Figyelmeztetés: ez egy nyomhagyó blogbejegyzés, nem kritika, és bizony már megint a Figaro 2.0-ról. Nem célja, hogy másfél perc befektetéssel minden kiderüljön az előadásról, és nem a teljesség igényével készült, hanem kiegészítésnek, mégpedig csakis "a beavatottaknak", akik tudják, hogy miről van szó, mert már látták az előadást.ÉS: NEM lesz mindenki név szerint említve a szereplők közül (30 szólistáról beszélünk!, akik mind sokat dolgoztak a produkcióért), de ez csak azt jelenti, hogy valószínűleg a korábbi NEGYVENKILENC cikk valamelyikében, akár többször is már pont szó volt a most többé-kevésbé elhanyagolt énekesek valamelyik remek húzásáról, poénjáról, stb. Az előadás kapcsán ez az ötvenedik, mondhatni jubileumi írásom, egyben addig az utolsó is, amíg nem lesz belőle újabb sorozat. LENNIE KELL, remélem, hogy lesz, csak meghívják az előadást valahova, ahol újra meg tudom nézni. Bízom az alig emlegetett szervezőkben, Kiszely Noémiban, Nyáguly Emőkében, hogy összehozzák, ahogy eddig is rengeteget dolgoztak a Gördülő előadásokért ÉS ezért az Operakalandért is. Köszönet nekik!
(Ha valakit egy bizonyos szólista érdekel, akkor javaslom, hogy keressen rá célzottan a névre, illetve elsősorban olvassa el az énekes-ajánlók közül azt, amelyik az adott személyre vonatkozik. Mindenkivel külön foglalkoztam, és leírtam, amit tudtam róluk, kiről többet, kiről kevesebbet.)
A héten két egész és két fél előadást láttam a lehetséges nyolcból - ami még eszembe jutott ezek kapcsán az előadásokról, azt most rátok zúdítom.
De még előtte: nekem nagyon jól esett a 14 előadáson, amelyiken ott voltam végig vagy csak egy felvonás erejéig, beszélgetni a vidéki gyerekekkel, akik sokszor hajnali négykor, ötkor keltek azért, hogy az előadáson ott lehessenek, mások pedig éjfélre vergődtek utána haza, mert nekik épp a délutáni jutott, amelyre ráadásul megtartott órák után mentek el. Azt hiszem, hogy ha rajtam múlna, ebbe az irányba tolnám el a Kalandot, egészen a vidékiek felé, a pestieknek nyugodtan fel lehetne ajánlani akciós jegyeket esti előadásokra, hiszen nekik nem kerül ekkora erőfeszítésbe a részvétel, és pont emiatt nem is értékelik olyan sokra a lehetőséget. Én egykor Miskolcról évente kétszer tudtam feljönni, 3-4 előadásra alkalmanként, és ezek számomra az év csúcspontját jelentették, még mindig nem felejtettem el, hogy nagy dolog beülni az Erkelbe, még akkor is, ha 17 nap alatt 14 alkalommal ezt megtehettem.
Tehát, az előadásokról:
Öt nap szünet után újabb lendületet vett az Operakaland, és még 8 előadást ajánlott fel a középiskolásoknak, illetve ebből egyet a nagyközönségnek. Megpróbáltam én is új lendületet venni, és még megnézni annyit, amennyit csak lehetett az október 2-i három Figaróval feldúsított, túlságosan is eseménydús előadás után, amelyről azon melegében 445 diák véleménye alapján közönségvizsgálatot is készítettem.
Azóta többször eszembe jutott a Hyppolitból elhíresült mondás ( „minden körülmények között az Operában voltunk”), csak éppen ellenkező értelemben. A sorozat alatt végig azt éreztem, hogy a legkülönfélébb típusú akadályok előjöttek (betegség, vendégek, más „kihagyhatatlan előadás” csábítása), mind csak azért, hogy lehetetlenné tegyék a Figarók nyugodt megnézését, pedig a nyáron erre a pár hétre vártam, a leglehetetlenebb körülmények között írtam meg az ajánlókat, rendszerint maga a posztolás is több órányi időbe telt. Nagyon gyorsan eltelt ez a 17 nap, nehéz szembenézni azzal, hogy vége is van már.
Aki látta az „Ádám almái”-t színházban, vagy akár filmen, az tudja, hogy mire gondolok, amikor a Figaro-nézés elé tornyosuló akadályokat említem – egy hét múlva a Radnóti bemutatója után még több embernek világos lesz ez az utalás. (Nekem ennek az előadás sorozatnak a végignézése volt az almáspitém.)
Szinte nincs is olyan hét, amelyiken ne fordulna elő, hogy egy kitűzött előadásról mégis le kelljen mondanom, az élet sem szokott leállni egy érdekes bemutató miatt, most csak annyi volt a különbség, hogy túlságosan is vágytam arra, hogy ezt a sorozatot végignézzem. Legalább 75%-os mértékben szerettem volna, elvileg 19 alkalomra lett volna módom, és végül csak kicsivel láttam többet a felénél (21-ből 11+ 3 felet)
Most az utolsó alkalom előtt vagyok, amelyikre még szeptember 1-én célzottan meghívtam valakit, akit Bukarestben Sándor Csaba Don Giovannijának megtekintése kapcsán ismertem meg, kifejezetten azért, mert nem szerette az opera műfaját, de miután bevittük magunkkal az előadásra, nagyszerű kérdéseket tett fel, és olyan megjegyzései voltak, amelyeken lehetett még tovább gondolkodni. Légiforgalmi irányító a mestersége és nagyszerűen játszik Bachot, most is éppen, amíg ezt írom, mert elhozta a kottáját is vendégségbe. Tegnap beleszeretett már a Zeneakadémiába is, és a heti első operán is túl van – Vajda Gergely új darabja őt is megfogta.
