Majdnem öt év telt el azóta, amikor az Ódry Színpadon megtartották a Futótűz ősbemutatóját Udvaros Dorottya főszereplésével. Én már korábban ismertem a darabot, már akkor sem hatottak rám a meglepetés erejével a történet csavarjai, amelyek felfedése nélkül némi kihívás az előadásról írni, bár megpróbálkozom spoilerezés nélkül megtenni. Aki nézi, egy igazán szörnyű tragédiára készüljön, amely viszont igazán jól válogatott színészekkel kerül színre, és így a történet és a színre állítás minősége által valóban megrázó hatást kelt még akkor is, ha netán valaki előre tudja már, hogy mi vár rá, köszönhetően az előadásról készült ismertetőknek, és már megjelent kritikáknak.
Öt éve elégedetlenséget éreztem az egyetemista rendezőhallgató bemutatóját látva, bár a főszereplőn kívül több karakteres színészegyéniség is részt vett a produkcióban (Szalontay Tünde, Gergye Krisztián pl.), és kevésnek éreztem a kiváltott hatást a dráma elolvasásához viszonyítva. Most, a Radnótiban egy kifejezetten igényes produkció született, amelyről már a főpróbán az érződött, hogy elég időt és energiát szántak rá.
Elég gyakori szituáció, amikor egy drámában hirtelen feltárul a múlt és néhány szereplő saját jószántából vagy kényszer hatására előásni kényszerül a felmenőihez kötődő történeteket. Most is ez történik, az anya végrendeletében nemcsak pénzét hagyja az ikrekre, de a feladatot is, hogy megtalálják apjukat és bátyjukat.
Wajdi Mouawad jelenleg 48 éves libanoni származású, majd hol Franciaországban, hol Kanadában élő drámaíró és színházi alkotó, aki francia nyelvű műveiben aktuális kérdésekkel foglalkozik, amelyekben nem ritkán előkerül a háború, amely miatt a családja negyven évvel ezelőtt kénytelen volt hazáját elhagyni. Ebben a művében, amely nemzetközi karriert is befutott szintén a polgárháború a főszereplő, az emberek közötti értelmetlen gyűlölködés és népirtás. Nézzük a darabot és nem oszlik el a homály, mi sem látjuk az okokat, csak azt, hogy a bosszú láncolata megállíthatatlan. Halálesetek tömegéről hallunk és egy szűk kör életébe nyerünk bepillantást, így nagyító alatt bemutatott személyes sorsokon keresztül is láthatjuk ugyanezt és ez olyan erős hatású, hogy elfog minket a tehetetlenség érzete. Ugyanaz a hatás, mint amikor a hírekben értesülünk városok lerombolásáról, ötven millió ember menekültté válásáról vagy terrorista támadásokról. A globalizációnak köszönhetően megszűntek a távolságok és most már az egész világ összes nyomorúságát átérezhetjük és ezzel együtt azt is, hogy képtelenek vagyunk a megoldására. Hasonló tehetetlenséget érezhetünk persze színház nélkül is, ha például a József Attila utca árkádjai alatt alvó hajléktalanokra nézünk az esti akármilyen előadásról hazafelé menet, nemhogy a nagyvilág bajait, de a hazai problémáinkat sem tudjuk orvosolni.
Alföldi Róbert ezt az előadást az igényes, polgári közönség szórakoztatására is törekvő Radnótiban hozta létre, ahol a korábbi években Bálint András igazgatása alatt sokkal nagyobb arányban volt a műsoron vígjáték, amelyeken sokat lehetett nevetni. Kováts Adél a tavalyi évben komolyabbra fordította a szót, és mind a Turandot, mind a Párnaember, amelyek már az ő bemutatói arról tanúskodnak, hogy a Katonához és az Örkényhez hasonlóan itt is a mi világunk bajaival kívánnak elsősorban foglalkozni, olyan nézőket várnak, akik erre az irányvonalra fogékonyak. Mindhárom színház igényesen és kifejezetten jó színészekkel dolgozik, akik lényegében bármilyen szöveget nemcsak nézhetővé, de élvezetessé is tesznek, csak egy a bökkenő - a kérdésfeltevéseken és a problémafeltevésen túl a megoldás még mindig várat magára.
Az, hogy mennyire jók a színészek kiderül az előadás egy fél percet ha elérő epizódjából, amikor Pál András, Gazsó György és Schneider Zoltán gyászhuszárként megjelenik és kissé lesajnálóan átad a főszereplő temetésére összegyűlteknek egy-egy vödör vizet. Az előadás precízen kidolgozott három órájából ez valóban csak egy villanás volt, mégis a szünetben több ismerősöm is szívesen visszaidézte, lehet, hogy részben azért is, mert kevés humoros jelenet volt az előadásban, és amikor csak egy szikráját is érzékeltük, próbáltunk benne megkapaszkodni.
Ilyen szereplő, akibe bele tudunk fogódzni László Zsolt, a közjegyző, akit a főszereplő végrendeletének végrehajtásával megbízott. Elhisszük róla, hogy kötődött az elhunythoz és valóban fontos neki, hogy pontról pontra akaratával megegyezően járjanak el. Divatjamúlt öltönyében, amelyből az idők folyamán kifogyott, groteszk figurának tűnik, kissé szószátyárnak, aki szeret elkalandozni a beszélgetés fő vonalától, de éppen gyengeségei miatt szerethetőnek is. Ő az, aki nemcsak az ikreket, de minket is kézen fog és végigkísér ezen a szörnyű történeten, amely sok tekintetben emlékeztet az Oedipus királyra (de nem annak az átirata, mielőtt valaki ebbe az irányba kezdene kombinálni), de az itt bemutatott világgal jóval nehezebb szembesülni, mert nem több ezer évvel ezelőtt volt, hanem nagyonis most van...
Az ikrek szerepében Martinovics Dorinát és Olasz Renátó egyetemi hallgatót láthattuk. A színpadról nem érződött köztük a korkülönbség, nekem hihető volt, hogy ikrek és mindketten Kováts Adél gyermekei. Nem könnyű a feladatuk, szembe kell nézniük rövid idő alatt mindazzal, amit anyjuk következetesen eltitkolt előlük. Védtelenek, sebezhetőek, hajlamosak vagyunk arra, hogy aggódjunk értük, hogy mi történhet még velük.
A szereplők közül sokról nehéz lenne beszélni a spoilerezés veszélye nélkül, illetve ha a történet fordulataira nem utalunk, akkor úgy, hogy ne tűnjön azonnal értelmetlennek a megjegyzés. A múltból feltűnő figurákat a már említett három férfiszínészen kívül Csomós Mari, Sodró Eliza, Lovas Rozi, Csarnóy Zsuzsanna, Martin Márta és Rusznák András játsszák, mindannyian nagy műgonddal. Közülük kicsit hosszabb és talán nagyobb jelentőségű feladat Lovas Rozié, aki a főszereplő tanítványa és barátnője, sőt egyben harcostársa is. Élénksége, lelkesedése ellenpontozta a gyermeke elvesztését soha ki nem heverő főszereplő visszafogott és feszült belső csendjeit, jól kiegészítették egymást.
Az előadás látványvilága hatásos és letisztult, egy műanyaggömbökkel beszórt, padokkal körülvett küzdőteret látunk, amely csak kismértékben módosul, talán ezzel is jelezve, hogy az a világ, amely meggátolta főszereplőnk boldogulását, alapjaiban továbbra is változatlan, sőt ezek a kis gömbök az előadás záróképében kiemelten hangsúlyos szerepet kapnak. Nagyon szép ez a zárókép, legyen ennyi elég. (Tervezők: Nagy Fruzsina, Menczel Róbert)
Az előadást mégis leginkább Kováts Adél átélt és igazán intenzív játéka miatt érdemes megnézni, aki "beledöglős" típusú színész-alkattal rendelkezik, azaz érezhetően minden sejtjével részt vesz a játékban, nem kíméli magát kicsit sem. Elhihető, hogy évtizedekig képes volt magában tartani a feszültséget, a fájdalmat, képes szó nélkül mindent eltűrni, gyermekének elvesztését is. Őt nézve az jutott eszembe, hogy sürgősen meg kellene újra nézni a Vágyvillamost is, amelynek nem árthatott, hogy immár a rendkívül erős jelenlétű Pál Andrással játssza. Az előadás elején már kint áll a színpadon és néz minket hosszan. Vajon mi járhat a fejében, amikor végigtekint azokon, akik előtt egészen ki fog tárulkozni a következő három órában?
A Futótűz nyugtalanító látlelet korunkról, senkinek nem mondhatom, hogy jobb lesz a közérzete miután megnézte, bár ha hiszünk Illyésnek - "ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja" - akkor mégis csak történik valami, ha a darabban elhangzó kérdésre -"és most mi legyen?" - továbbra sem tudunk választ adni, akkor is.
