Igazi szép tavaszi nap volt a múlt pénteken, amikor én már reggel hattól arra törekedtem, hogy este időben elérjem a Radnóti főpróbáját. (Az előző nap Miskolcon megnézett három előadás levezetéseként répáshutai kiindulóponttal átkeltem a Bükkön az egri vasútállomásig, és ez az egyedül töltött közel harminc kilométer jó ráhangolódás volt az előadásra. Az utolsó még alkalmas vonatot épp elértem, és ezek után a lehető legjobb hangulatban ültem be Vilmával a főpróbára, majd - nem mintha két nap alatt négy előadást keveselltem volna - még a Zeneakadémiára is átmentem, hogy a Hungarian Late Night második egyfelvonásosát elcsípjem. (Mellékszál: ez az utóbbi előadás még kétszer ezen a hétvégén látható, megnézem az első részt is, és vasárnap este remélhetőleg már a róla szóló bejegyzést is ki tudom tenni.) Most viszont Valló Péter rendezéséről lesz szó, amely valószínűleg néhány évig biztosan a Radnóti repertoárján fog maradni.
Ha a Téli regére gondolok, akkor mindössze két színházi élményem ugrik be, nem is volt több. (2001-ben a Magyar Színházban láthattam Kaszás Attilával (Vidnyánszky Attila rendezésében), majd 2015-ben Almási-Tóth András operavizsgájaként. Mindkét alkalom jó emlékeket hagyott,)
A Téli rege a ritkán játszott Shakespeare-ek közé tartozik, nem véletlenül. A színházi adattár 13 rendezésről tesz említést, és ezekre is 1865 óta, azaz nagyjából 150 év leforgása alatt került sor. Ennek okait meg is találhatjuk a történetben, amelynek két részét 16 évnyi időugrás választja el, és happy endje a legerőltetettebbek közé tartozik. Általában nem túl szerencsés megoldás a narrátor alkalmazása sem, amelyet mindig emblematikus színész-egyéniségekre bíznak, aki átsegít minket a történet döccenőin, és lépten-nyomon figyelmeztet az idő múlására. Jelenleg ez a feladat magától értetődő módon Bálint Andrásnak jut, aki méltósággal mondja el a rábízottakat, jelenlétének súlya van és nyugalmával jelzi akkor is, amikor némán áll a háttérben, hogy az idő életünk meghatározó tényezője akárhogyan használjuk fel. Kérlelhetetlenül múlik, ha hőbörgünk ellene, akkor is. A jelenetek közti átdíszítések megkönnyítése céljából leereszkedő előfüggöny előtt mondja el monológjait, de a cselekmény haladását is gyakran figyeli egy hatalmas homokóra mögött állva. (Ugyanoda helyezi a rendező, ahol a Futótűzben Kováts Adél volt az előadás elején - ez is azonnal eszünkbe jut.)
Ami most is legelőször szemünkbe ötlik, az az egészen fehér, mereven körülhatárolt, sok műanyagot tartalmazó és leginkább sterilitást asszociáló színpadkép (Valló Péter és Pater Sparrow munkája), amely a címre és általa a közeledő halálra emlékeztet. Ami szín van az előadásban az mind a jelmeztervező, Benedek Mari jóvoltából kerül bele. A látványtervező műanyag hópihére emlékeztető morzsalékot is leszórat a zsinórpadlásról, amely egy elkerített térben gyűlik a színpad közepén. Ugyanez az anyag tölti meg az említett homokórát is, amely aláhullik a művészek hajára, vállára, akik néha beletérdelnek, rugdossák - egészen úgy használódik fel, mint a színház említett korábbi bemutatójában (Futótűz) a homok. A lányom meg is jegyezte a szünetben, hogy miként fordulhat elő, hogy ennyire hasonló teret épít fel ugyanaz a színház egymás után két előadásban is. Ez a hasonlóság lehet szándékos is, kapcsolóelemként is szolgálhat a két előadás között. A színház joggal építhet erre, a Radnótinak van egy masszív törzsközönsége, amely a társulat miatt akármilyen előadást megnéz, az évi négy bemutatót feltétlenül beütemezi, így nyugodtan lehet idézni a korábbi produkciókból, várhatóan észre fogják ezt venni. A látvány hatását erősíti Melis László zenéje is.
Keserves ez a mese, amely egy már-már elképzelhetetlenül idilli hangulatú királyi udvarban indul, és láthatjuk, hogy a boldogság és a béke képes egy pillanat alatt szétesni, elég egy tévesen értelmezett gesztus és oda minden, barátság, szerelem, bizalom, a király "megőrülésével" megszűnik nemcsak az alattvalók nyugalma, de közvetlen környezete még életveszélybe is kerül. Shakespeare kedvenc témája volt a zsarnok uralkodó bemutatása, közönsége megvette a jegyet a nagyon hasonló dramaturgiájú királydrámákra is. Mintha azt a gondolatot akarta volna mindenáron nyomatékosítani (tragédiáival is), hogy mennyire veszélyes, amikor egy ember lelkiállapotán múlik minden, milyen kiszolgáltatottak vagyunk mi emberek a hatalomnak. Ez volt az alapélménye, ezt írta meg. Ez a kiszolgáltatottság ebben a darabban is evidens, ráadásul az szenvedi meg a legjobban, aki leginkább igazodik a király akaratához (Antigonus - Gazsó György), nála jobban jár, aki megszökik (Camillo - László Zsolt), vagy aki nem fél, és ellene mond a már zsarnokká vált királynak (Paulina - Kováts Adél), bár érezzük, hogy ebben van valódi kockázat, és akár ki is végeztethetnék, de a szerző a lázadó túlélését akarja, hiszen a zsarnok elleni fellépésre bíztatna ezzel az előadással is. Csak azért teheti meg ezt persze, mert Leontes nem illeszkedik mégsem a többi Shakespeare király közé, hiszen nagyjából annyi hatalomvágy van benne, mint Prosperóban, aki egy másik erőltetetten jól végződő Shakespeare-színmű trónjavesztett uralkodója. Pillanatnyi elmezavarként hat kitörő féltékenysége (az Othellóból látjuk, hogy ennek a működési mechanizmusa önmagában is érdekelte a szerzőt), a katasztrófa egyre nagyobb méreteket ölt, két valódi (fel nem támasztható) áldozatot is követel, majd jön a Shakespeare színműveiben megszokott váratlan és egészen hihetetlen fordulat, egy nagy csavarral képes megmenteni a helyzetet, legalábbis azt, ami még menthető belőle. Nehéz eldönteni, hogy mi keservesebb, a tragédiák sorozata, vagy pedig ez a kényszeredetten összekapart boldogság, amelyről mind tudjuk, hogy egészen lehetetlen. Megszánjuk a bűneiért 16 éven keresztül szenvedő királyt is, aki szinte azonnal megbánta cselekedeteit és így teljesen értelmetlenül kellett várnia arra, hogy a környezetében elbújtatott királynéját viszontláthassa.
