A januári ajánlóm összeállításánál ránézve ennek a Forgács Péter által rendezett Macskajátéknak a szereposztására gondolkodóba estem. Nagyon vonzó a névsor, nem egy (hanem nekem ÖT) olyan név van benne, akik miatt szívesen megyek színházba, köztük egy olyan színésznő is (Pásztor Edina), akit korábban hatalmas szerepekben néztem (Antigonéként, Szecsuáni jólélekként), de egy ideje eltűnt a látóteremből (amióta elszerződött a Nemzetiből Jordán Tamás leköszönésével), és aki önmagában is odavonzott volna erre az előadásra.
De nem túl fiatal a két főszereplő? Örkénynél a nyugdíjas korosztályé ez a szerelmi dráma, hiszen a szerző hangsúlyozza a kor megadásával is, hogy a szerelem örök, és a történet éppen azáltal lesz tragikomikus, hogy a hősei idős emberek, akik most meg minimum 15 évet visszafiatalodtak. Ennek mindössze praktikus oka van, vagy az alkotók szerint ma, amikor az átlagéletkor meghosszabbodott, ugyanolyan öregnek számít egy 55 éves, mint korábban egy hetvenes? Nem fordítva működnének ezek a folyamatok?
A magyar drámák között én talán épp a Macskajátékot kedvelem a legjobban, a szöveg nagy részét tudom kívülről, megfog benne a főszereplő, Orbán Béláné Erzsike intenzitása, életszeretete, amely a sorok mögül még a legreménytelenebb helyzetekben is előbukkan (lásd pl. a nagybábonyi kiruccanás elbeszélése), akit a környezetéhez fűző ezer vékony szál mégis megtart, így most is örültem annak, hogy más színészekkel újra nézhetem és hallhatom az ismerős mondatokat. Éppen mivel annyira szeretem a darabot eleve nem bántam, hogy most egy másik korosztályról fog szólni a történet, akiknél talán még nem lenne egészen reménytelen az újrakezdés sem, mert nincsenek életutuk legvégén. 15 évvel fiatalabban máshogy hangzik a házasság, máshogy az operaénekes perspektívájából a pálya megújítása...
Az előadás három órája alatt az volt a benyomásom, hogy nagyszerű alakításokat nézek, amelyek leginkább egymástól elszigetelve álltak, csak nagyritkán kapcsolódtak és ezeket lehetett élvezni. A rendező szándékosan dob be mindent, hogy ne a kukucskáló színház hagyományos helyzetébe kényelmeskedjünk, eszébe sincs a környezetet megrajzolni, nem teremt otthont főszereplőjének sem, hanem ehelyett az előadás elején és közben is a színpad szélére ülteti a várakozó színészeket, akik döntően érdeklődéssel, de civilben figyelték a kollégákat, jól láthatóan helyezi el a lámpákat, kifeszít egy vetítővásznat is, amelyen sokszor jól, még többször szándékosan rosszul érvényesül az éppen beszélő színész (vagy annak egy darabja) és csak nagyon ritkán érezzük, hogy igazán emeli a jelenetet a vetítés. Ne felejtsük, nem egyszerű darab ez, levélváltások és telefonbeszélgetések elevenednek meg. (Örkény idején nem ez volt a trend, most csak a Belvárosi Színházban is műsoron van két olyan darab - Gyógyír északi szélre, Bocs, félrement, amely e-mailes üzenetváltásra épül, de más színházak más előadásaiban is központi szerepet kap a virtuális kommunikáció.)
Most minden erővel tudatosítják bennünk, hogy ez, amit nézünk csak színház, elidegenítenek minket, mégis, a színészi játékot nem lehet legyőzni, ha az előadás ívét ezzel sikerül is megtörni és nem egyszer érezzük mesterkéltnek a látványt (a rendező tervezte ezt is) és magát az előadást is, a részeredményeknek, az egyes színészek szólóinak mégis tudunk örülni. A rendezői megoldások közül is van, amelyik jól jön - például az, hogy az elveszett fénykép, amelyik a mű egyik fő motívuma annak ellenére, hogy minden eszköz rendelkezésre áll, nem kivetítve jelenik meg, ahogy az előadás műterem-közegében adná magát, hanem extra-piciben, kb 5X5 cm nagyságban, a főszereplő tenyerében. Így kellene látnunk. De ez remek ötlet, hiszen alapvetően el kell képzelnünk Szolnok megye szépeit, és ez így könnyebb.
Nem egyszer érzem, leginkább persze az Operaházban, hogy a színészek-énekesek számára a rendező nem segítséget nyújt, hogy a szerepükben minél jobbak lehessenek, hanem szabályos akadálypályát épít. Most is ez jutott eszembe, de amint láttam, a szereplők többsége mégis csak végig tudta futni és diadalmaskodott.
Azt nem tudom megítélni, hogy mennyire érzékelt az előadásban zökkenőket, üresjáratokat az, akinek ez volt az első találkozása a darabbal és megszerette-e magát a szöveget az előadás hatására. Én így, ebben a tálalásban is örültem neki, bár jóval egyszerűbbnek tartottam volna, ha nincs ez a felesleges bonyolítás és a rendező kisebb igénnyel csak a szereplők életre keltését akarta volna elérni, semmi többet.
Jelen esetben, a darab közismertsége miatt különösen kevés értelme lenne magát a történetet és legfőbb üzenetét taglalni, bár előadásról előadásra mindig más mozzanatai-mondatai erősödnek fel számomra, így mielőtt a színészekről külön megemlékeznék, még néhány gondolatomat is bemutatnám.
A darabban nemcsak az energikus-életvidám-impulzív főszereplőt, de az operaénekes-karikatúrát is mindig kedveltem, ezt az erősen korpulens alkatú, megkopott hangú basszbaritont, korábbi Figarót, aki a külvárosi művelődési házak sztárja lett. Erzsike (Spolarics Andrea) elbeszéléséből megtudjuk, hogy mennyire elképesztően kövér, gusztustalanul eszik, majd az előadás annak a története, ahogy elszereti tőle a "lovagját" egy másik nő, aki másként látja. Ezt a mozzanatot, hogyan látunk egy embert, ez a tegnap esti előadás kifejezetten felerősítette. Paula (Pásztor Edina) nem látja borzalmasan kövérnek, észreveszi benne azt a vonzerőt, amelyet Erzsike évtizedeken át nemcsak letagadott maga előtt, amelytől nem tudott szabadulni, sőt félt is. Mi pedig eközben Ilyés Róbertet látjuk, akinek viselkedése semmiképp nem felel meg a főszereplő által elmondottaknak és könnyedén megértjük, hogy miként vált lehetségessé, hogy túl élete delén egy finoman rafinált nő "befogja magának", akinek a szeme a szépségét tükrözte vissza, aki mellett csodálatosnak érezhette magát az érzékeny művész.
Tegnap, miután öt és fél óra könyvtári lazulás után mentem Budaörsre, nagyrészt a máshol nem hallgatható nava.hu-n viszont elérhető kedvenc felvételeimre szántam egy kis minőségi időt, (tudom, hogy ez vérlázítóan hangzik, luxuséletre vall, hát igen, ez az is) így minden zenére vonatkozó mondatnak nagyobb súlya lett, ezeket jobban élveztem. Orbán Bélánénak többek között a zenéhez való viszonyát is újra kellett gondolnia, ha tetszett neki, ha nem. (Ez persze eltörpül amellett, hogy most jött rá, hogy mindig Viktorba volt szerelmes, de attól még ez is egy valós probléma, hiszen a zene és Viktor összefonódott számára.) Külön élmény volt az énekes azon őszinte kijelentését hallani, hogy egy egészoldalas kritikánál is többet ér egy hozzá nem értő néző rajongó lelkesedése...- ezek után megint érdekelni kezdett, hogy Örkény milyen énekeseket ismert személyesen, honnan merítette ezeket (a novelláiban is megnyilvánuló) életszerű megállapításait.
A színészekre áttérve most már:
Ahogy már említettem, kicsit az volt a benyomásom, mintha minden szereplő különálló szigetként jelenne meg az előadásban, vagy a pillanatnyi időjárástól megihletődve, még inkább külön jégtáblaként, amelyek hol kapcsolódnak egy időre, hol szétválnak.Amennyiben Forgács Péter ezzel a Macskajátékkal arra törekedett, hogy a mindnyájan "egyedül vagyunk" érzését felerősítse, elmondható, hogy sikerrel járt ez a törekvése.
A darabban epizód szerepet játszó Páder Petrának (Ilus) és Ódor Kristófnak (Józsi) mindössze néhány villanása van, és a család szétesettségének jelzésére nem is jön rosszul a rendezői megoldás a kivetítővel, kellően kiemelődik, hogy Orbán Béláné leginkább Egérkéhez van közel, aki Erzsikének szólítja, "kedves mamaként" elég távol áll lányától és vejétől.A két fiatal színész jól megoldja feladatát, több nem is igen adható ebben a két apró szerepben.
Simkó Katalin pincérként is feltűnik, de ő Cs. Bruckner Adelaida is, aki nyugalmazott operaházi magánénekes, elvileg a kilencvenes éveit tapossa. Erre a szerepre jellemzően igyekeznek a pályájuk legvégén álló, minimum nyolcvan éves emblematikus színésznőt találni, aki már megjelenésével is képes kíméletlen szigort sugározni. Simkó Katalin valószínűleg még jóval innen van a harmincon és törékeny, finom testalkatával leginkább Egérkének lenne igazán alkalmas, vagy Ilusnak, de semmiképp nem ennek a kiszáradt matrónának, aminek Örkény megírta. Ezen a rendezői választáson el lehet gondolkodni, én nehezen tudnék rá praktikus okokon túl bármi magyarázatot kitalálni, hacsak azt nem, hogy tompítani akarták a házisárkány benyomást, ami a főszereplő szövegéből kibontakozik. Lehet, hogy valójában semmi akadálya sem lenne és soha nem is volt annak, hogy a szerelmesek együtt éljenek, csak saját maguk építették fel az akadályokat, amelyeken végül nem tudták magukat átverekedni? Akárhogy is van, én a színésznőt kissé sajnáltam, hogy egy igazán jó darabban kapott egy szerepet, amely egyáltalán nem az övé, miközben lett volna alkalmas feladata is, ha a rendező mindenáron vele akart dolgozni.
Csermlényi Viktor operaházi magánénekes szerepében Ilyés Róbert neve már említésre került. Nem bántam, hogy nem a megszokott Viktort hozza és a szerep felépítésével nem követi magát a szöveget, azaz nem olyan Viktort látunk, mint amilyet Orbán Béláné. Ez a Viktor kevésbé szélsőséges, kevésbé kiöregedett és több benne a romantika. Azt nehéz lenne eldönteni, hogy milyen énekes, de az kiderül, hogy a zene számára tényleg fontos, viszont nem játszik bohém alkatú művészt, sokkal inkább átlagembert, aki szerethető. Nem érezzük, hogy veszélyesen vonzó lenne, akihez kockázatos lett volna feleségül menni.
Illyés Róbert Viktora, ha jól megnézzük, voltaképp illik is Paulához, aki kinézte magának és meghódította. Pásztor Edina magára gondot fordító, kifinomult nő, akinek igazi gondolatai nem derülnek ki, de feltételezhető róla a ravaszság. A történésekből valóban az derül ki, hogy tényleg kiszedte Orbánné titkait és elcsábította a szerelmét. Pásztor Edina Paulája szintén pasztellesebb, mint ahogy azt megszoktuk, kevésbé színpadias jelenség. Visszafogott játékstílusa erősen elüt a főszereplőjétől.
Egy jelenleg is futó, a darabot leglényegére egyszerűsítő másik rendezésben (A Szkalla-lányok) a két testvér azonos szintű szerep, annak ellenére, hogy Örkény maga is döntően Erzsike életének részleteibe mélyedt bele (neki voltak ugyanis események a hétköznapjaiban). Ebben az előadásban az erőviszonyokat és a szereplők súlyát kifejezi, hogy míg Orbán Béláné megkapja a színpad kilencven százalékát, ő az, aki helyenként egzaltált mozgásával betölti egyedül is ezt a teret, testvére, Giza mindössze a szélén ül egy tolható karosszékben.
Giza nagyon Takács Katinak való szerep, pontosabban az lesz majd húsz év múlva, amikor életkorban is eléri azt a kort, amit a szerző előír neki. Jelenleg ránézve még bízni kezdünk a helyreállító műtétben, sőt az újrakezdés sem tűnik egészen abszurd gondolatnak. 15-20 év ötven felett már nagy idő, ára van a rendezői döntésnek. Egyébként hozza a szerep szokásos összetevőit, kellően kifinomult, elegáns, érezzük a kontrasztot közte és szeleburdi testvére között. Igaznak tűnik szájából a keserű mondat, elhisszük neki, hogy csak félig élt.
Spolarics Andrea nagyon kemény helyzetben van. Nagyszerű a szerep és ő is alkalmas színész rá, nem sokban tér el ezen a területen a helyzete Takács Katiétól - csak az lehetne a kifogásunk, hogy túl korán jött számára a feladat, semmi más. Ugyanakkor, mivel neki kell a vállán vinni az egész előadást, őt sújtja leginkább a rendezői koncepció. Neki kell üres térben mindenkivel kapcsolatot létesítenie és kitölteni a teljes színpadot, amelyben a vetítés csak alkalmanként segít. Ráadásul rengeteg a szövege is és nála látszik leginkább, hogy még néhány előadás kell ahhoz, hogy összeérjen. (Ebben nincs semmi rendkívüli, az Örkény Színház előadását többször nézve, hasonló megállapítást tettem Pogány Juditról, akinek az alakítása a várt módon össze is ért, mert kapott elég lehetőséget hozzá. Mert ez is szempont, hogy hány előadást lehet a Macskajátékból Budaörsön kihozni...) A színésznő a premieren sem állt már rosszul, ment neki a zsákban futás, és szerettem hallgatni tőle is a szövegeket.
Bohoczki Sára ez előadás legfőbb nyertese, mert ő egy alkatának, életkorának megfelelő szerepet kapott, amely ugyan nem kifejezetten tükrözi színészi habitusát (ahogy eddig korábbi szerepeiből kiderült számomra, most nem önmagát adja egyszerűen), de annál jobb, mert így az igazi. Valóban nagyon igazi és még annál is jobban szerethető ez az Egérke, nem csodálkozunk, hogy a főszereplő mégis hozzá kötődik a legjobban, bár nem biztos, hogy ezt is észrevette egyáltalán. Vele van a legszívesebben együtt mindenesetre.
Összességében én örültem ennek a szombat estének, szeretem ezt a szöveget, ezeket a szereplőket és ezeket a színészeket. Jó volt ismét Budaörsön járni.
