Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Az első szereposztásról, a főpróba alapján írtam szerdán (illetve mivel váratlanul el tudtam jutni a premierre is, külön utóirat is olvasható az előadás első részéről - amit közvetlenül utána gépeltem be.)

I. október 25 szerda 22: 19 (I. szereposztás)

85 éve játszotta az Operaház utoljára Meyerbeer operáját, és most, a reformáció 500. évfordulójának apropójából ismét előszedték, mert úgy tűnik, hogy az operaházi műsorterv összeállítói szeretnék, ha megismerkednénk a francia nagyopera műfajával is. Fő a nyitottság, hagyjuk magunkat vezetni. (Korábban én hajlottam a Richard Strauss –repertoár megkedvelésére is, elcsábítottak, most pedig várnám a folytatást, de jelenleg az most nem jön, viszont van helyette más.)

RÖVIDEN

Aki nem szeretne hat oldalt elolvasni, annak két mondatban is el tudom mondani a lényeget: ez azoknak lesz az előadása, akik szeretik a nagy tablókat, szép kosztümöket, dallamos zenét, amelyeket jó énekesek szólaltatnak meg, és nem annyira akadnak fenn azon, ha az énekesek közül kevesen próbálkoznak színjátszással is – hiszen igazán aprólékosan eleve nincsenek a helyzetek kidolgozva. Meg kell nézni a szereposztásokat, és utána mindenki dönthet a prioritásai alapján, hogy nézi-e X, Z, Y-t, vagy inkább a másik szereposztásra szavaz. Aki szereti az operát, annak be kell vállalni ezt a művet is, annak kell örülni, ami jut nekünk.

22780258 10155066005283181 190322626864578880 n Látványos előadásra számíthat, aki megnézi

RÉSZLETESEN KIFEJTVE

Sokkal jobb lenne a helyzet, ha valakinek az alkotók közül épp ez az opera lenne a vesszőparipája, évtizedek óta ezt tervezgetné, hogy megcsinálja mindenáron, és a mű előhúzásával hozzánk akarna szólni, például a katolikus-református ellentét kapcsán a társadalmi megosztottságról, gyűlöletről, kibékíthetetlen ellentétekről. Jó lenne, ha az előadást nézve azt érezném, hogy akár direkt aktualizálással, akár az eredeti történet érintetlenül hagyásával korhű díszletben, de meg vagyunk szólítva, és nem csak a darab cselekményét akarják nekünk elmesélni. De még így is támadhatnak gondolataink, például az, hogy milyen jó életünk lenne, ha abba a nagypolitika nem akarna beleszólni semmilyen szinten, ahogy e történet szereplői is ennek az áldozatai, csak egy fokkal látványosabban, mint mi.

Nem, jelenleg az mondható el, hogy RENGETEG MUNKÁval, egy 926 oldalnyi (még így is meghúzott) zenei anyagot tanultak be énekesek – a feladat nagyságához képest – rendkívül rövid felkészülési idő után, tehát jelentős a munkabefektetés, az eredmény viszont egyenetlen. Vannak gyenge pontok, de kétségtelen erényei is a látottaknak, vannak nyertesei is a produkciónak, szó nincs arról, hogy valaki elvesztegeti az idejét, ha bevállalja ezt a NÉGY órányi előadást, de ugyanebből – akár keményebb húzások által – lehetett volna egy jelentősebb előadás is.

Hosszú a darab, amikor született, nyugodtabban éltek az emberek, és nem zavarta őket, hogyha egyszer elmennek egy előadásra, akkor sokáig ott kell maradni, sőt…Csak közben a világ megváltozott, túlságosan nagy fordulatszámon indult be a pörgés mostanára, és már mást várnánk egy előadástól. A hiba a mi készülékünkben van, de megfelelő állapotba hozhatjuk magunkat egy ilyen – egyszeri – négyórás kalandra.

Mivel ez egy ajánló blog, pláne nem zenekritika (ennél a premiernél abból hamarosan rengeteg árad majd az előadókra, csak többnyire a sorozat vége után, így ajánló szerepük nemigen lesz), én most inkább mégis a pozitívumok kiemelésével foglalkoznék, mert az énekesek feltétlenül megérdemlik, hogy a befektetett munkájukért cserébe megnézzék őket minél többen.

