres a színpad, ráadásul négy oldalról üljük körbe a játékteret, amelynek közepén egy miniatűr forgószínpad van középen (a címből kör megvan, kréta nem kell), és a színészek is csak minimális jelmezváltással dolgoznak (Szakács Ferenc a díszlet-, Nagy Fruzsina a jelmeztervező), és még a szemben ülő nézők reakcióit is látjuk, azaz minden eszköz adott, hogy átéljük, hogy ez ITT NEM VALÓSÁG, CSAK SZíNHÁZ, és tényleg el is gondolkodunk, a poénokon sokat nevetünk – ennek ellenére Gruse története így is csak meghat.
Pálmai Anna magával vitt, és nem tudott annyi elidegenítő akadályt közénk tenni a rendező, amely megakadályozott volna abban, hogy tényleg meg is hatódjak a játékán. A színháztól várom ugyan az erős hatást, szóljon hozzá az életemhez, de elérzékenyülni nem szeretek. Brecht szándékosan igyekszik is ezt gátolni, de mégis…Pálmai Anna annyira szerethető, annyira JÓ, és semmi művi nincs benne, jól esik, hogy van valaki, aki a saját érdekei ellenére ennyire átadja magát a meggyőződésének és úgy megszereti ezt az egyébként pusztulásra ítélt csecsemőt, hogy öröm nézni. Persze, tiszta idealizmus nem a vagyont, nem a biztonságot választani – jól esik, ha látjuk, hogy valaki képes így dönteni, még akkor is, ha csak a színpadon. Ennyire egyszerűnek tűnik a képlet.
A Katonában sok fiatal színész van, akár többekkel is el tudtam volna képzelni ezt a szerepet, akár a kisebb szerepekben most alázatosan a produkciót támogató Pálos Hannával (kettejük nevét én is, más is hajlamosak vagyunk amúgy is összeolvasztani), de egy biztos: Pálmai Anna nagyszerű választás, igazi Gruse és még jól is énekel, ahogy ez persze nekem a Cosí fan tutte sorozat során már régen kiderült. Ahogy egyetemi hallgató korától nézegetem, egyre egyszerűbbnek, letisztultabbnak tűnik a játéka. Áll a színpadon és csak nézi szerelmét, vagy a gyereket – az mindent megold.
Nagyon jó partnere Zsámbéki Jakab, aki talán kilencéves lehet, nagyon komolyan vesz részt a játékban, amelyben elvileg csecsemő. Egy ilyen apró gyereket kisfiúval jelezni önmagában is távolító hatást keltene, lehetne persze helyette végig a kendő is a baba, de szükségünk van arra az előadás végi mosolyra, amelyet kapunk tőle, miután végig komolyan-komoran játszott, érzékeltette, hogy amit nézünk élet-halál kérdés.
KITÉRŐ:
A szerdai előadás után eddig a pontig jutottam, és most négy nap után folytatom (közben öt másik előadást is láttam). Mivel ez nem kritika, viszont egy személyes blog, jelzem, hogy eddig volt a friss élmény, innen jön a visszatekintés távlatból.
Alighogy a folytatásnak nekiültem az imént, rám írt valaki, és felhívta a figyelmem Székely Kriszta február 24-i operettszínházi premierjére, a Kékszakállra, hogy nehogy kihagyjam. (Dehogy hagytam volna ki. A tavalyi operarendezései nagyon meggyőztek.)
TEHÁT FOLYTATOM:
Pálmai Annán kívül a másik színész, aki főszerepet kapott, és a második részt dominálja, Kocsis Gergely. Azdac bíróként talán nehezebb helyzetben van, mert még a közönség több tagjával is kapcsolatba kerül (végül mégsem választ el egy 27 éve együtt élő párt), de a szerepe talán neki a leghálásabb, mert az ő bemondásain lehet a leginkább nevetni. Az igazságtévő bíró, aki mégis korrupt – érdekes kombináció, de Brecht meséjének azért köze van a valósághoz, nemcsak idealisztikus elemek kerültek bele, innen is látjuk.
Kocsis Gergely bírója hőzöngő kisember, aki elvekkel is rendelkezik, alapvetően jóember, öntudatos, és nem kis kockázatot is vállalva odamondogat a hatalom embereinek, de mégis van benne józan belátás, mert a sikeres ítélkezés után eltűnik. (Megölik? Elhurcolják Szibériába? - nem derül ki) Brecht szeret mesélni, de van benne némi törekvés, hogy hihető legyen a története, de mindenképpen jó véggel akar megajándékozni, tudja, hogy a nézőnek ez elemi szükséglete, hogy legalább a színpadon legyen jó vég.
Rajkai Zoltán a bíró állandó kísérőjeként folyamatosan vele van, és fontos is kettejük összjátéka. Egy olvashatatlanul nagy könyv (törvénykönyv), amely arra feltétlenül jó, hogy ráüljön valaki, illetve egy kannányi bor a két kellék, amely mindig velük van - nincs is többre szükségük.
