Azt hiszem, hogy nem kell ehhez különösebb szakértelem, hogy valaki magabiztosan kijelentse, hogy hatalmas és tartós siker lesz a Thália új bemutatója. Az volt 2007-ben a Nemzetiben, amelyiket én is láttam, illetve nyilván az lehetett azóta Kaposváron, Zalaegerszegen és Szombathelyen is.
Színészdarab, hálás szerepekkel és sokat lehet nevetni. Szól is valamiről, de ez a valami – a Rákosi rendszer, a besúgóhálózat, az írók helyzete - ugyan tanulságos és érdekes, sőt a témán átszűrődik „az általános emberi” is, azaz a szereplők tele vannak szánalmas hibákkal, átverik egymást, féltékenyek, mindenáron érvényesülni akarnak – nem zavar meg minket abban, hogy jól érezzük magunkat. Haláleset történik a színpadon, amelyben mégsem hihetünk, nem érzünk megrendülést. Bohózatot látunk, a műfajhoz illő félreértésekkel, szerepcserével.
Azt hiszem, hogy ez éppen az az előadás, amelyre a legtöbb mezei néző vágyik, feltéve, ha a szereposztásra ránézve olyan neveket lát, akiket szeretni szokott. Valószínűleg igen. A Thália törzsközönsége a Boeing, boeing és A férfiagy után megint kap valamit, aminek tudnak majd felhőtlenül örülni, és a színészek mind jó játéklehetőséghez jutnak, nem a szokásos "egy-két főszereplőnek alájátszik sok más színész" - kombináció esete áll fent.
Két és fél órán át garantáltan lehet nevetni azon, ahogy Nagy Viktor gyorsöltözések között két szerepben is felváltva megjelenik, nem lehet megunni tizedszer sem ugyanazokat a poénokat, és már most a főpróbán is érződött, hogy együtt van a csapat, takra megy a játék, már csak a közönség reakcióihoz kell hozzászokniuk, a lendület viszi őket már most. A lányom is jött velem, akinek jó emlékei vannak Vida Péterről, akit az operaházi Denevérből jegyzett meg magának, és most is ő volt a kedvence. Vida Péter valóban igazi komikus színész, sose vettem észre, hogy spórolna az energiáival, nem csoda, ha nagyon meg tudja fogni a nézőit. Olasz újságírót játszik most, körülötte bonyolódik a szigligeti alkotóházba helyezett cselekmény, amelyet nem fogok spoilerezni.
Szervét Tibor az intézmény vaskalapos gondnokaként, Schell Judit, Tamási Zoltán és az általam eddig nem ismert Mózes András íróként van jelen, míg Szabó Erika és Domokos László a karhatalmat képviseli. Hiteles figurák, Bagossy Levente lepattant társalgójában mind élő, érző, igazi embereket mutatnak. Van néhány jópofa mondat az írókról, az írás lényegéről, és ezekben hasonló "igazi" figurákat emlegetnek éppen a sematizmus, a szocialista realista irodalom korszakában. Örülünk, hogy egyik író művével sem kell megismerkednünk.
Hamvai Kornél a darabot Michael Frayn Balmoral című vígjátékából írta át, és a Thália célszerűnek tartotta a külföldi szerző nevét megtartani, és új címet adni neki. Amíg a Nemzetiben kortárs magyar darabként illett bele jobban a repertoárba, a Tháliában az idegen névvel eladhatóbbnak tűnik.
Az előadást megnézve azt gondolom, ha így látják – legyen ez a cím, és nyugodtan higgye azt egy tájékozatlan néző, hogy egy olyan előadást lát, amelyik a színház szórakoztató profiljába beillik. Nem fog csalódni, meg fogja kapni azt az élményt, amire a jegyét megveszi: nevetni fog majdnem állandóan, a második felvonásban szinte végig, ahogy a bohózati elemek sűrűsödnek.
(Nekem most már négy napja folyamatosan fáj a nyakam, amelyre a hét első felében színházi előadások passzolásával reagáltam, de az élet megy tovább, mindent nem lehet kihagyni, létezik fájdalomcsillapító és nyakvédő pánt is. Az előadás pedig kiállta a próbát, ahogy tegnap a Háztűznéző a Katonában, úgy ma ez az előadás is fájdalomcsillapítóként működött maga is, ideiglenesen jobban lettem tőle. Jelenleg ennél többet nem is akartam, és nem bántam, hogy nem ás mélyebbre a mű, és csak szórakoztatni akartak.)
Jó színészekkel egy színvonalas előadást fog látni éveken át a Tháliában az, aki Kelemen József rendezésére beül. Csak javasolni tudom a megtekintését, és ott lesz minden napi ajánlóban ezek után, amikor csak műsoron lesz a darab.