Mivel a két premier idején várhatóan nem leszek Pesten (hiába, az iskolai szünet nagy úr), a két főpróba egymást követő napokon történő bevállalása mellett döntöttem, hogy a premierek után egyből kiposztolhassam az ajánlómat. (Az utolsó előadás után kevesebb értelme lenne ennél is.) (ps. Hát a premierre mégis el tudtam menni, ki hitte volna még tegnap ezt.)

Igaz, hogy a főpróba sosem olyan, mint egy rendes előadás, még születőben van a produkció, és egészen biztos, hogy a novemberi nézők fognak igazán jól járni vele (nov. 5,9, 10!!), de a rendezés irányvonalai már most is pontosan látszanak, és az énekesek egy jelentős része valóban odateszi magát főpróba helyzetben is, és még – az egyre fogyatkozó számú, de aktívan és sajnos hangosan kattintgató – fotósok ellenére is többnyire élvezetes az, amit hallunk tőlük. (A második főpróbán már csak összesen három fotós volt, kevésbé zavartak, de ennek eredményeként az Operaház honlapján jóval kevesebb fotó szerepel a második szereposztásról, én is kevesebbet tudok majd felhasználni.)

A zene könnyen hallgatható, felkészülés nélkül is rá lehet hangolódni – az megint más kérdés, hogy kevés olyan dallamot fedeztem fel első hallásra, ami a fülembe mászna…((Ha sokat hallgatnám otthon, és mindre beülnék, nyilván ezt is meg tudnám „tanulni”. - Igen, ma harmadik alkalommal már az ismerősség miatt jobban is tetszett.) )A zenekart Oliver von Dohnányi vezényelte.

A történet elég kacifántos, érdemes az Operaház honlapján rákattintani, és elolvasni – egy újabb olyan opera, amelyik nagymértékben a félreértésen alapul (mennyivel jobb lenne a civil életben is, ha mindenki mindenre azonnal rákérdezne, nem titkolna el legalább olyasmit, amit nem is szükséges!!!). A hőseit a szerző nagyon ügyesen képes határhelyzetekbe belavírozni, amikor lehetetlen jó megoldást találni, csak zsákutcák vannak előttük, illetve minden döntés végeredménye tragédia.

A katolikus-protestáns szembenállás az alaphelyzet, a szereplők Kovács Yvette Alida gyönyörű és historizáló jellegű ruháit viselik, amelyek valószínűleg hatalmas és osztatlan sikert fognak aratni a nézők körében. Az egyszerűség kedvéért a katolikus urak fehérben, míg ellenlábasaik feketében vannak. Ez szerencsés, sok kavarodástól megment minket. Eszembe sincs rákérdezni, hogy ennek a valósághoz van-e bármi köze, ez a megkülönböztetés nagyon jó nekünk, hiszen a gyűlölködők sem látják az árnyalatokat, egyszerűen csak utálják az ellentáborba tartozókat.

Horesnyi Balázs díszlete dekoratív (palotabelsőt, várost ábrázoló) hátterekből, illetve óriási betűkből áll, amelyek az adott rész kulcsfogalmait adják ki (Amor, Bachus (!), Kereszt, Irgalom, stb). Ezek a rengeteget ismételgetett szövegből amúgy is kitűnnek, felfogjuk az első felvonásban is pl., amikor majdnem húsz percig az ivás és a mámor előnyeiről énekelnek, később a szerelemről ugyanilyen hosszan, de annyira nem zavaróak, sőt a végén látjuk, hogy valahova ezeknek a használata el is vezetett. A poént nem lövöm le, bár annyira nem örültem annak, hogy otromba zajjal jár (elkerülhetetlenül), mivel a plusz zajok számomra operaidegen elemek (de legalább elég rövid).

Csak sajnálhatjuk, hogy a szereplők nem maradnak az eredeti magatartásuk mellett, és a szórakozás helyett a gyűlölködés-pártoskodás üzemmódba váltanak át, de erre számítani lehetett az elejétől fogva. Igazi béke nem tartósítható hosszan.

Még mindig a történet kapcsán lényeges, hogy egy szerelmi háromszöget láthatunk a hugenották korában, és természetesen különböző hitűek a kiemelt szereplőink – a szoprán – Valentine, azaz Létay Kiss Gabriella katolikus, a hivatalos, neki szánt vőlegény szintén az (de bariton, itt a bökkenő!), Haja Zsolt (Nevers grófja), az „igazi” (a tenor) viszont hugenotta, akit Boncsér Gergely jelenít meg. Ebből is látható, hogy feloldhatatlanok az ellentétek.