Kevesebb jelenetben van színen, de mégis hasonló fontosságú partnere (nem a bírónak, hanem Grusénak) – Mészáros Béla, aki MAGA a tisztalelkű katona, akit érdemes visszavárni, hiteles. Látunk egy egyszerű férfit, aki a katonáskodást komolyan veszi, a kiadott parancsot nem kérdőjelezi meg, és aki az életet is egyszerűen látja - meg kell találni az egyetlen nőt, elvenni feleségül és aztán mellette maradni. Ráadásul egy hasonló beállítottságú nőben meg is találja az alkalmas társat. Talán ez a darabnak az a mozzanata lehet a legvonzóbb, XXI. század ide vagy oda, amikor külső nyomás a világnak ezen a táján már nem kényszeríti rá a társadalomra az életfogytig tartó elköteleződést, és sokak számára nemhogy probléma, egyenesen megoldhatatlan feladat egy ember mellett kitartani, így egyre kevesebben kötnek házasságot, mégis jó látni két embert, aki ennyire mélyen hiszi, hogy csak a másikkal tudja az életét leélni. Ez a hit a hiánycikk, és az előadás ebből ad nekünk egy kicsit. Ezért IS jó Kaukázusi krétakört nézni.
Molnár Gusztáv megkapja viszont az összes negatív alakot, élen a Grusét zaklató katonával. Szerepnek hálás, de nem vele azonosul a néző, az biztos.
A jó és rossz között nem mindig könnyű a döntés – a külvilág kényszerítő ereje nem figyelmen kívül hagyható. Láthatjuk a Szirtes Ági által játszott asszony példáján, aki szívesen befogadná a gyereket, de ehelyett mégis elárulja, a túlélési ösztön nem figyelmen kívül hagyható. (Ő Gruse újdonsült anyósa is, érdekes élmény lehet valakinek egy ilyen helyzetet a saját lányával játszani - jutott eszembe az elidegenítő gondolat, miközben együtt figyeltem őket.)
A nagyhercegné – az igazi anya – a darabban nem különösen sokrétűen árnyalt figura, csak önző, a ruhák és a vagyon érdeklik és ennyi. – Borbély Alexandra hozza az ellenszenves, dekoratív, elkényeztetett, magabiztos nő alakját. Ebben a szerepben ennyi van, több nincs, mint amit kihoz belőle. Brecht eleve nem "kisrealista" színészetre írta a darabjait, jó ez így, mert a nagyhercegné szempontjai így is érvényesülnek, átlátjuk, hogy a saját szempontjából igaza van, tényleg kell a vagyon, ha további borszínű ruhák beszerzésében gondolkodik. (Aki nem látta vele a Pira Bellát, sürgősen nézze meg.)
Pálos Hannának csak kisebb villanások jutnak, ahogy Vajdai Vilmosnak is, és ilyenkor érezni a társulat szellemiségét, mert ezekből a kis karakterekből is átjön a precíziós munka és a maximális igényesség. A néző őket is megjegyzi, egy-egy gesztus, tekintet megmarad, és ennél is jobban az a gondolat, hogy de jó őket látni. (Pálos Hannát aki hosszabban nézné, annak a Lélegezz c. előadáson van a helye.)
Tasnádi Bence hasonlóképpen csak kis szerepeket kap, de ezek mind igen mutatósak – fiatal, mihaszna férjként a legemlékezetesebb, de a hercegek nagyképű bírójelöltjeként is eszünkbe jut egy hét után is. Vannak Tasnádi Bence rajongó ismerőseim, akik szerintem már a bemutató előtt megvették a jegyet az előadásra, aki hasonló cipőben jár, akár az ő jelenetei miatt is érdemes megnézni a darabot.
Nincs semmi negatívum, amit észrevettem, még akkor se tudnék ilyeneket felsorolni, ha a blogom alapállása a "keressünk a kákán minél több csomót" lenne, és nem a "vegyük számba, hogy miért is volt érdemes megnézni". Tényleg nem vagyok kritikus. Ajánló blogot írok, hogy mindenki a NEKI való előadásra üljön be, ehhez kapjon még egy támpontot. Ennyi a cél.
Mondhatnám a darab záró gondolatát kicsit átalakítva - "hogy minden azoké legyen itt, akik bánni tudnak véle" - ez az előadás is legyen azoké, akik el tudják képzelni, hogy NEM a látványra, hanem a színészi munkára épülő, élő zenével felszerelt, gondolkodtató, ámde mégis valódi érzelmekben is dús előadást szívesen néznének.
ps.
1. A fotók a Katona galériájáról származnak, ahol többet is találtok. Kocsis Gergelyről és Rajkai Zoltánról nem volt kép, emiatt nem tettem fel róluk semmit, nincs mögötte se koncepció, se hátsó szándék.
2. Az egyetlen kérdés, ami kicsit zavar: miért nincs ebből a szakmailag elismert, látnivalóan népszerű, ismert darabból csak összesen egy a decemberi műsorban is? Összesen havonta csak egyszer eljátszani bármit, különlegesen megterhelő a főszereplőknek, jó lenne legalább kettő. A Katonában minden el van adva két hónapra előre, szinte bármit játszhat a színház, és megveszik - így az előadás ismeretében nehéz elképzelni, hogy ne telne meg többször is.
