Az előző napi Csehov előadásról nem mondhatjuk, hogy óriási energiabombát dobott volna a közönségre, amelyre persze mindig rászorulnánk, nemcsak évad elején. Az „Ádám almái” viszont nem hiába robbant be a köztudatba idén, nemsokára lesz pesti bemutatója is október 21-én a Radnótiban, és érzem, hogy a borítékolható sikere után (László Zsolt és Pál András benne) hamarosan más vidéki városok is előszedik majd. Ugyan az előadásnak csak a legvégén értettem meg, hogy miért népszerű, de annyira őszinte és lelkes ovációt kapott, amelyből világossá vált, hogy a közönség nagy részére hasonlóképpen hatott, mint rám. Hatott.
Szükségünk van néha egy kis plusz reményre, arra, hogy elhiggyük, hogy történhetnek csodák is, és ha egy előadást ezt tudja nyújtani, akkor hálásak vagyunk érte, ez a "járulékos elem" mindent visz, és hajlamosakká válunk utólag nagyvonalúan túllépni az üresjáratokon is, ha egyszer az összkép meggyőző.
Mivel új darabról van szó és fogalmam sincs, hogy a 2005-ben készített dán filmet hányan ismerik, megpróbálok úgy írni az előadásról valamit, hogy ne lőjem le a poént. Nem lesz könnyű.
Anders Thomas Jensen filmforgatókönyve alapján frissen készült Kovács Krisztina színpadi változata, amelyet februárban mutattak be t Pécsett Paczolay Béla rendezésében. Horgas Péter díszletét egy hatalmas stilizált vas-almafa dominálja, amely képzőművészeti alkotásnak is impozáns. ((Lehet, hogy Pécsett később akár ki is lehetne állítani akár a színházban, akár máshol. A szellős Kodály Központban is elképzeltem a későbbiekben….Többnek tűnik, mint „csak egy díszletnek”.)) Az almafa egyik oldalról keresztnek is nézhető, így jeleníti meg egymaga a Biblia két jelentős szimbólumát – az ősbűntől a feltámadás gondolatáig vezetheti a gondolatainkat.
A fa ráadásul forog a jelenetváltások között zenei betétek közben (Furák Péter a mű zeneszerzője), és ezzel némileg tovább lassítja az egyébként is inkább lassú menetű előadást. Hol keresztnek néz ki, hol meg nem. Hol szimbólum, hol csak dekoráció.
Baj-e a „lassú színház”?
Azt hiszem, hogy ez valóban nézőfüggő, hogy ki mennyire szeretné, hogy pörögjenek az események, változzon a látvány, és akció akciót kövessen. Tavaly megállapítottam, hogy a Madách népszerűsége ebben állhat, hogy nálunk óriási sebességgel, gördülékenyen és sokszor van színpadkép váltás, és a zenés darabban valóban gyorsan zajlanak le az események. Ez most nem ilyen, a fán kívül a két oldalon egy-egy állandó helyszín van felépítve, az orvosi szobát pedig csak oda kell képzelnünk. Benedek Mari is csak egy-két ruhát tervez mindenkinek, elég statikus így a látvány, amelyben részünk van, de nem vonja el a figyelmünket a történetről és annak alapkérdéséről. A humor átszövi a dialógusokat, akármilyen szörnyűségről (rablásról, rákról, öngyilkosságról, fogyatékosként született gyerekről) hallunk, sokat nevetünk közben és ez jól is esik.
A színlap tömör összefoglalót ad az alaphelyzetről, nehéz lenne ezt jobban megtenni, így szóról szóra idézem azt, amivel a néző még előadás előtt szembesül, ha egyáltalán veszi a fáradtságot, hogy elolvassa.
„Ivan, az istenfélő vidéki lelkész parókiájára háromhavi közmunkára érkezik a neonáci Adam. Ivan kérésére az első napon célt tűz ki magának: almás pitét fog sütni. Ehhez azonban a kertben álló almafát is gondoznia kell, amit varjak, férgek és végül villám is sújt, ráadásul a konyhai sütő is kigyullad. A sátán mindent megtesz, hogy akadályozza a munkát - értelmezi a helyzetet a lelkész, s azzal próbál lelket önteni pártfogoltjába, hogy majd Isten segedelmével úrrá lesznek a nehézségeken. Ám Ivan mind gyanúsabb töretlen optimizmusa egyre kevésbé látszik igazolódni, s átnevelő módszere a gondjára bízott többi tévelygő állapotán sem sokat javít: a kleptomán alkoholista Gunnar változatlanul lopkod és iszik, Khalid, a pakisztáni bevándorló éjszakánként továbbra is benzinkutakat rabol, hogy megbüntesse a hazáját kizsákmányoló multikat, az alkoholista Sarah pedig épp gyermeket vár.