A történetet akár egy Rómeó és Júlia-átiratnak is tekinthetjük, azzal a jelentős különbséggel, hogy nagyon nem mindegy, hogy a szerelmesek csak hivatalosan tartoznak más-más csoportba/pártba, vagy VALÓBAN más a világnézetük, a vallásuk, a világról való gondolkodásuk. Arra még láttam példát, hogy valaki a skatulyából kilépjen, amibe született, de arra nem, hogy a szerelem valakit tartósan egy egészen más meggyőződésű ember mellett tartson. Ennek a kapcsolatnak csak egy esélye van: a nő szinte habozás nélkül feladná saját vallását szerelmese kedvéért. (Kár, hogy a már „begyűjtött vőlegénynek „semmilyen hátrányáról nem tudunk, látjuk, hogy talpig becsületes, nem szeretne gyilkossá válni, és elnyeri szimpátiánkat ő is, legutolsó megnyilatkozása után biztosan mellé állunk mi is. Haja Zsolt szerethető férfit játszik, semmivel sem érdektelenebbet, mint riválisa. )

22815370 10155066004973181 7353546385935045051 nLétay Kiss Gabriella éppen életmentő üzenetet ad át szerelme szolgájának, Bretz Gábornak

A darabban a pártoskodás sajnos elég korszerű, bár lehetne rövidebben is kifejtve (egy Meyerbeert igazán jól ismerő szakember talán hatékony húzások kivitelezésére is képes is lett volna), viszont néhány nézőben minden bizonnyal visszatetszést fog szülni a férfi-nő viszony bemutatása. HA valami, az most már nekünk mégis sok, hogy egy nőt akarata ellenére hozzáadnak máshoz, ráadásul úgy, hogy egy talán negyventagú operakórus előtt nyilvánította ki, hogy mást szeret. Aztán persze az sem túl szerencsés, ahogy ez a kapcsolat alakul – ugyanazon a napon két esküvő szintén kicsit túlzásnak tűnik. (A férfi szemszögéből nézve ugyancsak kellemetlen a helyzet: királynői utasításra nősülni, semmivel nem jobb.)

A szerelem a történetben leginkább kártékony, vagy legalábbis a mindennapi életet nehezítő tényezőként jelenik meg. Ha ez nem lenne, akkor sem lenne könnyű, de így még nagyobb kavarodás lesz belőle. Hiába a sok ária, a királynő szerelmet méltató éneke, kő keményen ezt tudjuk leszűrni. ÉS sok mindenből túl sok van az operában (nem csak hangból és szövegből), egyedül az irgalom és a tolerancia az, ami túl kevés.

A történettel szembesülve legalább annak örülhetünk mi nézők, hogy nem így passzolgatnak minket manapság, legalábbis a Földnek ezen a fertályán már nem, és annyira kevés a házasság amúgy is, hogy fel sem merül a veszélye, hogy valaki ismeretlenekkel ripsz-ropsz egy életre egybekelne.

Boncsér Gergely (Raul) karaktere az, amelyik leginkább "meg van pörgetve", és lényegében annyi különböző helyzetben találja magát, hogy normális ésszel nem lehetne ennyi fordulatot rövid időn belül feldolgozni. Minden részvétem az övé, és tekintetbe véve a körülményeket, egyáltalán nem is várható tőle, hogy ezt megmutassa. Az öt felvonás nagyon rövid időn belül játszódik és én mindössze 11 alapvető fordulatot számoltam össze, ami alapjaiban változtatja meg a helyzetét.

Milyen is az, amikor valaki hirtelen meglát egy nőt, megmenti ÉS beleszeret, majd rövidesen azt hiszi a "szent szűznek" hitt lényről, hogy egy ismerősének a titkos szeretője, így kiábrándul, és eztán szinte azonnal beleszeret egy másik nőbe, akiről azt hiszi, hogy az szerelmi ajánlatot tesz neki (ráadásul egy szép királynő az illető), ettől megrészegül, majd kijózanodik, mert egy politikai házasságot kell kötnie mindössze. Belenyugszik, majd rájön, hogy a menyasszony-jelölt az a bizonyos erkölcstelen perszóna, akiből pár perce szeretett ki, emiatt kardot ránt, árulást emleget. Nem sokkal utána ráébred, hogy tévedett, a nő jó, meg akarja menteni, erre már elvenné azonnal - de késő, mert órákkal korábban a nő már elkelt. A nő így is segíti, elmondja az összeesküvés titkát, de nem engedi el, hogy társait megmentse, majd ismét szóba kerül a nősülés (a férjet szinte azonnal megölték az elv-társai), de a vallási ellentét most felmerül (most először!), majd elveszíti a szerepét, mert a nő így is hajlandó lemondani a saját hitéről. Eztán már nincs sok hátra, mindketten meghalnak, megölik őket.