A kényszeredett happy end ellenére is csak az a tanulság, hogy ami tönkretehető, az könnyen tönkre is megy, jobb ha óvatosak vagyunk az indulatból meghozott döntéseinkkel, mert visszacsinálni a dolgokat nemigen lehet.
A hangsúly ebben a Valló-rendezésben is a színészi játékon van, ők az érdekesek most is. A rendezőről elmondható, hogy a társulaton belül a papírforma szerint osztotta ki a szerepeket, váratlanul nem ér minket senkinek az alakítása, esetleg az egyetemi hallgatókra lehet rácsodálkozni, különösen azoknak, akik nem járnak az Ódry Színpadra és nem látták még Olasz Renátót (Florizel), Figeczky Bencét (Bohumil) és Mészöly Annát (Bozenka) más előadásban. Miután a darab elég komor, hálás ezeknek a fiataloknak a helyzete, mivel az ő jeleneteiken (gondolok elsősorban a Bohumil-Bozenka kettősre) lehet is nevetni. Schneider Zoltán jólelkű pásztora is az előadás komikus vonulatához tartozik, jól áll neki ez a szerep, még azt is elhisszük, hogy csehül gördülékenyebben beszélne. Shakespeare mindig igyekezett figyelni az egyensúlyra és ebben a túl komor történetben is megvannak a bohózati elemek, az égi szerelemnek megvan a földi párja. Sőt, látjuk a szerelmet minden stádiumában, Florizel és Perdita (Sodró Eliza) jegyespárja nem biztos, hogy fog tanulni a boldogságát vesztett királyi pár (Hermione szerepében Martinovics Dorina) sorsából. Láthatjuk, hogy idővel minden átalakulhat, a szerelemből gyűlölet válhat, és akinek hatalma van, abból meg zsarnok. (Rusznák András, Bohémia királya is ebbe az irányba tolódna, ahogy látja, hogy fia nem hallgat a parancsára, akár tragédia lehetne az ő sorsukból is, egy hajszálon múlik ez is. Nehezen hihető, hogy megússzák.)
Ebben az előadásban is a bonyolítás okozóját, Leontes királyt érezzük a legkiemeltebb szereplőnek. Pál András tele van energiával, szenvedélyes és lehet, hogy rossz a monotóniatűrő képessége, és ezért kavarja fel maga körül az állóvizet. Impulzív és önfejű ez a férfi, szerethető, de egyben veszélyes is, különösen azért, mert hatalom van a kezében. A színész most is az előadás egyik alappillére, emlékeztet korábbi alakításaira - ezt sok ismerősöm megjegyezte az előadás kapcsán. Hát igen, Pál András nem bújt ki a bőréből, magára húzta a szerepet és elhittük, hogy ilyen Leontes. Aki szereti, az ennek az alakításának is örülhet.
Általánosságban is elmondható, hogy a fellépő színészeket jó nézni, nem bír igazi hírértékkel, hogy a felsorolt "nagy nevek" méltóképpen töltik ki karaktereik körvonalát már a főpróbán is, éppen úgy, ahogy arra számítunk is. László Zsolt különösen jó most is, mértéktartó stílusával a király ellenpontja, a józanságot képviseli. "Jól teljesít" az eddig nem említett Gyabronka József, a még egyetemista Vilmányi Benett udvari emberként, Lovas Rozi a királyné udvarhölgyeként, illetve az előzőeknél számomra kevésbé ismert Dénes Viktor is megjegyezhető Lopacseh csavargó alakjában. A névadás a fordító, Szabó T. Anna leleménye, ne maradjon ő se említés nélkül. Ahogy hallgatjuk a szöveget, érezzük, hogy ez a színház részére készített új fordítás, amelybe a dramaturg (Morcsányi Géza) jóvoltából más Shakespeare-darabokból is belekerültek idézetek.
Összességében elmondható, hogy ezen a kora márciusi estén jó élmény volt ez az előadás, feltehetően a Radnóti közönségének többsége elégedetten fog utána hazamenni a jövőben is. Nem ez lesz az, amelyik a legnyomatékosabban meg fog maradni még évtizedek múltán is, inkább amolyan "hétköznapi bemutató", de mégis jóleső nyomot hagy, a történet által közvetített üzenet ellenére is. Ha az életben ugyan minden bizonytalan és odaveszhet, és az idő múlik is felettünk-mellettünk könyörtelenül, mégis elmondhatjuk, hogy volt kellemes három óránk.
