Nemzetközi kezdeményezéshez csatlakozott az Operaház, amikor leküldte művészeit a földalatti megállójába, hogy ott Bach Kávékantátáját eljátsszák az éppen arra járóknak.
Ez a spontán performance hetekkel ezelőtt meg lett hirdetve az Opera Café teraszára, de az eső miatt a metróba került a program, ahova a címe alapján eleve is illett.
A koncert helyszíne nem tűnt elsőre túl ideálisnak, sőt ha a zajt nézzük, még ha el is tekintünk a jövés-menéstől, tényleg nem is szerencsés. Három percenként elhalad 1-1 szerelvény mindkét irányba és ahogy a koncert előtt lemértem, kb 20 másodperces zavarást jelent egy-egy ilyen alkalom. Három percből tehát nagyjából fél perc. Ráadásul az Operaház a FB-on is meghirdette az eseményt, amelyre több mint 2000 ember jelölte, hogy érdeklődő, és 337 ember azt, hogy menni fog. Mindkét körülmény egy zsúfolt, zajos tömegrendezvényt sejtetett.
Ugyanakkor sokakat visszatartott az erős eső, és így száz ember volt nagyjából jelen, közülük is sokan menet közben érkeztek meg és ott ragadtak a helyszínen zenét hallgatni - ez lett volna a kezdeményezés lényege is.
Elmondható, hogy családias hangulatú programmá vált, többek felvetésére a művészek a kezdés előtt beálltak a fotózás kedvéért, így én és még gondolom, másik ötven ember is tudott róluk hasonló képet készíteni.
Ami feltétlenül tanulságos, és ami miatt végül úgy döntöttem, hogy készüljön ez a nyomhagyó bejegyzés: érezhető volt, hogy a rendkívüli helyzet (nézők valóban karnyújtásnyira, újabb metró érkezett három percenként) hatása inspirálta a fellépőket, azaz talán a megszokottnál is dinamikusabban, magasabb energiaszinten ment le az előadás.
Oberfrank Péter, a zenekar vezetője a kezdéssel megvárta, amíg egy szerelvény éppen elmegy, amely kis derültséget keltett, hiszen tudtuk, hogy 25 percre számítva várható legalább 16 szerelvény elhaladása (ha a túloldali forgalmat is számítjuk). A szólistákat szemmel láthatóan nem zavarta a helyzet, egy profi énekes, ha kell beénekli a majdnem kétezer fős Erkelt, akár beszélgetős gimnazistáknak, akár cukorpapírt csörgető nénik töltik meg, mindegy, ehhez képest a megálló tere nem nagy és ez is segítség.
A két igazán színvonalasan teljesítő férfiénekes, Szappanos Tibor és Cser Krisztián mellett különösen intenzív volt a most is tűzről pattant Váradi Zita, aki a történetben a kávéjához minden körülmények között ragaszkodó leányzó, aki a kávézáshoz való jogát még a házassági szerződésébe is be akarja írni. Derűt, életvidámságot sugárzott. Hálás szerep ez, és a szöveg mögé képzelve a szituációt, már most világos, hogy a jövő évi "Vígkantáták" című előadásban jól meg lehet ezt majd színháznak is rendezni.
Aki jövőre nem akar emiatt elzarándokolni az Eiffel Központba, az egy év múlva csak a Kávékantátát külön is meghallgathatja ugyanennek a programnak a keretében - az Opera Café teraszán, vagy eső esetén az Aulában. A mai alkalom után azt hiszem, hogy a művészek azt fogják mondani, hogy nem volt vészes a metróban sem, és azon sem lepődnék meg, ha néhány emberrel találkoznék egy év múlva ugyanitt.
A koncert közben nem fotóztam, el voltam foglalva a nézéssel, úgyis rövid volt, de néhány képet a fellépésre készülőkről mellékelek.
Oberfrank Péter karmester, előadás előtt, amikor még neccesnek tűntek a 3 percenként érkező szerelvények
Váradi Zita és Szappanos Tibor - "még egy átnézés sosem árt..."
Szappanos Tibor és Cser Krisztián - mielőtt sikeresen megküzdöttek a metróval - "igen! túl fogom énekelni" - és tényleg...:-)
Koncert közben lehetett volna a legjobb képeket megcsinálni, de azt nyilván megtette a Ház fotósa és még sokan mások, én nagyon élveztem így is az egészet, most is jobbnak tűnt, mint az a youtube-felvétel, amelyről felkészültem. Várom a jövő évi színházi feldolgozást.