Nagyjából ezeknek a fordulatoknak a hatására lejátszódó lelki folyamatokat kellene a tenornak árnyaltan érzékeltetnie ebben a francia történelmi nagyoperában négy órán belül, semmiség. Ráadásul még folyton az ellenséges közegben kell mozgolódnia, ahol még bort is csak késve adnak neki, ahol a provokatív szolgája az, aki miatt még aggódhat is. Jó, hogy nem koncolják fel őket.

Szikora János rendezése túl sok mindent nem kezd a helyzetekkel, végig az a benyomásom, hogy nem katolikusok és hugenották néznek szembe egymással, hanem egy operakórus két fele. Ráadásul sok az együttes benne, így a katolikus urak csoportja (Kiss Tivadar, Dékán Jenő, Cserhalmi Ferenc, Fülep Máté, Laborfalvi Soós Béla) is inkább egy kisebb kórusnak tűnik, sokszor össze is olvad a naggyal. Ezek a szólisták viszonylag hosszú szövegeket tanultak meg, és önállóan nem kapnak feladatot, így valóban hálátlan az előadásban való részvételük. Egyikük - másikuk néha kihallatszik,Kiss Tivadarnak van egy kis szóváltása Raul szolgájával, Bretz Gáborral, és Dékán Jenő mintha kicsit látványosabban reagálna a hírhozó apród szavaira, de ez mégsem ugyanaz, mintha lenne csak egy fél perces szólójuk legalább. Hozzájuk képest jobban jár Kiss András, aki nagyon keveset énekel, de akkor legalább önállóan. Cseh Antal gyűlölködő katolikus apaként viszont nem kevés megszólalást kap, de motivációt nem juttat neki a szerző – azon kívül, hogy „csak úgy” gyűlöli a hugenottákat, és ez nem segít rajta. (Nem tudom, hogy más hogy van vele, de nekem annyira szimpatikus az énekes, annyira árad belőle a jóság és a melegség, hogy most ezt a gyűlölködőt nem hiszem el neki. De annyi képtelenség van a történetben, hogy túl mélyen ezzel nem is foglalkoztam. Rengeteg új információ éri az opera nem-ismerőjét, emiatt sok mindenen túl is lépünk.)

Balga Gabriella újabb nadrágszerephez jutott, egy újabb apródot játszik, aki mellőzöttnek érzi magát a királyné mellett. Ez is a hálásabb szerepek közé tartozik, van egy szép áriája is, és poénos mondatai az előadás első részében, ott jelentős. A királynő is flörtöl vele, jó ez a pár perces rész is.

Nem minden énekesnek volt módja, ideje a francia kiejtés begyakorlására, de hát ez van – kevés errefelé a francia nyelvű előadás. Emiatt a kivétel kiemelődik, és Bretz Gábor (Marcel, Raul szolgája) több évvel korábbi befektetése (franciául tanult a Faust és egy hamburgi Don Carlos miatt) most megint kamatozik: az ő francia kiejtése nagyon szép, nagyon jó hallgatni is, nézni is, és örülünk neki, hogy van valaki, aki nem járt rosszul azzal, hogy ebben az operában szerepet kapott. Kis szépséghiba, hogy elvileg vénember lenne, de ezt csak a feliratban olvassuk, nem vette senki komolyan, hogy Bretz Gábort annak maszkírozza, sőt az alakításában sincs erre nyom. Az ugyan kicsit furcsa, hogy többször kioktatja azt, aki elvileg a gazdája, de sebaj, ha az lenyeli, lenyeljük mi is. (Boncsér Gergely egyébként is egy kedves, szeretnivaló fiatalembert játszik, két barátot látunk, ha rájuk nézünk.) Ez a Marcel nem egyszer áll egymaga szemben az összes többi szereplővel, hiszen ő az egyetlen véresszájú hugenotta. (Sajnos bizalmatlanságának indokoltsága beigazolódik számunkra, a katolikusok tényleg összeesküvők és árulók.)

