Többféle tanulságot is le tudtam vonni Fekete Ádám különleges másfél órás víziójának (most már múlt) hétfői megtekintéséből, amelyek közül remélhetőleg most ebben a posztban néhányat még mindig fel tudok sorolni.
Az előadás 90 perces, szünet nélküli és még 2021. októberében volt a premierje a MU Színházban, és azóta ez mindössze az ötödik alkalom volt (! ) – a 6Színben most ment először.
Erről következik nyomhagyó ajánló most. Miután nincs kilátásban újabb előadás, az egy hét késés nem is igen számít semmit…- sajnos.
Nincs mese, rétegelőadás ez, amelyhez hasonló hangulatúakat láthatott már mindenki, aki a rendező-író-dramaturg-színész, azaz színházcsináló Fekete Ádám útját követi. Jellemzően a Jurányi vagy a Trafó kamaratermébe jutnak el az ilyen alternatív/kísérletező produkciók – a saját közönségük leginkább ott keresi őket.
A 6Szín 260 fős nézőtere egyértelműen túl nagy lett hozzá, viszont bebizonyosodott, hogy a nagy nézőtérből lehet kisebbet csinálni anélkül, hogy a produkció intimitása sérült volna. A leválasztásnak köszönhetően nem zavarta meg a hangulatot az, hogy csak az első sorokban ültek – teltház érzetet keltett, hogy a nézőtér első része viszont egészen tele lett.
A díszletet nézve megint a szokásos benyomás: az alulfinanszírozottság miatt nyilván Molnár Anna, a látvány tervezője kénytelen volt leleményesen keresgélni, azt használta fel, amit talált. Érezhetően néhány kellékkel mintha provokálni is szerette volna a nézőket – volt min elgondolkodnunk menet közben. (Egyszer már szívesen megnéznék egy olyan független előadáshoz készült díszletet, amelyiknél nem az jutna először eszembe, hogy az alkotók kényszerhelyzetben voltak.)
Ráadásul közvetlenül előadás előtt ellopták a jelmezek egy részét, így a semmiből kellett pótolni azokat is a legutolsó pillanatban. (Ezt nem vettük volna észre, ha nem értesülünk róla a színház posztjából.)
Hat színészt láttunk a színen, közülük egy a rendező, aki – rokonszenves módon - mintha arra is ügyelt volna, hogy minden kollégája kapjon olyan jelenetet, vagy monológot, amelyben igazán magára vonzhatja a figyelmünket.
A színészek feléről volt némi előzetes elképzelésem: Fekete Ádám pályáját követem, ahogy Fehér Balázs Benőét is, aki az előadás egyik színészeként lépett fel, bár manapság inkább a rendezései kapcsán forog a neve – lássátok a budaörsi Szentivánéji-t, ha még eddig kihagytátok. (Az utóbbi időben rendezett az Eiffel Műhelyházban Csengőt, illetve Tatabányán Kasimir és Karoline-t is, ezekről is érdemes lehetne beszélni – mindkettő a díszletben megjelenő markáns ötletre épít.) Örültem Messaoudi Eminának is, akihez szintén sok jó előadás emléke fűz (Benne vagy, illetve a legutóbbi Az imádkozó). Tóvaj Ágnes és Orbán Borbála neve az Alkésztiszből volt ismerős, Barcsai Bálintot viszont feltehetően valóban most láthattam először.
Mivel új darabról volt szó, ki akartam ezúttal is próbálni, hogy előismeretek nélkül miként hat rám, így csak utólag (némi meglepetéssel) olvastam el a színlap részletes leírását. Ebből bárkinek előre is kiderülhet, hogy az alkotók miként összegeznék a történetet. (Biztosan nem így érzékeltem, és ebből az következik, hogy esetleg a mellettem ülő is megint másként értelmezhette, de ez az anomália feltehetően nem lenne az alkotói csapat kedve ellenére. Ez a normális, hogy ugyanaz az előadás másként hat mindenkire.)
Az egész történet egyfajta víziónak tűnt, illetve egyben kreatív színházi játéknak. Mi történik, ha csak úgy kitalálunk két szereplőt, majd beleszövünk az életükbe még egy figurát, aztán mindezt még kicsit megbonyolítjuk? Ugyan elmesélhető-e bármilyen történet úgy, hogy a szereplők sorsa előbb-utóbb ne forduljon rosszra, ne kerüljön az életük veszélybe?
