Bejegyzések

Szinte most volt a Tháliában a Vidéki Színházak Fesztiválja, amelyen a pécsi ősbemutató kapcsán a történetet a pesti közönség egy kis töredéke megismerhette, már amennyiben az eredeti, 2005-ben készített dán filmet kihagyta volna.

Tippem sincs, hogy hányan lehetnek a színháznézők közül, akik számára vonzóbb egy olyan új darab, amelynek látták az előzményét, de kell lennie ilyen közönségrétegnek, másként nem vennének elő olyan szívesen ilyen történeteket a színházak, bár a film sokkal összetettebb látványvilágával nem tudják felvenni a versenyt semmiképp.

Azt hiszem, hogy az „Ádám almái” a legtöbb néző számára mégis csak egészen új lesz, és csak annyi előzetes támpontjuk lesz hozzá, mint amit a részletes színlap elárul. (Anélkül is érthető, a lányom felkészületlenül jött, és minden világos volt számára így is, élvezte az előadást.)

22555196 1166076760160381 567323770371960230 n

Én se készültem öt hete a pécsi verzióra, de szerettem, és utána gyorsan megnéztem a filmet is, bár az első élmény erősebb nyomot hagyott. Persze közben – a Radnóti szereposztásának birtokában – már gondolkodtam azon is, hogy fog mindez kinézni az általam jól ismert színészekkel.

Szikszai Rémusz rendezése több ponton is elrugaszkodott a filmes változat cselekményétől (sebaj),többről van szó, mint pusztán egy film színpadra alkalmazásáról. (A színlap azt is jelzi, hogy Kovács Krisztina színpadi változatát a rendező átdolgozta, korrekt megoldás.)

Nem tudom, hogy mi lehetett előbb, a szándék, hogy Csomós Mari ne maradjon ki az előadásból (nagyon könnyen el tudnám képzelni, hogy ez!), mert minden színpadon töltött pillanatának van súlya, és minduntalan magához vonzza a tekintetünket. (Ez így volt húsz éve is, és így marad ez mindaddig, amíg akármilyen szerepben elénk áll, adja magát, hogy a rendezők fel is használják jelenlétének erejét.) Ez az öregasszony, aki hosszan nézi a körülötte folyó történéseket, eszünkbe juttathat akár egy angyalt is, akinek az a feladata, hogy éppen ezeket az embereket figyelje, őrizze, terelgesse. Nem közönséges földi lény, az bizonyos. Jób könyvének összegzése (ennek a parafrázisát látjuk)) ennél nagyobb nyomatékot nem is kaphatna, mint éppen tőle. Jelenléte erősíti a történet misztikumát, eldönteni látszik a kérdést, hogy természetfeletti erők figyelik-e hőseink botladozását, küzdelmét. Úgy tűnik, hogy igen, főszereplőnk jól sejti, az élet akadályverseny, és nem véletlen mindaz a megpróbáltatás, amely gátolja Adamot a pite elkészítésében.

A rendező másik jelentős beavatkozása, az előadás záró képében felléptetett Baltazárosok megjelenése, jóval feltűnőbb, mint az, hogy írtak egy kis szerepet a társulat egyik vezető színésznőjének. A Baltazár színészein nagyon látszott, hogy életük élménye ez, hogy a Radnótiban lehetnek, és nagyon meg is szerették már az előadást és a társulat tagjait, de a bevonásuk talán túl direkt üzenet számunkra, bár nagyon szimpatikus az ötlet, mutatja a Radnóti nyitottságát a fogyatékkal élők felé. Ezt lehet szeretni vagy nem, megváltoztatja a mű végkicsengését, eltereli a hangsúlyt az addigi főszereplőkről és civil gondolatokat kelt, a Radnóti színészeit is civilként érzékeljük ebben a legutolsó képben.

Mindkét rendezői változtatás lényegi, de a darab többi részét nem érinti, és minden szerep ugyanúgy jó gazdára talált, ahogy a pécsieknél is. Hálás, jól játszható szerepek, és ha kicsit „túl is van tolva” némelyik, azért összességében már most, az első nyilvános megmérettetésen is megvolt az összhang, a nézők sokat nevettek, és az volt a benyomásom, hogy ez egy jól eladható, vonzó darabja lesz a Radnóti repertoárjának. Felvet fontos kérdéseket és szórakoztat is egyszerre, jó színészeket lehet benne látni – ennél többet nemigen lehet akarni egy előadástól.