22814418 10155066004663181 7716486934515974609 nElőtérben Bretz Gábor, háttérben Boncsér Gergely a katolikus urakkal

A már említett szerelmi háromszög tagjai szintén kapnak elég feladatot, mindhármukat hangsúlyosnak érezzük, csak éppen az ő alakításuk sínylette meg legjobban, hogy a rendezőnek nem volt ideje-módja színészvezetéssel foglalkozni, nem lettek mélyen átgondolva a rendszerint valóban képtelen helyzetek. Azt éreztem, hogy itt a próbafolyamat elején bedobták a törülközőt, és mindenki a hozott operai rutinjából próbál életben maradni. Sikerrel.

Az előadás ékköve, abszolút nyertese viszont Kolonits Klára, aki az öt felvonásból a másodikat (az első szünet előtti megközelítőleg 38 percet) végig dominálja, mert végig is énekli, és van ebben a részben talán egy negyedóra is, amikor más nem zavarja meg a szólóját, ámuldozhatunk a koloratúráin, aztán pedig kibontakozik egy élettel teli jelenet. Kolonits Klára annyira könnyedén énekel, hogy közben van ideje élni a szerepet, és ez a királynő talán a legizgalmasabb, legigazibb ember az előadásban.

Aki netán Kolonits Klára művészetének a kedvelője, az semmiképp ne hagyja ki A hugenottákat, és HA (!) időhiányban szenved, akkor – ez egy nagyon meredek mondat lesz, vigyázat!, és bocsánat a későbbi részek szereplőitől – menjen oda csak az első részre, ha tetszik eléggé maradjon a másodikra (ebben is valamennyit énekel a művész), és húzzon haza a harmadikról. DE kihagyni, egyáltalán nem meghallani ezt a felvonást, az óriási hiba. Ebben a részben láthatjuk, hogy egy énekes – különösebb rendezői segítség nélkül – ki tudja tölteni a teljes színpadot, képes egy túlságosan részletesen meg nem írt szerepből élő embert csinálni, és azt vesszük észre, hogy nem unatkozunk, működik ez a darab, amelyről augusztus közepe óta csak annyit hallottam mindenkitől, hogy „túl hosszú”. Aki úgy gondolja, hogy 38 perc nem éri meg, az vegye figyelembe, hogy ez viszont egészen csodálatos, a valami megmagyarázhatatlan okból itthon maradt, ámde világklasszis, „bel cantó”-ra specializált művészünk mestermunkája, aki maximálisan odatette magát már ezen a főpróbán is. (Az pedig külön élmény volt, ahogy Kolonits Klára nagy alázattal próbált, megadóan hagyta magát a szünetekben is fényképezni boldog-boldogtalan által, és egyáltalán, még az előadás többi részét is úgy figyelte egy emeleti páholyban ülve, mint egy igazi királynő. – Az előadással már ilyen pluszok nem járnak.)

22788879 10155066004818181 4955596049743915880 nBoncsér Gergely lenyűgözve - nagyon érthető... és a királynő

Ez a királynő úgy tűnik, hogy valóban élvezi, ha szerelmeseket összeboronálhat, jobban mint a politizálást, de érezzük egy pillanatra a megingását, ugyanis a jóképű Rault látva benne is megfordul, hogy a hatalommal való visszaélés bűnébe essen. Megtetszik neki is a fiatalember, aki viszont egy percig nem habozna, és „beérné a királynővel is”, hagyná magát elvarázsolni, hiszen már órák óta csalódott előző örök szerelmében, éppen szabad a szíve, és kettőjük jelentében nem neki jut eszébe Valentine. (És igen, ezért a férfiért árulja el apját, hitét a nő. Bizony.)

Kolonits Klárát látva-hallva nem csodálkozunk ezen, nagyon is érezzük, hogy érthető ez a lelkes reakció, nem tudjuk kárhoztatni érte a fiatal tenort. (Raul jellemző reakciója a „meghalnék érted”, ami persze sokkal egyszerűbb megoldás, mint évtizedeken át, kompromisszumokkal kitartani valaki mellett.) „Káprázó szemem csodát lát?” – Igen, ezt megerősíthetjük, azt. MOST kell megragadni a lehetőséget, győződjetek meg róla magatok is.