Amennyiben veszünk egy fiatal lányt, akkor előbb-utóbb csak szerelmes lesz… Előfordulhat, hogy esetleg valaki olyanba, aki láthatóan illik hozzá, sőt kapnak a boldog élethez még egy ideális rétet, szép nagy házzal, nyugalommal, akkor is csak közbejön valami vagy valaki, ha más nem, akkor a megszokás unalma fog belekavarni az idillbe. Hiába, az istenek egyetlen halandónak sem engedélyezik az élet zavartalan élvezetét. (Ezt az apám olyan sokszor mondta el, hogy gyakran eszembe jut – erről az előadásról is beugrott.)
Ha nézzük, ahogy Fekete Ádám és még öt szereplője egymással találkozik és alakítja a saját és partnerei sorsát, akkor ez lesz az egyik benyomásunk. A legjobban akkor járunk, ha mindezt játéknak fogjuk fel, mesének vagy álomnak, amelyben szükségszerűen vannak szomorú, vagy éppen borzalmas mozzanatok is, akárcsak az életben. Az élet nem atrocitás – hangzik el az előadásban. Pedig nem ritkán annak tűnik.
Az előadás elején Fehér Balázs Benőnek jutott egy erős monológ, amely kellően felkelthette a nézők érdeklődését, majd utána nem sokkal az előadás középpontjába – számomra – a Tóvaj Ágnes által játszott (a rétre költöző) fiatal lány került, akinek életét meglehetős hatékonysággal tette tönkre férje féltékenysége. A történet jelentős részében a lejtmenetet néztük, ahogy a kapcsolat semmivé foszlott.
Erről az „önszabotázs” fogalma jutott eszembe: nemcsak ebben a színdarabban történik meg, hogy aktívan teszünk saját boldogságunk lerombolásáért, mintha az érne többet, hogy utólag elmondhatjuk, hogy nekünk volt igazunk.
A színlapon emlegetett háromszögtörténet valóban belelátható ebbe, bár ehhez az kell, hogy a férjhez hasonlóan minden érdeklődő tekintetet túlgondoljunk és kibontakozott szerelmi kapcsolattá formáljunk a képzeletünkben. Az áldozattá váló lánnyal jól együtt lehetett érezni, Tóvaj Ágnes néma pillantásai is kifejezővé váltak. Erősnek éreztem a kontrasztot közte és az anyját játszó Messaoudi Emina között. Az „egyszerű lány” és a dívára hasonlító „anti-anya” jelenség között erős volt a szakadék, és ebből egyenesen következett, hogy ez az elutasított lány nem járhat jobban a férjével sem, akinél elvileg lehorgonyzott.
Fekete Ádám minden szerepkörében épít a kontrasztokra, íróként, rendezőként is bevet erős poénokat, minden jelenetben van humor, amely azonnal kiemelődik egy-egy közhelyes megoldás vagy látványelem kapcsán.
Az előadás a tőle megszokott módon teátrális, erős gesztusokkal teli. Csak kőszínházhoz szokott néző számára sok ponton lehet taszító, vagy éppen érdektelen. Ha valaki csak a felületet nézi, egyes szándékoltan banális megoldások elvonják a lényegről a figyelmet.
Ez különösen igaz, ha valaki kimerülten érkezik. Hétfőn este hétkor a többség munka után van, nem biztos, hogy a színházi élményre elég nyitott és kipihent állapotban. Ez az előadás feltétlenül több koncentrációt igényel az átlagosnál, nem lehet csak úgy elmerülni benne, mint például az általam két nappal később látott „Dunakanyar” című előadásban, amelyben hasonlóképpen elvegyült komoly (sőt tragikus) mondanivaló is, de Szinetár Dóra és Makranczi Zalán előadása rendkívül könnyen befogadható és élvezhető volt, mintha szándékosan ilyen „leharcolt” közönség szórakoztatására hozták volna létre.
A rét esetén be kell ismernem, hogy az előadás első felében nem éreztem meg a mélységet, nem érintett meg és el is álmosodtam a kellemes hangulatú nézőtéren. De jött egy pont, egészen konkrétan Messaoudi Emina „flamingós monológja”, amely viszont önmagában is indokolta, hogy ezt az előadást megnézzem. Ez rántott be, és utána csak be kellett látnom, hogy a produkció győzött, muszáj ajánlót írnom róla. Fekete Ádám persze ezt előre tudta, és reflektált saját szövegére a darabon belül, még képes volt ezt is idézőjelbe tenni.
Fekete Ádám még mindig nagyon fiatal, érzem, nagyon kell vigyázni vele, bármit ki tud találni még, már csak emiatt is érdemes rajta tartani a szemünket. (Célszerű a FAQ Színház Facebook oldalát is követni a további előadásaik miatt.)
Ps. Köszönet a fotókért a FAQ Színháznak! Szalontai Zoltán készítette őket.