Csak azért említem ilyen részletesen, mert hazafelé megint volt egy nagyon jó mondata, amelyet a kivilágított budai vár inspirált: „egész életemet azzal töltöttem, hogy azzal foglalkoztam, mi hiányzik, és most próbálok annak örülni, amim van.”
Úgyhogy igyekszem kesergés helzett annak örülni, aminek csak lehet, például a már megnézett előadásoknak, és annak, hogy a férjem haza tud jönni a mára frissen megbetegedett gyerekhez még délelőtt, így a vendéggel a terveknek megfelelően el fogok tudni menni az eredeti szereposztás utolsó alkalmára, legalább ezt nem kell kihagyni még az utolsó percben.
Nem lett könnyű ez az újabb időszak, és a lehetséges nyolc előadásból eddig a hétfő délutánit és egy-egy felvonást a keddiekből láttam csak, fizikailag nem bírtam többet vállalni. Aki olvasta a többi múlt heti színházi cikkemet, az tudja mire gondolok – nem untam meg a Figarót, nem lett elegem a rendezésből, egyszerűen kiakadt a nyakam a múlt hét elején, és azóta minden előadást tesztel, hogy milyen sikerességgel tudják erről a figyelmemet elterelni. A Thália friss premierje, Ascher új rendezése, Molnár Piroska és Vajda Gergely operája kiállták a próbát, lekötöttek végig.
Épp emiatt most először be kell ismernem, hogy a Figaro 2.0 esetén voltak olyan részek, amikor én is a „mégis túl hosszú” álláspontra helyezkedtem, ráadásul ott volt kontrasztnak az említett Vajda Gergely mű, amelyben egy pillanatnyi üresjárat nincs, és megy benne fel a feszültség folyamatosan. Mozart még más tempójú világban élt, ma valószínűleg ő sem írna 3,5 órás művet, nem lenne rá megrendelő.
(Persze, lehet, hogy mégis. Szembe menne a trenddel, ahogy én is pofátlanul hosszú bejegyzéseket írok, legalább négyszer olyan hosszút, mint aminek az elolvasása egyáltalán feltételezhető, bár egy ilyen szöveg olvasását félbe lehet szakítani, át lehet részeket ugrani, míg színházi előadást kevesen mernek otthagyni.)
A sorozat a vasárnapi előadással kezdődött, a második szereposztáséval, amely fixre be volt írva a naptáramba hónapok óta. Már látatlanban sejtettem, hogy a dupla-Figaro irreális lesz, így a műsor alapján kisakkoztam, hogy ebből a szereposztásból, amely főleg délutánra volt beosztva, kevesebbet fogok látni, így nagyon jó lett volna ez a vasárnapi alkalom. A nyakam közbeszólt, és tudtam, hogy ha ezt megnézem, az említett új Vajda Gergely operára nem fogok tudni elvonszolódni a Zeneakadémiára este, így az ismeretlent választottam. Normál esetben nem lett volna probléma a duplázás, ott az egész délután a két előadás között.
A második szereposztásból ebben a körben végül csak a kedd délelőtti előadás második felére tudtam beülni. Ennek a közönsége a legelső előadásokra emlékeztetett, nagy volt a zúgás. Úgy tűnik, hogy az énekesek nem sokat hallanak a közönségből, és ez valamennyire megnyugtató érzés, hogy ha van alapzaj, akkor ez legalább az énekeseknek nem zavaró. Ez az általam látott három legzajosabb előadás egyike volt.
Hábetler András sokszor beszél a színpad és a nézőtér viszonyáról, teniszmeccshez szokta hasonlítani, ahogy az energia áramlik. Ha ebből a szempontból nézem, ez egy alacsonyabb energiaszintű alkalom volt, nekem ez jött le a második felvonás alapján. Dénes István viszont pörgősebbre veszi a tempót, húsz perccel hamarabb „letudják” az előadást, és mintha a dobokat és modern hangszereket többet használnák, jazzes benyomást kelt az esküvő előtt a hangzás. Bejátszottak egy Tosca részletet is a Gróf „úgy lesz, mint Palmierivel” poénjánál, és ez a gesztus jól jönne ki olyan közönség előtt, amelynek a zene valamit felidézhet. (Bár aki tudja e néhány ütemből, hogy Tosca, az tudja a Palmieri szóból is.) Esélytelen ugyan, hogy a diákok ezt maguktól felismerjék, de amiatt senki sem fog reklamálni, hogy nem érti.
Nézve a második felvonás elejét, Káldi Kiss András Grófját, illetve jelenetét Susannával, Wierdl Eszterrel, az jutott eszembe, hogy ezek az énekesek valóban hétköznapi embereket játszanak, és ez az egész komplikáció velünk is megtörténhetne. Káldi Kiss Andráson az látszott, hogy már jó régen tekeri azt a szobabiciklit, életszerű volt. Szabóki Tünde kapcsán szerintem még nem említettem, ami több szereplő kapcsán is felmerülhetett volna: nagyon jól tudta használni a választási kampányplakátot, kapcsolatot teremtett vele, és csak remélem, hogy nem zavarta meg áriájának csendes részénél a közönség zaja. Most a poposított második részbe nem indult el ütemes taps, de a hatalmas ováció jelezte, hogy a gyerekek azért hálásak a felpörgetett hangulatért, azért, hogy kicsit visszaszökhetnek a saját megszokott zenei közegükbe.