 

ps. A képeket az Operaház FB-oldaláról használtam fel, sjanáltam, hogy nem volt több alkalmas közeli - de a legtöbbről látszik az összhatás, valóban látványos előadás készült.

Hozzátétel a mai (okt. 28.) premier kapcsán - 23.36:

Az előadás elején a Főigazgató közölte, hogy mindenki felvette a munkát, nem sztrájkol sem a zenekar, sem az énekkar, sem a műszak. A csütörtöki beszéd után nekem nem volt kétségem erről, mert hatásos érvek hangzottak el, amelyekre bárki hallgatna, akinek a léte történetesen az operaházi munkától és munkabértől függ. Ennek dacára a helyzet bizonytalannak érződhetett nézői körökben, és lehet, hogy nem minden szólista kapta meg az előadás előtt a nyugalmat, ami csak kell ehhez a stresszes hivatáshoz. Az énekesek teljesítményén az látszott, ami premiereken szokott: mindenki még inkább odatette magát, illetve a papírforma szerint is érni szokott az előadás, az első néhány alkalom alatt látványosan feljavul, így érdemes minél későbbit nézni egy sorozatból, ha valaki választhat. Vagy többet, mert akkor meg élvezheti a fejlődés látványát.

Az első másfél órás részt néztem ma újra. Sokkal jobb lett a nyitó fél óránál hosszabb rész, a katolikus urak jelenete. Most harmadjára jobban tudtam az egyéneket is külön figyelni a csapatban. Kicsit elfoglaltam magam azzal, hogy a vendéglátó Haja Zsolt miért nem adja oda a saját kupáját a vendégnek, ha egyszer késik a pincér, de a helyzettel - metakommunikatív mentegetőzést véltem rajta látni - tudott mit kezdeni. Boncsér Gergely béketűrő volt, nyilván érezte, hogy nem a bor késése lesz a napjának a legnehezebb pillanata.

A második felvonásban, Kolonits Klára emlegetett jelenetében megint megfigyeltem, hogy rengetegen vannak ott, de valahogy mégis a királynőt emeli az egész. Említődjön azért meg a két kihagyott udvarhölgy neve is, szép a tercettjük (Kerék Judit, Németh Mónika).

Kolonits Klárát nagyszerű élmény volt megint hallgatni, és most már ott tartok vele, ahol nem sok énekessel - ha nem tudok ott lenni az előadásán, akkor már erős hiányérzetem támad, mert annyira erősen hat rám. Nem külön a koloratúrák, önmagában nem mondhatnám, hogy "koloratúra-fan" vagyok, és keresném azt, hogy minél több ilyen művet halljak, de az, ahogy ez a kötéltánc végbemegy, igazi színjátszással párosulva, ez végképp levesz a lábamról. Annyira hihetetlen, hogy létezik valaki, aki - hosszú évek munkája után, ezt ne felejtsük - már itt tart, és ennyire lazán megy neki. Természetfeletti jelenségnek tűnik, és örüljön mindenki, aki ennek tanúja lehet. (Tegyük hozzá: jó a közeg is, ahonnan ki tud magasodni.) A felvonást a főpróbánál visszafogottabban kezdte, egy szomorú királynőt láttam álmodozni, de aztán fokozatosan engedett fel, és a lovaggal folytatott párbeszédénél már egészen visszatért az életkedve. Most ilyen volt, aki október 31-én, vagy nov. 9-én nézi, az lehet, hogy kicsit más árnyalatot fog érzékelni. Élő színházat játszik.

A mai közönség úgy néz ki, hogy tisztában is volt ezzel, több vastaps is megszakította és szinte le is állította a felvonást, méltán.

Holnap a második szereposztásról egy ennél jóval rövidebb bejegyzés következik.

 

 

Címkék: Opera Erkel Színház Boncsér Gergely Bretz Gábor Balga Gabriella Létay Kiss Gabriella Kiss Tivadar Cseh Antal Kolonits Klára Szikora János Haja Zsolt Cserhalmi Ferenc Kiss András Dékán Jenő Kovács Yvette Alida Horesnyi Balázs Laborfalvi Soós Béla Fülep Máté A hugenották Oliver von Dohnányi

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr2013110522

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása