Szokás szerint telt házat vonzott a MET-élő közvetítése a Fesztivál Színházba, és majdnem mindenki végig is ülte a két félórás szünettel játszott cseh operát, egészen este 11-ig. Mary Zimmermann új rendezésében kiváló énekesekkel a lehető leghagyományosabb stílusú Ruszalka előadást láthattunk, nimfákkal, látványos díszletekkel és jelmezekkel (Daniel Ostling és Mara Blumenfeld munkája), amelyeken látszott a gondosság mellett az is, hogy nemigen szabott a tervezők képzeletének gátat költségvetési kényszer. Mesejátéknak látszott, egyes szereplők így is játszották, de a happy end elmaradt. Amit láttunk, az minden részletében professzionális munka volt, kidolgozott, és csak nyomokban tartalmazott felkavaró elemeket - az egész előadás egy nyugodt, kellemes operai estével ajándékozott meg minket. Ennyi a lényeg, érdemes március 5-én megnézni az ismétlést, ha valakit érdekelt, csak épp más elfoglaltsága akadt ezen az estén. És most kicsit részletesebben:
2014-ben a Müpában találkoztam először az opera keresztmetszetével, remek énekesek szerepeltek benne (Wiedemann Bernadett, Miksch Adrienn), őket akartam hallani, kizárólag miattuk mentem. Másnap ráadásul koncertszerűen előadták a teljes operát is, és ezt is megnéztem. A két alkalom együtt elég volt, hogy "örökre" beleszeressek a műbe és azóta is hallgatom rendszeresen, sőt várom, hogy Pesten, ahol még sosem mutatták be, végre elővegye az Operaház és számos posztban is kitartóan emlegetem ezt az igényemet, hátha meghallgattatásra talál és valaki netán arra is rájön, hogy éppen a témája miatt kiválóan alkalmas lenne Operakalandnak, a gimnazista korosztályt talán igazán megfoghatná a Ruszalkában kifejeződő felnőtté válással és párválasztással kapcsolatos problematika, annak ellenére is, hogy a mű nem kínál fel megnyugtató véget is a tanulságok mellé. (Igen, tudom, Novák Eszter már megrendezte évekkel ezelőtt Debrecenben, volt hat előadás, egyiket sem láttam, de felvételről igen. Az valóban izgalmas és akár felújítható előadás lenne...)
Az örökérvényű mondanivaló és a szerző keserű tapasztalata az emberi természetről átjön hagyományos rendezésben is, nem feltétlenül kell elmegyógyintézetbe, vagy más extrém helyszínre áthelyezni a történetet. A tavalyi évadban Prágában is "hagyományos" rendezésben láttam, annak köszönhetően, hogy a csehek nem sorozatokat játszanak, hanem a mienkénél jóval szűkebb repertoárt váltogatnak, így a Ruszalka, amely számukra hasonlóan fontos, mint nekünk a Hunyadi, havi egy-két alkalommal nézhető.
A Ruszalka-történet a felnőtté válás drámája, egy fiatal lányt látunk, aki életében először szerelmes lesz valakibe, akihez nem illik, és ezt a szerelmet tekinti élete legfontosabb eseményének. Nem egyedi eset. Az egyetlen probléma, hogy ezáltal egy igazi csapdába kerül, szerelme tárgyát bár nem ismeri, de miatta mégis hajlandó önmagát és egész közegét feladni, mert biztos abban, hogy ez a szerelem elég a boldogságához. Ahogy látjuk az opera cselekményét előrehaladni, bebizonyosodik számára is az, amit a tapasztalt nézők saját hibáikból okulva már tudhatnak a Ruszalka megtekintése nélkül is: Ruszalka próbálkozása meddő, nem tud boldog lenni egy idegen világban, és persze mást sem tud így boldoggá tenni. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy talán egy superman-herceggel sem lehetne az egy idegen világban, nemhogy egy ilyen "tizenkettő egy tucat"-típusú, hetente másba beleszerető pasassal, akivel egyáltalán nem illenek egymáshoz. Túl sokat akart és mert, és az előadás végére egyedül marad kudarca minden tanulságával.