Hábetler András és Szabóki Tünde ma (Kun Ágnes Anna feltöltése a FB-ra)
A három szereposztást nézve kijönnek felfogásbeli különbségek is helyenként a szereplők között. Míg Mester Viktória az apród második felvonásbeli jelenetében, amikor női ruhában jelenik meg a Grófnénál az esküvő előtt, egyértelműen tagadja, hogy fecsegett volna a kertésznek, Kun Ágnes Anna beismeri. Ez csak metakommunikációból derül ki, de átjön. Az énekes nagyon élvezi a szerepet, játékosra veszi a figurát, és inkább egy koboldra emlékeztet, akiből majd jóval később lesz Don Giovanni. Mester Viktória már ebben a fázisában is galád nőcsábász valóban.
Egy másik kis minimális apróság, ami NEKEM érdekes volt:
A jelmezosztásnál szeretem nézni a reakciókat, és most megfigyeltem, hogy Rácz István, aki nyilván a komoly Bartolo doktor méltóságából indul ki, ezúttal nem örül a rózsaszín kislányruhának. Miután volt ebből öt korább előadás, könnyen lehet, hogy ezt a reakciót ő is variálja, ahogy Szvétek László, aki mostanában egy folyamatot játszik, neki se tetszik először a ruha, majd fokozatosan megbarátkozik az ötlettel, és már boldogan távozik vele. Amit színész kihozhat a későbbi táncjelenetből, azt Szvétek László ki is hozta aztán, pörgeti a szoknyáját veszettül, előadásról előadásra képes ezt még erősíteni, és ezzel ő is sokat tett azért, hogy leginkább csak a hátteret nézzük majd a jelmezbálban, ki hogy táncol. (Emiatt is követhetetlen a jelmezbál főcselekménye, mert mindenki más annyival érdekesebb.)
Szvétek László - egy álomszerű leány, a figyelem középpontjában (fotó a Művész FB-oldaláról)
Ha már itt tartunk, hogy kik azok, akik teljes lendülettel dobják be magukat a játékba, és mellékszereplőként a „Hábetler-stílust” teszik magukévá, meg lehet említeni Szvétek Lászlón kívül Ducza Nórát is, aki ezen a kedden mindkét előadásban szerepelt Barbarinaként, és minden megmozdulása volt eléggé érdekes ahhoz, hogy ráterelődjön a figyelem a lényeges mozzanatok helyett. "Jó iskolába járt."
A délutániban láttam vele az első részt, abban van a Gróf riportja, amelyben a pogácsaosztásnak lett kiemelt szerepe, a lehető legtöbb időt benn tölti a színpadon, flörtöl a kertészekkel, (míg Bucsi Annamária nem szokott nekik pogácsát adni, és ez az ellenségeskedése Antonióval érvényesül később is - következetes), sőt a Gróf-Grófné párbeszéd közben most is őt figyeljük leginkább, ahogy tartja az aranyhátteret.
Bucsi Annamária és Kun Ágnes Anna (Kun Ágnes Anna feltöltése a FB-ra)
A rendező tudatosítja bennünk, hogy nem csak a főcselekmény van, a jelszava akár lehetne az „előtérben a háttér” is, illetve még egy plusz kihívást ad a nézőnek azzal, amikor ő maga is jelen van: „próbáljátok meg nem azt nézni, hogy mit csinálok én, nem fog sikerülni”. Nagyon szórakoztató, ahogy Hábetler András az ágyon fekve dohányzik, amikor a gardróbban keresi a toalettet, és hasonlók. A táncnál pedig az ember főleg azt nézi, aki éppen az ő partnere. Nem hiszem, hogy én vagyok ezzel így egyedül, tudja használni a színpadi hatást, emiatt is volt a kedvencem a szolnoki előadás, amikor ezt főszerepben kamatoztatta, és akkor a főcselekményt erősítette ugyanez a színészi magatartása.
Ezek a húzások bárkit feldobnak, aki már sokszor látta az előadást, és már a könyökén jön ki a történet lényege. A gyerekeket is nyilván szórakoztatja, hogy az előadás játékos és élénk. Erősen tompítja a mondanivaló keserűségét ez a sok poén, és mivel a diákok nem tartoznak még a negyvenesek közé, amely az előadás igazi célcsoportja lenne, mert a mondanivaló alapvetően a Grófné sorsa köré rendeződik ezúttal, valószínű, hogy teljes mélységében – főleg első látásra – nem élnék át a történet keserűségét igazán egyébként sem. (Én a korábbi alkalmakkor, amikor egyet néztem egyszerre, és nem voltam abban a tudatban, hogy holnap is visszaülök, minden esetben az előadás mondanivalójának a hatása alá kerültem, és három nap kellett, mire vissza tudtam utána találni a megszokott ritmusomhoz, muszáj volt kihagyni előadásokat, hogy az élményt fel tudjam dolgozni. Jelenleg a közönség és a sorozat miatt leginkább az énekesek játékát élveztem, és csak időről időre érintett meg a lényeg, másként esetleg heti kettőt tudtam volna megnézni. A közönség igazán ritkán volt annyira koncentrált, hogy a katartikus véget ne verje szét, de azért volt arra is eset.)
De vissza a mellékszereplőkhöz:
Ehhez a második (háttérben tevékenykedő) vonalhoz tartozik Kiss András is, aki az előadások felét játszotta, most a délutánit, ő is nagyon élvezi a mellékes akciókat, gazdagítja a jeleneteit erősen. Majdnem végig tátott szájjal bámul, rácsodálkozik a világra, ez alaphelyzetben is mulatságos. Akivel csak tud, kapcsolatot teremt, rángatja Cherubino haját, és most – délután – megint frenetikus volt jelenete Bakonyi Marcell-lel. Talán ez az a kombináció, amelyik legerőteljesebben kihozza a Figaro-Antonio ellentétet, és eléggé hatásos, amikor Figaro leveri a kábszeres kertész fejéről a sapkát, és az vagy öt métert repül. Bakonyi Marcell Figarójában a darabnak ezen a pontján van a legtöbb indulat.
Egy egészen laza Figaro - Bakonyi Marcell (nem találtam képet Molnár Ágnessel, aki az ő Susannája volt)
Az „eredeti másodkertész”, Pataki Bence visszafogottabb, ő rögzítette az akcióit már jóval korábban. Kettejük közötti további lényeges különbség, hogy míg Kiss András egy nagy gesztussal jelzi háborgását, amikor a főnök leüvölti („gyere már, te szerencsétlen!), Pataki Bence leejtett vállakkal kioldalog. Mindkét reakció működik…
Ilyen apróságokat lehet megfigyelni, ha az ember több szereposztást megnéz, érdekes volt ez nekem, és ehhez képest kicsit sem zavar, hogy még színházi alkotók sem értették meg, hogy van létjogosultsága annak, hogy ennyit megnéztem ugyanabból az előadásból, pedig rengeteg variációt láttam, és ez nagyon tanulságos volt. Egyszer-kétszer meg lehet ezt lépni. (Két éve az a kilenc Mario és a varázsló sem volt olyan szokványos húzás, de időben a kettő nem is hasonlítható, ez hétszer annyi ráfordítást jelentett alkalmanként, Vajda operája csak 35 perc ugyanis.) Én mindkétszer jól éreztem magam, csak sajnálom, hogy nem lett több megtekintésre módom.
A kedd délutáni előadás a harmadik szereposztásé volt, akiket csak egyszer mulasztottam el, előző nap hétfőn délelőtt, mivel nem bírtam volna a duplázást, és a délutáni előadásra pedig miskolci vendégeket vártam, akik miatt nem jutottam el oda, hogy elkezdjek azon gondolkodni, hogy elég Figaro-képes állapotban vagyok-e vagy sem.
Ráadásul kedden még volt egy változás is: a Susannát játszó Molnár Ágnes már előző nap is beteg volt (ismerőseim, akik látták, egy nagyon jó hangulatú, „tökéletes” előadásról számoltak be, ami azt jelzi, hogy úrrá tudott lenni a nehézségein), de a keddi alkalom már sok lett volna neki, így beugróra volt szükség, aki Keszei Bori volt. (Végül a legutolsó előadásba is ő ugrott be Susannának, a nyolcból négyet ő énekelt.)
Zavaros Eszter, Dénes István, Keszei Bori és Palerdi András ma (Kun Ágnes Anna feltöltése a FB-ra)
Ennek az előadásnak csak az első felét láttam, de az alapján elmondható, hogy zökkenésmentesen tudott beilleszkedni ebbe az összeszokott csapatba az első szereposztás Susannája,bár velük nem próbált soha, és senki nem mondta volna, hogy valami rendkívüli történik éppen. Bakonyi Marcell-lel is jól működő kettőst alakítottak, bár aki mindkettejüket látta az eredeti párjukkal, azért érezhette a különbséget, amely az apró rezdülésekben van benne, abban, ahogy egymáshoz hozzáérnek. De így is jóval több történt annál, mint csak a feladat abszolválása.
Jó passzban volt mindenki ebben az előadásban, Geiger Lajos és Miksch Adrienn most is nagyszerű formában mutatkoztak, akik még szintén nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy magas energiaszinten menjen le a darab.
Már korábban akartam írni az általam többször látott Grófné-Susanna kettősökről, de mégsem került sor rá. Az az én személyes benyomásom, hogy alkatilag Miksch Adrienn és Keszei Bori jóval hasonlóbb egymáshoz, mindketten olyanoknak tűnnek, akik két lábbal állnak a földön. Fodor Beatrix és Molnár Ágnes alakítását viszont jóval inkább az érzelmek vezérlik, belőlük árad a melegség. Érdekelt volna, hogy mi lesz akkor, ha esetleg valami miatt utóbbi kettő is összekerül, de most négyüket háromféle kombinációban láttam, és ugyan mind működött, de igazat adtam a szereposztónak, amikor két eltérő kisugárzású személyt hozott össze. (Ha véletlenül, akkor véletlenül történt.)
Én mindkét párost nagyon megszerettem, és ez azért nagy dolog, mert nemcsak én, de az átlagos néző, ha egyszer berögzít magának egy szereposztást, azaz kap egy jó megoldást az előadásra, akkor sok mindent szeretne, de nem egy másfélét ugyanarra a rendezésre. Emiatt én kivételesen tudtam örülni annak, hogy az előző hét alkalmai alatt annak ellenére megszerettem lényegében a teljes harmadik szereposztást, hogy az első olyan nagyon közel áll hozzám. El kell ismerni, hogy ők is annyira mindent beleadtak az előadásba, és nagyon szép élményeim maradtak róluk is, és ezt a mostanit se hagytam volna ott a felénél, ha előzőleg nem beszélek rá olyan sikeresen két embert is, hogy jöjjön el velem a Vajda Gergely-operára.
Ha jól emlékszem, még azt sem írtam eddig le, hogy mennyire jó is, amikor a levél-duettnél Keszei Bori a ruháját, láncát nézegeti, kalapját megigazítja – mindenből kiderül, hogy elsősorban szeretné saját esküvőjét átélni, amire sok lehetősége nem adódik, nyilván kislány korától Susanna nem arra vágyott, hogy konspiráljon a munkaadójával amíg házasságot köt. Számára ami most jön, az neki már mindegy lenne, és csak a Grófné iránti lojalitásból csinálja végig a jelmezbáli "összeesküvést". Ennek következtében átélhetjük, amit ő is: milyen instabil is ez a kapcsolat Figaróval, mennyire nincs a férfiban semmilyen bizalom a menyasszonya iránt, egyáltalán nem ismerte meg. (A rendező a beszédében elmondja, hogy szinte törvényszerű az átalakulás egyik életfázis képviselőjéból a másikba, Susannából is nagyon könnyen lehet Grófné.)
Keszei Bori mozdulatlanul is szenzációsan tud állni, talán ez sem említődött. A tercettben, amikor a Rózsalovagból énekelnek, akkor is egészen átszellemült, a másik mű világába átkerült, Sophie-vá vált, illetve amikor kiderül, hogy a házasság előtt már nincs akadály, mert a konkurencia Figaro anyja, akkor áll hasonlóan a színpad előterében, és egészen meghatottan énekli, hogy „eltűnt a sok bánat, mely reám támadt” (vagy majdnem ezt).
Keszei Borit láttam ezen a héten legtöbbször Susannának, és korábban is őt. Igen, egy eszméletlenül profi, pontosan rögzítő énekes, akit semmi nem zökkent ki, az abszolút személyi edző, aki csak egyszer lesz ideges annyira, hogy a Grófnéval együtt nápolyi-evésbe fogjon. Ez is jelzi, hogy ki van kövezve az út szerelmi csalódások esetére… (Mindez a kertész feljelentése miatt történik persze.)
A beugrás a szólista kollégákat kicsit sem rendítettet meg, jól be van ez a rendezés már rögzítve, csak néhány (új?) statisztával volt gond, akik a mikrofonokat elfelejtették a Geiger Lajos, a képviselő úr markába nyomni. Hábetler András nem véletlenül rendezte bele magát a jelenetbe, azonnal közbelépett. Hiába, ez egy olyan Figaro, amelyikben a kertész mozgatja a szálakat hátulról, lehet, hogy valami titkos ügynök… („Politikai csapda? Az ellenzék keze lehet benne?” – lehetne még továbbfejleszteni a történéseket. Lehet, hogy mégis politikai karaktergyilkosság a sztori, és a kertész Gróf Richárdot akarja éppen kifúrni a parlamentből. Vagy valamilyen magasabb terv része az egész, és nemzetközi összeesküvés áll a háttérben. Egészen idáig el lehetne menni, de nem mennek.)
A délutáni közönség jóval koncentráltabb volt, bár az elején megjegyeztem magamnak, hogy ez lesz a legbunkóbb csapat, annyira zajosan hallgatták a nyitányt, de aztán jól sikerült a bevezető beszéd, hatott a rendező és később az előadás is, egyértelműen elmondható, hogy majdnem végig lekötötte a mellettem ülő ócsaiakat is a történet.
Valamennyit csak húzni kellett volna a darabból, itt-ott egyre inkább azt érzem, hogy a beavatási cél miatt muszáj lett volna kevésbé terhelni a közönséget. Zeneértők úgyis elvétve jönnek és aki meg igen, azok nyilván így is elégedetlenkednek itt ott amott…Annyit ültem a gyerekek között, és annyira világos, hogy mi az, amit simán bírnak, mi az, amit egyszerűen már nem. A legtöbb gyerek nemigen járhat színházba, megszokták, hogy a tévé előtt mindent kommentelnek, most is volt néhány gyerek, aki így tett. Tanulni kell a színházi nézőséget is.
A közönség nemcsak a nézőtérről hatott vissza az előadásra, hanem levelek által is, így a keddi napon azt tapasztaltam, hogy a feliratokból az a 4-5 kifogásolható szó eltűnt, ami miatt többen reklamáltak. A közönségvizsgálatom is mutatta, hogy e szavak néhány embert irritáltak, kb a 3%-át a nézőknek. Persze, minden ember számít. Én csak abban reménykedem, hogy akik emiatt beírtak a Főigazgatónak, saját maguk otthon sem, a négyeshatoson sem káromkodnak, és a környezetüket is leoltják, mert azt gondolom, hogy egy indokolt helyzetben elhangzó színpadi káromkodásnak több létjogosultsága van, mint amikor valaki csak laza gyereknek akar látszani, és emiatt beszél csúnyán csak úgy, akármikor, akárkivel. Változtassuk meg a világot, és akkor majd a színház nem ezt az állapotot fogja visszatükrözni, amit az alkotók maguk körül látnak.
Hábetler András a legtöbb bevezetőjében hivatkozott is Shakespeare-re, és arra, hogy a színház tükröt tartana nekünk, ez a cél – és az előadásból úgy néz ki, hogy az operát színháznak tekinti. Tehát „ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde” alapon a túlságosan háborgó tanárok, igazgatók, netán szülők azon gondolkodhatnának, hogy mit tesznek a változásért, hogy ne ez legyen a mindennapok megszokott beszédstílusa, amit most visszahallanak. Akkor is ilyen a világ, ha ez valakinek zavaró, nincs mit tenni.
Most elérték, hogy néhány színész tényleg a lepuhított szöveget énekli (vannak lázadók is, akik nem mennek a felirattal – "hallottam mindent, de nem fogok fecsegni"), de ha jól meggondoljuk, az előadás alaptermészetén ez nagyot nem változtatott. Nekem túl nagy felhajtásnak tűnt, de a reklamálók megnyugodhatnak, mert az utánuk következők már nem voltak a „beszarok”, „a kurva cipő”, „ribanc” szavak demoralizáló hatásának kitéve. Ezt mind megúszták (általában) a keddi nézők.