A mind inkább elszabaduló irracionalitás lassanként átértelmezi a valóságot és annak határait, a jellegzetes skandináv humor groteszk világába kalauzolva a nézőt.”
A mű alapkérdése feltétlenül az, hogy a töretlen hit, a világban csak a jót kereső gondolkodás képes-e arra, hogy másokat átalakítson, és egyáltalan: formálhatóak vagyunk-e mi, emberek.
Ahogy a fenti szövegből is látszik, a szerző tanmesét írt, szélsőséges példákat sorol fel, így nem biztos, hogy a mindenkori mezei néző magát is felsorolná azok között, akiknek feltétlenül változásra van szüksége. Persze, egy alkoholistának, nácinak, rablónak mindenképp, de például egy mobil-függőnek, vagy aki csak egyszerűen elhanyagolja a családját, már nem feltétlenül. Az előadás ad annyi időt a meditálásra, hogy ezen komolyabban is elgondolkodhassunk.
A szereplők végletes gondolatokat és életformákat képviselnek, és jólesik nézni, hogy a mű végére csak kiépül köztük valamiféle kapcsolat is.
Cserna Antal az egyik főszereplő, a rendíthetetlen hitű pap, aki saját szerencsétlenségein is képes túllépni és végig hisz abban, hogy a rábízottakat jó útra terelheti. Ha meggondoljuk, már ahhoz is elég jelentős önbizalom kell, hogy azt elhiggyük, hogy bárki embertársunknak fontosak vagyunk, de ahhoz, hogy a Sátán és az Isten is minket figyel folyton, akadályokat állít vagy éppen segít minden áron, különösen nagy magabiztosság kell. Rázga Miklós, a neonáci lenne az, aki legkeményebben ellenáll e gondolatnak, és igyekszik nemcsak a saját útján megmaradni, de a papot is kijózanítani és szembenézésre késztetni a világ valódi arcával.
Ezt a meccset nézzük, miként alakul kettejük viszonya három hónapon keresztül, ki győzi meg a másikat? Valóban rossz ötlet a racionális gondolkodás? Elsőre nem tűnik nagy célnak egy almafa gondozása és a termésből almáspite készítése, de ahogy látjuk, még ez se megy igazán egyszerűen.
(Az előadás kapcsán egy Pál Feri-gondolat jutott eszembe: mi lenne, ha nem a tapasztalataink 90%-a alapján cselekednénk, hanem a 10% alapján és arra építenénk...Valahogy ezt teszi ez az atya is, de még csak nem is 10, jó ha 1 százalékra épít.)
A többi szereplő – Kulcsár Viktória (a terhes alkoholista), Köles Ferenc (a lopós kövér alkoholista), Urbán Tibor (rabló), Széll Horváth Lajos (orvos), Götz Attila (náci) és Uhrik Dóra (egykori náci fegyőr) – mind egy-egy színfoltot képviselnek, általuk emelkedik fel a történet az elméleti síkról. (Az, hogy Nagy András vagy Borsodi Zsombor játszotta a mozgássérült fiút az előadásban, nem derül ki, de nagyon hitelesen feküdt végig a tolókocsiban.)
Valóban tanmesét láttunk, és erre nem egy mozzanat külön utal. A Biblia ahányszor leesett, mindig Jób könyvénél nyílt ki, bár nem zárnám ki, hogy a nézők jelentős része magától is észrevette volna a párhuzamot a történet kapcsán.
Annak ellenére, hogy az előadás közben valóban érzékeltem, hogy mintha itt-ott túl lenne beszélve, a végső (valóban nem túl racionális befejezés) azért tagadhatatlanul feldobott, és nagyon jó hangulatban sétáltam haza, hálásan gondolva a Tháliára, amely megszervezte ezt a vidéki fesztivált. Az egész héten jönnek az előadások sorban, még néhány hely akadhat a későn ébredőknek. Még egyszer én is visszaülök…remélem, hogy sikerül.
ps. A fenti bejegyzést befejezve elrohantam a Rózsavölgyi Szalon új bemutatójára (Az ismeretlen), és lám, abban is a hit, az isten létezése volt az egyik központi kérdés. A hit most is hiánycikk, a nézőket várhatóan foglalkoztató kérdés...