A három felvonás arányosan tagolja ezt az intenzív belső drámát. Az első az indulásé, amikor minden figyelmeztetés ellenére magabiztosan megy a falnak és a felvonás végén megállítva a cselekményt, akár boldog véget is kaphatnánk, hiszen a herceggel éppen most találtak egymásra. A második az idegen közegé, amelybe képtelen beilleszkedni, hiszen önmagát feladta, és még egy rivális is feltűnik, aki a herceget két perc alatt leüti a kezéről. A harmadik rész a régi világba való visszatérés lehetetlenségéről szól és - ez a legfantasztikusabb elem a történetben - a herceg lelkiismeretfurdalásáról, megtörtségéről és bűnhődéséről. (Pedig ez a típusú karakter nem szokott így járni, gondoljunk a Mantovai hercegra, aki szép nyugodtan csábítgatja tovább a lányokat az idők végezetéig túl Gildán és Magdalénán.)
A rendező érezhette, hogy minden feltétel adott és meg fog szólalni ez a dráma a mesei körítéssel együtt is. Megszólalt és ez leginkább a főszereplőnek köszönhető, Kristine Opolaisnak, aki érzékeltetni tudja mind az első felvonásban szükséges elszántságot, a vonzerőt, amely óhatatlanul kell ahhoz, hogy a herceg némán is magával vigye a kastélyba, illetve a félelmet az idegen közegben, majd a teljes összetörtséget is. Szeretni akar, de képtelen rá, nővé változna, de csak félig megy. Hiába látjuk körülötte a mesejáték-kellékeket, az ő alakítása a rá adott pompázatos kosztümök ellenére is sokkal inkább illeszkedhetett volna egy modernizált rendezésbe. (A MET váltogatja a stílusokat, a márciusi Traviáta-közvetítés előzetesén látszott, hogy az viszont 21. századi hangulatot fog árasztani...) Az előadás végén természetesen kérdés marad, hogy számára megváltást hozhat-e a herceg halála, miféle életet tud ezek után folytatni, de kevés esélyt adunk annak, hogy lesz valaki, akivel meg mer ismerkedni ezek után. Belőle nem lesz trófeagyűjtő, mint a hercegből.
Brandon Jovanovich viszont trófeagyűjtő vadászként is - erről árulkodik a palota termének sarkába feltornyozott agancshegy, amely megszámlálhatatlan mennyiségű elejtett szarvasról árulkodik és találóan utal arra is, hogy a herceg hasonló tempóban fogyasztotta eddig a nőket is. Örökké szerelmes, csak mindig másba. Ruszalka eltér az átlagostól, elérhetetlensége miatt nem jut hozzá közelebb és emiatt foglalkoztatja, viszont láthatjuk, hogy egy hét alatt megunja, hogy ezen rágódjon és az Idegen hercegnőre vált, aki valami miatt neki nem tűnik ridegnek. Katarina Dalayman pontosan megvalósítja a szerep kívánalmait, Ruszalka szemével nézzük és a fenébe kívánjuk ezt a számító hideg nőszemélyt, aki egyébként jól illene a herceghez, valószínűleg taktikáival az átlagosnál hosszabb ideig le tudná kötni, bár nem szereti, csak egy megszerzendő trófeának látja. Úgy látszik, hogy a varázslat mégis hat, mert kettejük közül legalább a herceg megtörik, jó útra térne, de amíg a bosszú utoléri, a megbocsájtás nem. (Úgy tűnik, hogy a szerző nem hisz a jó útra térést ígérgető férfiaknak, és ha jobban megnézzük a herceget, lehet, hogy " a kutyából nem lesz szalonna, illetve Don Giovanniból nem lesz megbízható férj" axiómát láthatjuk alátámasztva.)