A közönség mintha egyre jobban élvezné a tánc-lehetőségét, ezeken az előadásokon már igazi tömegek mentek fel a színpadra, leállíthatatlanok. A nyakam miatt szóba nem jöhetett volna ez, így most én is az irigykedők táborát erősítettem. Mi tagadás, jó élmény volt fent lenni a korábbiakban, ilyenkor picit megérti a legfélősebb néző is (ha már felment), hogy van a színpadnak varázsa. ((Aki ilyen élményre vágyik mostanában, elárulom, hogy a vígszínházi Hamletre vegyen földszinti jegyet, lehetőleg a folyosó mellé, és az előadás egy részét fent töltheti a színpadon.)) Említődjön meg, hogy Rálik Szilvia újranézte a kedd délelőtti előadást, és a jelenlétével emelte a fényét ezúttal is, ő is táncolt a színpadon.
A hétfő délután és a szerda délelőtt az eredeti szereposztásé volt, akiket kiemeltebben néztem, és természetesen már márciusban beírtam a 7 időpontot a naptáramba, sőt vendégeket is vittem magammal négyre, köztük az utolsó kettőre olyanokat, akik kizárólag emiatt jöttek Pestre messzebbről.
A vendégeket jól választottam meg, miskolci barátaimnak is tetszett az előadás (előre jeleztem, hogy modernizálás várható), és elégedett volt az élménnyel szerdai vendégem is, aki a BFZ pesti, és a bukaresti Andrej Serban-féle Don Giovanni, továbbá a tegnapi Vajda Gergely opera után most az utóbbi évtizedének negyedik operaélményéhez is hozzájutott. Kicsit több mint öt hét alatt négy, miközben előtte hosszú évekig semmi: nekem ígéretes fejlemény, úgy néz ki, hogyha széles tömegeket nem is, de ezt az egy embert mégis sikerült kicsit megbarátkoztatni a műfajjal. (A csütörtöki Székelyfonóra is vett jegyet, lett neki még egy pesti élménye.) Mind közül éppen a Figaro tetszett neki a legjobban, jobban mint a BFZ zeneileg magas szintű, de „steril” előadása, és ugyan magyarul nem ért, de ez nem zavarta meg abban, hogy a rendezést szeresse. Örültem, hogy elégedett, erre vette meg a repülőjegyét, ezért láttuk vendégül, hogy megnézhesse, és erre a projektemre végre azt mondhatom, hogy teljes mértékben sikerült. (Annyira, hogy csütörtök reggel próbálkozott az énekléssel is rántottasütés közben, illetve aztán átváltott a zongorára, és amíg elpakoltam a koszos edényeket, eljátszotta nekem Figaro áriáját. - Azt lehet mondani, hogy hatott rá az előadás valamelyest.)
A hétfői alkalom külső szemlélőnek egészen átlagos, hétköznapi JÓ előadás volt, a csapat intenzív játékával, de néhányunknak, akik tudtuk, hogy a címszereplő lesérült egy héttel korábban, izgalmakat is tartogatott. (Van egy ilyen Figaro szöveg Cherubinóhoz: „ látod a sors, hogy megváltoztat mindent”- igaz, egy rossz mozdulattól is halomra dőlhetnek tervek, vészhelyzet jöhet létre.)
Cser Krisztián játékán ezen a hétfőn érződött a korábbihoz képest némi visszafogottság, mondanám, hogy a hangereje is kevesebb volt, mert a mozgás intenzitásával ez is automatikusan csökkent, de ez akár eredhetett a mikroportok beállításából is. Ésszerű volt, hogy kevesebbet rohangált, próbálta nem leterhelni a sérült lábát, amelyen egy-két jelenetben láthatóak voltak színes tapaszok. De még így is ő az a "Rambó", akit a rendező a beszédében vázol, rá illik ez a jellemzés.
Ezen kívül még egy jel volt: minden jelenetben ugyanaz a sportcipő. Aki messzebb ült, nyilván egyik jelnek sem tulajdonított jelentést, épp elég egy diáknak a történetet összerakni, nemhogy még azt nézegetni, hogy mi van a lábán a címszereplőnek. Játékintenzitása, alkatából következően még így is meghaladta a másik két Figaróét, akik eleve nyugodtabbak, és így Figarójukat is hasonló vérmérsékletűnek mutatják be, másként nem lenne természetes a játékuk. (De az. A háromféle Figaro különbségeit már a legutóbb tárgyaltam.)
Cser Krisztián hivatalos FB- oldala ezzel búcsúzik a szereptől
A sportcipő kapcsán akár következtetéseket is vonhat le az, aki nem sejti, hogy kifejezetten a mozgás segítése miatt kellhet most ez.