Egy bökkenő azért van: ahogy a színlapra rá is van nyomtatva, az előadásban durva szavak és durva hanghatások (lövések zaja) vannak, így 16 éven aluliaknak nem ajánlják.

Igen, rengeteg káromkodás tarkítja a szöveget, de ahogy megfigyeltem, ezek természetesen vannak jelen, a szereplőket jellemzik. Nagyjából hasonló élmény éri a nézőt, mintha a színházat a négyeshatoson közelítette volna meg. Ez valódi probléma iskoláscsoportok színházba szervezése esetén, mert tanárok, szülők és gyakran a diákok komolyan reklamálnak amiatt, ha a színpadon éppen úgy beszélnek, ahogy ők szoktak a szünetekben. Mert a színház mégis szent dolog, a magas kultúrának nem szabadna a hétköznapok nyelvét használni. Nagyon sokan nem értenek egyet a rengeteget hajtogatott Shakespeare-i gondolattal, hogy a színház arra van, hogy tükröt tartson nekünk.

A színházi trágárságok ellen reklamálók nyilván érzik, hogy a világot nehezebb lenne megváltoztatni, azzal nem is próbálkoznak, hogy netán a közvetlen környezetükből irtsák ki a „csúnya beszédet”, így majd most valószínűleg – a figyelmeztetés ellenére is – lesznek méltatlankodók az előadás kapcsán.

(A saját praxisomban az Örkény Tartuffe-je váltotta eddig ki a legnagyobb felháborodást, és még évekkel a megtekintés után is ez maradt meg a gyerekekben, hogy milyen sok káromkodás volt benne. Most frissen pedig a Figaro 2.0-nál látszott, hogy a talán négy-öt kifogásolható szó mekkora vihart kavart, mivel az operáknál még kevésbé megszokott a „csúnya beszéd”, egy szó is kiüti a biztosítékot. Pedig azt ehhez az előadáshoz nem is lehet hasonlítani, abban valóban csak kisebb élénkítő hatása lett volna egy-egy erősebb kifejezésnek, itt viszont a stílus alapvető részét képezik a trágár kifejezések, kiiktatásuk meghamisítaná a szereplőket.)

Ezt azért említem, mert ha valakit a színházi trágárság jellemzően zavar, akkor nem az ő előadásáról van szó, és sokkal jobban jár, ha kihagyja, mintha odamegy, beül két órára és közben méltatlankodik és rosszul érzi magát – a színház is pontosan ezért írja ki.

Akik viszont ezt mindössze a szereplők jellemzéséhez hozzátartozó dolognak tekinti, azok egy kellemes estét fognak tölteni a Radnótiban, mert a történet elég fordulatos is, és a tragikomikus színben feltűnő eseményeken sokat lehet nevetni.

A szereposztás egészen olyan, amilyet a társulat ismerői maguk is összeállítottak volna, eléggé adja magát a főszereplő pap szerepébe László Zsoltot helyezni, aki visszaszerezte évekkel korábban feladott vezető színészi pozícióját a társulatban. Erős a kisugárzása, és jó ellenlábasra talál Pál András Adamjában, akinek szintúgy nagyon erős a színészi jelenléte.

22552402 1166076746827049 2193778381962602876 n

Persze, mivel a Radnótinak jó erős a társulata, elmondható, hogy a produkció két tartópillére mellett a többiek is mind erősítik a hatást, Ivan további jó útra terelendő báránykái (Schneider Zoltán, Rusznák András, Radnay Csilla, Bálint András) mind egy-egy markáns szín. Gazsó György orvosként, további kisebb szerepekben ugyancsak emlékezetes Kelemen József, Hajdu Tibor, Konfár Erik és Vilmányi Benett, utóbbiak egyetemisták.

Ugyancsak kisebb, de fontos rendezői beavatkozást mutat Újvári Milán szerepeltetése, aki a pap béna fiát játssza. A korábbi verziókban ez egy gyerekszereplő feladata volt, aki valóban mozdulatlanul ült a tolókocsiban végig. Jelenleg nem merül ki ennyiben a színész feladata, csoda történik (képzeletben? a valóságban?). Aki látta az Elhanyagolt férfiszépségeket, és szerette, annak most is tetszeni fog Ujvári Milán jelenete. (Nézzétek meg az előadást, többet nem árulok el.)

A pécsi előadás terét, benne a képzőművészeti alkotásnak is beillő almafával nagyon szerettem. Be kell látni, hogy a kis színpad látványban kevesebbet adhat, de ami kihozható a Radnótiban, azt megvalósítja Pater Sparrow – a színpadkép otthonos, egyszerre jelen van a kint és bent, zökkenők nélkül lejátszható a darab. Kiss Julcsi jelmezei kifejezőek, természetesen hatnak a viselőiken, néha akár azt is hihetjük, hogy a saját ruhájukat hordják a színészek.

Az előadás azon túl, hogy valóban szórakoztat minket, és lezárásával még szinte túlzottan is érzékelteti, hogy ki akar minket emelni a mindennapok egyformaságából, remény-tartalékokkal kíván minket felszerelni, el is gondolkodtat, és erősen nézőfüggő, hogy ki éppen hol tart az életében, mi lesz számára igazán fontos a történet Szikszai Rémusz-féle interpretációja kapcsán.

Engem ezen az estén, László Zsolt alakítását nézve leginkább a hit kérdése foglalkoztatott.

Ady több cikkében leírta, hogy "nincs hit, és teljességgel nem is volt hit" itt a Duna-Tisza vidékén, de ebből a dán történetből egyértelmű, hogy ez általános jelenség. Minden embernek alapvető szükséglete, hogy higgyen valamiben, például abban, hogy van értelme annak, amit csinál, legyen az életében néhány dolog/ember/tevékenység, aminek fontosságot tulajdoníthat, még akkor is, ha másoknak ugyanerről más a véleménye. A hit szisztematikus lerombolására tett kísérlet, ahogy az előadásban is láthatjuk, szinte felér egy gyilkossággal – de néha előfordul, hogy mégsem sikerül, mert annyira mindent átsző a jelenléte. Emiatt feltétlenül optimista a végkicsengése az előadásnak, ahogy a filmnek is.

A főszereplővel nem nehéz azonosulnunk, nem egyszer átélhetjük, hogy annyi akadály kerül az utunkba értelmetlenül, hogy jól esik legalább arra gondolni, hogy valaki csak próbára akar tenni minket, valaki szórakozik velünk (Isten vagy a Sátán – szinte mindegy, de valaki foglalkozik velünk!), és ha kitartunk, akkor utána majd elnyerjük mi is a megérdemelt jutalmat. Az előadás végén azzal a tudattal távozhatunk, hogy van valaki, akinek ez sikerült, minden támadást kiállt, nem ingott meg, minden elszenvedett sérülése, vesztesége ellenére képes volt egyben maradni.

Erre az erőre lenne mindenkinek szüksége, ennyi hitre. Mintha a rendező a beiktatott módosításokkal a mi hit-hiányunkat is pótolni szeretné, nem elégszik meg ennél kevesebbel. Bízzunk benne, hogy sokan hinni fognak neki, és abban is, hogy az emberek alapvetően jók, a világ megjavítható, a színház pedig alkalmas eszköz ennek elérésére.

Egy biztos: az előadás megtekintésével az én hitem abban, hogy a Radnóti előadásait érdemes nézni, nem ingott meg, sőt tovább erősödött. Ez az egyik fix pontom 1988 óta, és az is marad.

ps. A két fénykép a László Zsolt kedvelői oldalról származik, a facebookról.

Címkék: Szikszai Rémusz Radnóti Színház László Zsolt Bálint András Gazsó György Ádám almái Schneider Zoltán Csomós Mari Radnay Csilla Pál András Pater Sparrow Kelemen József Rusznák András Újvári Milán Kiss Julcsi Kovács Krisztina Vilmányi Benett Gábor Konfár Erik Hajdu Tibor

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr2413053846

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

annalovacska 2017.11.22. 21:33:20

Most jöttem ki az előadásról. Nem tudom elég jól megfogalmazni, mekkora előadàst láttam. Köszönöm.
süti beállítások módosítása