Brandon Jovanovich ideális választás a szerepre, felépíti a karakter ívét és nem kell hozzá a riport, hogy tudjuk, nem ez az első produkció, amelyikben ezt énekli, van olyan tapasztalt Herceg, mint amilyen tapasztalt vadász és nőcsábász a karaktere. Könnyelmű és felületes, nem gondol a tettei következményére, hazavisz egy néma erdei tündért anélkül, hogy eszébe jutna, hogy akár meg is unhatja és akkor a nyakán marad. Végig motivált részéről is minden cselekedete, és igazi a bánata is. Szerethető férfi minden állhatatlansága ellenére, értjük, hogy miért fogta meg Ruszalkát, illetve Ruszalka miként hathatott rá. Mivel a darab most már régi ismerősöm, és sokat foglalkoztam vele, egyre megbocsájtóbb vagyok vele kapcsolatban, inkább hajlok arra, hogy túl nagy árnak érezzem a halálát, igazi tragédiának. Egy átlagos férfi viselkedését látjuk, aki nem rendkívüli, és nem tud megfelelni egy különleges helyzetnek, és nem elég a kudarc érzete, meg kell halnia feltétlenül, bár ezzel a halállal nem oldódik meg semmi.
Nagyon erősnek éreztem a kukta és az erdőőr két rövid jelenetét, amelyből megtudjuk, hogy viszonyul a környezete a kastély életmódjának felborulásához - erősen úgy tűnik, jobban szerették a megszokott életüket, Ruszalka mentesen. Mindkét énekes erős tehetség és némi komikumot hoznak ebbe az egyébként nagyon keserves történetbe, viszont a MET honlapja egyáltalán nem tartja szükségesnek, hogy megemlítse a nevüket, így fogalmam sincs, hogy kik lehettek. (Mennyien szeretnének akár ennél is kisebb szerepben feltűnni a MET-ben, miközben az intézmény csak a csúcsénekeseit reklámozza...ez kicsit szomorú, pedig nyilván óriási dolog akár egy ilyen szerepet is megszerezni.)
Ugyancsak szórakoztató-elterelő hatása van a táncbetéteknek, mind az erdei nimfák, mind a palota vendégei jól érzik magukat és így a mindhárom felvonásban megjelenő táncbetétek ellenpontozzák a bennük megjelenő életöröm kisugárzásával, hogy aki a saját közegében marad és nem akar onnan kikerülni, akár jól is érezheti magát a világban.
Eric Owens Ruszalka apjában ( aki férfiként pontosan az a típus, mint a Herceg, csak tenor helyett basszbariton) lánya keserveit látva erősebb lesz az apa, mint a férfi, és így ezek után csak a lánya sorsa illetve a bosszú foglalkoztatja. Víziemberként tiszta zöldbe öltöztetik, kap még békalábra emlékeztető kesztyűt is, ugyanakkor az énekes nem válik mesejáték figurává, ő is köztünk élő mai embernek tűnik, vele is lehetett azonosulni.
Ez nem mondható el Jamie Barton Jezibabájáról, aki Ruszalka döntéseit támogatja, előre látva persze, hogy a lány romlását fogja ezzel okozni. Ő az, aki a három kísérőjével (varjú, patkány és macska jelmezbe öltöztetett táncosokkal) leginkább beillik a díszletbe és túlzott gesztusaival valóban a mesék boszorkánya. Úgy tűnik, hogy az ő esetében nemigen keresték meg, hogy milyen motiváció vezethette, pedig akár lehetne is ilyet találni. (A prágai előadásban ugyanaz énekelte az idegen hercegnőt és Jezibabát, és ez értelmezésként is megjelent.)
Hiába minden, mesejáték köntösben jól elénekelve, megmarad a mű figyelmeztetése az önfeladás ön-és közveszélyességéről, amelyet már 116 éve meg is fontolhatnak mindazok, akiknek módjuk nyílik az operát megnézni. Hátha hamarosan majd itt, Pesten is...