Figarót a trendbe be nem illeszkedő karakternek mutatja, aki sportcipőt vesz öltönyhöz. (A színműn előadások tömegét láttam, amelyben így szerepeltek emberek, sose tudtam eldönteni, hogy koncepció vagy forráshiány az oka. Most a sérülés, amiről nem tud a közönség.) Szvétek László az esküvői jelenetben reagál rá gesztusokkal („fiam az esküvődre nem tudtál egy normális cipőt szerezni?” – véljük hallani), ebből is lejön, hogy valóban a kislábujjától a feje tetejéig színészből van, mindenben játéklehetőséget lát, és kihasznál. Marcellinával, Farkasréti Máriával a kettőse (utóbbi az idő nagyobb részében némajátékosként tölti, de sikeresen magára vonja így is figyelmünk, legalább annyira, mint az áriát éneklő Bartolo),
Farkasréti Mária és Szvétek László az előadás második jelenetében ("Óh.a bosszú...")
majd anya-fiú-apa hármasuk a címszereplővel most is rendkívül részletgazdag volt. Szvétek László úgy simogatja fia lábát, mintha az egy kisbaba lenne. (Ugyanebben a jelenetben Rácz István Palerdi András nadrágját igazítgatja, rendezgeti, az is rendben van) Egészen apró gesztusokkal is jellemez: magától nagyon távol tartja a telefonját, amikor kikapcsolja (ezek szerint nem lát jól ez a Basilio, de hiúságból (?) nem hord szemüveget. A hiúságát húzza alá, ahogy igazgatja magán az öltönyt, amikor apaságára fény derült. Menti, ami menthető – legalább jól akar kinézni. Csak azt nem értem, hogy miért áll meg egy pohár italnál, akár három pohárral is magába önthetne a képzeletbeli italból.
Pontosan ezek miatt a mozzanatok, az apró változások miatt tudtam volna még sokkal többet nézni az előadásokból, ha nem robbanok le, mert vannak minden csapatban ilyen nagy játékosok, akiknek minden rezdülése érdekes. (Kőrösi András jut eszembe még, akit nem emlegettem, de az ő Bartolója is az egyik csúcs-alakítása ennek a sorozatnak, de Kristofori Ferenc Basiliója is hasonlóképpen hatott rám.)
Továbbá:
Nagyon kedveltem most is a jelmezbálnál azt a mozzanatot, ahogy Megyesi Zoltán (Basilio) és Kovács István (Gróf) kommunikálnak. Utóbbi nem szereti a női ruhába öltözés ötletét, míg előbbinek tetszik az apácaruha, és amikor épp nincs partnere, mert a Gróf a levélkével van elfoglalva, elég jelentőségteljesen tud ehhez a kosztümhöz is viszonyulni, sosem áll „üresben.”
Ugyancsak sosem írtam le, de a riport jelenetnél a Gróf pólójára Basilio zakóját veszi fel hirtelen, Megyesi Zoltán készségesen átadja, hogy méltó módon tudjon a főnöke nyilatkozni a sajtónak. Picike dolog ez, de lényeges, kifejező, és ilyen gesztusokból van az egész rendezés összerakva.
A szerdai előadás már ismét a korábban is megszokott intenzitással folyt le, annyi különbséggel, hogy a hétfői visszafogottság után még jobban lehetett ugyanannak örülni, ami addig 11 alkalommal hasonló energiákkal működött, mindig átütően. A címszereplő erőnléte nem elhanyagolható az előadásban, bár ugyanolyan gyengítő hatása lenne, ha netán a Gróf-Grófné-Susanna hármasból valaki leengedne. Erre ebben a szereposztásban nem láttam példát, nagyon a topon volt eddig mind a négy szereplő, érződött, hogy a maximumot adják, és ez hat is.
((Igen, az életben is hajlamosak vagyunk természetesnek venni, ami csak úgy jól működik, én sem örültem annak, amikor úgy néztem egy előadást, hogy nem fájt éppen semmim, ez az alap ugyanis. Most már ez másként van. Ugyanígy Cser Krisztián intenzív Figaróját is természetesnek lehetett venni mindig, a százötven százalékos energiabefektetését is, csak most a baleset mutatott rá arra, hogy mennyire bármi megeshet.Akkor járunk jól, ha valóban rá tudjuk magunkat szoktatni, hogy örüljünk annak, ha nincs semmi rendkívüli esemény, és minden nyugodtan megy a maga útján. No news is good news.))
Figaro szerdai, utolsó alakításából már csak a korábban bevetett térdelő-elemek hiányoztak, illetve az első rész végén a hintázásnál nem lépett fel a többi szereplővel a billegő ágyra, ahogy az egyensúly kedvéért Szvétek László sem. Ezt leszámítva, nem volt már nyoma a sérülésnek, meg lehetett egészen nyugodni.
Nagyon szép előadás lett, minden értéke jól érvényesült, a jelmezbálban ugyan „szétmobilozták a szereplők”, de ez simán belefért a koncepcióba, nem sérült a produkció. Aztán jött melléjük vagy negyven diák is, és a vonatozás maradt meg az egészből, de amúgy elvileg történt ott valami a Susannának hitt Grófné, a Gróf és Figaro között. Ezen a ponton már nem voltam biztos, hogy szerepben vannak az énekesek, de mivel már követhetetlenné váltak az események, mindegy is volt. (Azt hittem, majd jó sok fotót kitesznek, de ebben csalódtam, megtartották maguknak...- persze én akár utólag is be tudnám azokat ebbe a cikkbe tenni, hogy nyoma maradjon. )
(Ez az utolsó előadás emlékeztetett a Mario-operakalandra, amelyből ugyancsak a felét volt szerencsém megnézni,kilencet, és itt is megjelent az utolsó alkalmakkor jó néhány mobil a közönségként szereplő kórustagok kezében a darabtemetéskor.)
Mindig sajnáltam, hogy nem mond a harmadik szövegében csak egy mondattal többet a rendező, nem jelentette be a gyerekeknek soha, hogy a tánc után már nincs tíz perc hátra, viszont az a legjobb az egészben, és ahhoz legyenek kedvesek nyugiban maradni. Én azért a környezetemnek – önérdekből – mindig elmondtam a legalapvetőbb adatokat előadás előtt és szünetben, és ezt is, mert sokkal jobban csendben van valaki, ha tudja, hogy nem kell már hosszan kitartani.
Ezen a szerdán, a mögöttem ülő lány olyan lazának érezte magát a rendező „a telefonokat visszakapcsolni” felszólítása után, hogy viszonylag hosszú telefonbeszélgetést is lefolytatott, majd aztán abbahagyták, hogy inkább facebookon folytatják. 3200+ előadásból ez volt a második, amikor egy operaelőadás alatt ezt a nézői magatartást tapasztaltam meg. Most először elég sok hangosan kommentelő is a környékemre került (első-második sorban ülő győriek), akik mindenre figyeltek, és mindent minősítettek.
Nagyon nem lehet a gyerekek gondolatait, ízlését eltalálni (29 ezerét pláne nem), volt aki az eső láttán felkiáltott – „Milyen nyálas ez” -, nem volt vevő az üzenetre, amely elvileg a megtisztulásról szólt volna, és csak poénnak vették le a vetkőzést, nem észlelték, hogy lenne mögöttes tartalma. Lehet persze, hogy majd egy idő után rájönnek, mert annyira nem feledhető megoldások sora van az előadásban.
Fodor Beatrix alakítását és igazán vagány frizuráját nézve néha elgondolkodtam, de sose írtam le, hogy milyen hatásos megoldás lehetett volna a depresszióból való kilábalást frizuraváltással is jelezni, bár nyilván annyi idő nincs az ária alatt, ami elég lenne, hogy egy átfésüléssel radikalizálódjon a kinézete, pedig egy ilyen beavatkozás végigkövetése valószínűleg az ária szomorú része alatt is lekötötte volna a közönséget. Ez a hajviselet, amit most is látunk, egy szabad és bátor egyéniséget mutat, aki tele van energiával, talán jobb lett volna, ha nem a legelejétől mutatkozik be így.
Fodor Beatrix, Kovács István, Kun Ágnes Anna - szerdáról (Kun Ágnes Anna feltöltése a FB-ra)
Ezen a szerdán így is a szokásos őrületes siker és tombolás jut a Grófnénak, még „vissza, vissza” kiáltások is hallatszanak. A gyerekek szeretnek tapsolni – Marcellina kihagyott áriáját is értékelik, megtapsolják.
Ebben a búcsúbejegyzésben még további említést kell kapnia Kovács Istvánnak, aki a legszenvedélyesebb gróf, sötét és igen erőteljes indulatokkal, akinek elhiszem, hogy „felpezsdül, forr a vér” , ő is egészen végig a maximális fordulatszámon csinálta végig a hét előadását. Ahogy a macit két ujjal megfogja, némi utálkozással, az is sokat elmond. Féltékeny a macira, amelyről tudja, hogy őt pótolja a feleségénél – lehet, hogy ő vette neki még a kapcsolat elején? – úgy néz rá, ahogy más a felesége ölebét nézné, amelyre az túl sok szeretetet pazarol.
A zenekar remélhetőleg el tudta viselni a modernizált Mozartot, mindenesetre más előadásokon nem kapnak csokit, most viszont boldog örömmel fogadták a Mercit és a konyakmeggyet is az árokban, Halász Péter elnéző mosollyal figyelte a szétosztást.
Az előadás első részének lezárásakor a két kertész egy zöld kötéllel hullámokat kelt (a kötél további szerepéről, a billegő ágy-hintáról már volt szó, illetve a Gróf elképzelt irányító szerepéről), és ennek az értelmére, (minek a kötél?), sok gyerek rákérdezett, nem tudtak ezzel mit kezdeni.
Hábetler András munkásságának ismeretében kapásból két megoldásom is van erre, bár nem biztos, hogy eltalálom az alkotó szándékát. Lehet ez egyszerű játék, emlékeztető a fizikaórák kísérletére, ugyanakkor kifejezheti magát az életet is, annak hullámzását. (Azon kívül, hogy a kötél kell a jelenet lezáró gesztusához, és azt készíti elő ez a játék.)
Az élet hullámhegyekből és völgyekből áll, ezt megtapasztalhatták a gyerekek az előadásban, amelynek voltak csúcspontjai, és számukra élvezhetetlen részei, a 4 perces áriákkal nem tudtak mit kezdeni. Ezt a problémát a rendező néha meg tudta oldani – Figaro áriáját felturbózva a képekkel, illetve még ketté is vágta, így ezt nem is unhatták el. Az előadásnak ezen a pontján Cser Krisztián szenvedélyes hozzáállása mindent visz, az utolsó felvonásban ez a mélyen sebzett, és női ruhában a nők csalfasága miatt kesergő Figaro maradandó nyomot hagy a nézőben. A többi ária lassabb és halk, és amelyiket nem az indulat feszíti, csak szelíden melankólikus, a diákokat általában nem érinti meg igazán, de ennek a tragikomikus jellege és izzása hat. (Mindig sajnáltam, hogy a tánc után nem állítja meg a karmester pár másodpercre a zenét, mert ez a jelenet emiatt erősen hátrányos helyzetből indul, mondhatni mínuszból kell felhozni, bár a Művésznek ez sikerült, de mégis jót tett volna némi rásegítés hozzá.)
ps, A képeket az Operaház galériájából és az emlegetett szereplők FB-oldaláról vettem - akinél találtam.
Ennyi apró megjegyzést éreztem szükségesnek még kiegészítésként, de bármikor szívesen újragondolom még egyszer a művet, ha lesz rá alkalom. Nézői életem egyik legemlékezetesebb időszaka volt ez a 17 nap, ez már most világos, jó lesz rá visszagondolni később, ha már kicsit tompul a hiányérzet, és megszokom megint a Figaro-mentes hétköznapokat, amelyek most itt reánk várnak, ha elfogadjuk, ha nem.
